Aiden egész nap került engem. Láttam az arcán és a mozdulatain a bizonytalanságot. Sokszor pillantott felém, hogy felmérje a helyzetem. Sokszor fordult úgy, hogy a lehető legtávolabb legyen tőlem. Egész nap megfontolt volt és jól megválogatta a szavait. Sokszor úgy beszélt, hogy én ne halljam. Talán nem vette észre, de én imádtam minden percet, amit a közelében tölthettem. Imádtam nézni, hogy a stúdióban tevékenykedik. Egy ismerős érzés kerített a hatalmába. Ezzel az érzéssel nem tudtam mit kezdeni.

Régen az enyém voltál.

Régen puszilhattalak és csókolhattalak.

Most óriási a távolság köztünk, de mégis közel vagyunk egymáshoz. A történtek után nem beszéltünk olyan nagy természetességgel a másikhoz, inkább hidegen és elidegenedve. Viszont sokszor akartunk egymáshoz érni, de a mozdulat közben mindig eszünkbe jutott, hogy már nem vagyunk együtt. Mindenki az esti próba után szaporán pakolta el a dolgokat. Aiden a kábeleket tekerte össze, én pedig a szemeteszsákot adtam át Bobnak, aki megveregette a haverja vállát. – Mi kivisszük a szemeteket – kicsit kiabálva mondta, mert telefonon keresztül Aiden visszanézte a próbáját. A kanapén ült, én pedig az egyik széken foglaltam helyet. Halványan elmosolyodtam és néztem, hogy Bob a haverjával kilépnek az ajtón és be is csukják azt. Aiden még mindig felvont szemöldökkel nézte a két és fél perces videót, amit a legutolsó próbáról készítettem. Fura volt a kezemben tartani Aiden telefonját. Egy vagyont érő, elegáns készülék tulajdonosa volt. Miután a videónak vége lett, lezárta és maga mellé csúsztatta a kanapéra. Néma csend telepedett a helyiségre. Csak az óra halk ketyegése törte meg a feszült csendet. Nem figyelt rám, ezért őszinte szívvel használtam ki, hogy alaposan megfigyeljem. Próbálok mindent úgy elmondani, ahogy történt. Aiden azzal foglalkozott, hogy a kapucnis pulcsijának a kapucniból lelógó fehér madzagot piszkálta. Ujjaival néha meghúzta, néha a mutatóujjára tekerte. Közben észre sem vette, hogy annyira elmerengett, hogy ajkát résnyire nyitva hagyta. Istenem! Mégis, hogy lehet valaki ennyire aranyos? Aiden most jobban hasonlított egy kisfiúra, aki valamilyen büntetés miatt az igazgatóiiroda előtt ül egy széken. Néztem, hogy lábát széttárja, ezért megfigyeltem a formás combját. Izmos volt. Illetve szép formája volt. Sportos és divatos. Tökéletes férfi lett belőle. A tekintete fáradtan csillogott, az UV színű kapucnispulcsija pedig kiemelte az ível arcát. Vettem a bátorságot, hogy megtörjem ezt a feszült csendet.

Beszélj hozzám, Aiden!

Nézz a szemembe!

Szeretném hallani a hangod!

Mindegy, hogy mit... csak mondj nekem valamit!

- Elfáradtál, igaz? – miután befejeztem fájdalmasan hunytam le a szemem. Ez olyan volt, mint amikor az anyuka lefekvés előtt simogatja a kisgyerek haját és mézédes hangon beszél hozzá. Mindig ezt csinálom amikor izgulok. A fene vigye el!

- Igen – szinte azonnal jött a válasz. Hangosan sóhajtva pillantott az ajtó felé, majd felvonta a szemöldökét. – Megnézem, hogy hol vannak – mit sem sejtve néztem, hogy az ajtóhoz sétál, és próbálja lenyomni a kilincset. Csak próbálta. – Mi a f.... – két kézzel akarta kinyitni, de a kilincs nem mozdult.

- Mi a baj? – álltam fel összeráncolt szemöldökkel. Néztem, hogy Aiden az ajtónak támasztja a homlokát, fogaival az alsó ajkába harap, majd vigyorogva bólintott. – Fasza – suttogta maga elé. – Ezt még megkeserülöd, Bob – mintha én ott sem lettem volna, a tarkójára csúsztatta a kezét. Az ajtót nézve megráztam a fejem.

- Talán bevan zárva?

- Igen – jött a válasz.

- Ó te.... – a szám elé tettem a kezem, majd a sötét üvegfal felé fordultam. Ki zárta be? Miért zárta be? Talán véletlen volt? Mégis biztos voltam abban, hogy Bob nem véletlenül zárta ránk az ajtót. Próbáltam leplezni a mosolyomat, ezért még mindig háttal álltam Aidennek, aki megállás nélkül hívta Bobot, de nem volt kapcsolható. Nem akartam elhinni! Itt fogok éjszakázni, Aidennel? Számomra ez elképzelhetetlen. De talán...

- Kivannak kapcsolva – bólintott lassan. – Rohadjanak meg! – a széken található fejhallgatót lelökte, én pedig ijedten léptem hátra. Nem láttam még őt ilyennek. Aiden arca piros lett, és kicsiket pislogott. Mérges volt. De ezzel engem is szomorúvá tett. Mivel mérges, ezt én annak veszem, hogy nem akar velem egy helyiségben lenni.

- Azért vagy mérges, mert én is itt vagyok? Tudom, hogy utász...

- Pont ez a baj! Nem utállak – a tenyerébe temette az arcát és felém pillantott. Az a tekintet... az a mindent eláruló fagyos mély tekintet... gyönyörű volt. A szeme még a kék gyémántnál is tisztább volt. A kristálynál is fényesebben ragyogott.

Düh.

Zavartság.

Félelem.

Szenvedély.

Vágy.

Mit rejt még a tekinteted, Aiden? Mit rejt a lelked és a szíved? Elmondod nekem?

- Oké – ültem le az egyik székre, ő pedig a kanapéra feküdt. – Igazából én...

- Ne! – karját a feje alá támasztotta és a plafon felé pillantott. – Bírjuk ki ezt az éjszakát veszekedés nélkül! Mit szólsz hozzá, menni fog? – nem várta meg a válaszomat, mert a kezébe vette a telefonját és... és elkezdett játszani a Subway Surf nevű játékkal. Próbáltam nem nevetni, de nem bírtam ki. Az ajkam elé helyeztem a kezem és felkuncogtam. Hírtelen felém fordult, ezért elcsapta őt a vonat. – Mi olyan vicces?

- Ez az egész igazából – suttogtam. – Te hiszel a sorsban, Aiden? – a kérdésemre megrázta a fejét, majd ismételten játszani kezdett. Próbáltam feldolgozni azt, hogy egész éjszaka bevagyok zárva ide, de Aiden nem könnyítette meg a dolgomat. Ekkor a hátam mögött található ajtóra mutattam. - És e...

- Azt zárták be legelőször – telefonját letette és felvont szemöldökkel pillantott felém. Az oldalára fordult, fehér cipőjét lerúgta és az arcomat fürkészte. Lefagytam. Ettől a tekintettől egyik lány sem merne megmozdulni. A szívemig hatolt. A lelkembe látott. A szemét összehúzta és sűrűn pislogott.

- Miért nézel így rám?

Ismered az érzés, hogy nagyon szeretsz valamit, de nem lehet tiéd? Hogy nagyon vágysz rá, de nem engedheted közel magadhoz? Ismered azt érzést, hogy már szenvedve vágysz valamire, ami lassan, de széttépi a szíved? Aiden nem válaszolt, csak engem nézett. Másodpercek, talán percek teltek el így. Én közben egyre jobban izzadtam és remegni is kezdtem. – Aiden figyelj...

- Ott voltam – suttogta hallkan. Nem értettem, ezért összeráncoltam a szemöldökömet és grimaszba húztam az ajkam. Hol voltál ott, életem? Hol voltál? – Ott voltam a korházban – mondtam ki.

- Tessék? – hajoltam előre. – Mármint... - gondolkoztam hangosan. Nyeltem egyet és összeszorítottam a szemem.

- Elmentem hozzád a korházba – amint kimondta, könnyek szöktek a szemembe és a szám elé helyeztem a kezem.

- Miért?

- Mert féltem – válaszolta egyszerűen. – Semmit nem tudtam rólad, Sarah – rántotta meg a vállát.

A szavai jól estek, viszont szomorúvá is tettek. Az, hogy korházban voltam, ékes bizonyítéka annak, hogy mi történt a múltban. Elhagytam. Eltávolodtunk. Új életet kezdtünk és próbáltuk elfelejteni a másikat. Nem sikerült.

- Azért valld be, hogy hihetetlen – suttogtam. Mielőtt rákérdezett volna, én folytattam. – Hihetetlen, hogy újra találkoztunk.

- Ezt én inkább átoknak mondanám – pillantott az asztalon található füzet felé. Néztem, hogy magához veszi, majd a tollat a kezébe vette és firkált valamit. – Játszunk akasztófát!

- Tessék? – nevettem őszintén.

- Valamivel el kell ütni az időt!

- Oké!

- Csináljuk úgy, hogy ha felakasztottalak, akkor válaszolsz egy kérdésemre – pillantott egyenesen a szemembe, közben arcán komisz vigyor húzódott. – Egyetlen egy kérdés! Egy rövid válasz!

- Ez nem hangzik jól! – suttogtam.

- Oké! Megvan a szó! – bólintott lassan.

- Hány betű? – sóhajtottam hallkan. Bármi is lesz ennek a vége, azért örültem, hogy Aiden mellett lehettem ezen a napon.

- Jó igazából három szóból áll.

- Mennyi? Hány betű? – ekkor elkezdte számolni.

- Tizenkilenc – bólintott. – Szóval! Halljam a betűket – miközben a hátára feküdt, egy kicsit felkúszott a hasán a pulcsija. A gyönyörű aranybarna színű bőrét nézve felkuncogtam.

- Te szoktál szoláriumba járni?

- Igen – húzta fel a szemöldökét. – Mondj  egy betűt!

Mivel tudtam, hogy ettől már nem szabadulhatok, erősen koncentrálva kezdtem a felsorolást. Nem számoltam, hogy hány betűt mondtam el, de csak egy két megoldásom volt jó. – Ajaj! Már lóg az első kezed is – a nyelve hegyét kicsit kicsúsztatta és a felső ajkához érintve koncentrálva rajzolt „engem" ahogy az akasztófán lógók.

- Nekem nem tetszik ez a játék – vallottam be a széken ülve. Az órára pillantottam. Este fél tíz múlt. Hol van még a reggel? És mi történhet még reggelig? – Aiden!

- Betűt kérek!

- B! B!

- Az van benne! A negyedik betűt találtad el!

A játék végén természetesen Aiden felakasztott engem. Annyi sikerem volt az egészben, hogy megnézhettem a megoldást. A megoldás az Emire State Building volt. – Ötletes – nevettem szomorúan, majd a combomra helyeztem a kezem. - Mindig is ilyen voltál – suttogtam az arcát fürkészve.

- Milyen? – kérdezte.

- Ez az a kérdés? – nevettem, majd gyorsan visszavonta. – Tedd fel! Ne kímélj – sóhajtottam szomorúan.

- Rendben – letette maga mellé a lapot, majd felült előre hajolva összefonta maga előtt a kezét. Ismételten úgy nézett a szemembe.

Mintha lelkem mélyére látott volna.

Mintha a szívemben olvasott volna.

Mintha a szívünk újra egy dologért dobog.

Tedd fel a kérdést, Aiden!

Majd kiderül, hogy válaszolok-e rá!

- Miért hagytál el, ha még mindig szerelmes vagy belém? – és miközben feltette a kérdést, nekem keserű könnycseppek szöktek a szemembe.