Nem tudtam, hogy miért vezetett ide az utam. Nem tudtam, hogy mit kerestem itt. Talán emlékeket. Talán újra átakartam élni a boldog perceket. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy ez nem a gyengeség jele. Azt akartam, hogy ez ne legyen fontos. Igyekeztem elfogadni, hogy már gyógyultam. De mennyit? Amikor négy év után újra találkoztam Aidennel minden emlék a nyakamba zúdult. Tényleg ennyire gyenge lennék? Az volnék? Könnyes szemmel sétáltam a Central Parkban ahhoz a padhoz, ami régen közel állt a szívemhez. Itt kérte meg Aiden a kezem. És itt tört darabokra a szívem. Ez a pad fontosabb volt nekem, mint bármi más a világon. Tudtam, hogy az emberek helyekhez is tudnak ragaszkodni. De ennyire? Könnyes szemmel simítottam meg a pad támlájára firkált nevünket. A két név egy szív belsejébe volt írva. Felsóhajtottam és a padra ülve megsimítottam Aiden nevét. Megráztam a fejem. Az emlékek nem mindig vannak rám jó hatással. Néha boldog emlékként tekintek a múltra, néha pedig szomorúvá tesz. Szomorúvá, mert engedtem veszni a szerelmünket. Emlékszek, hogy édesanyám kényszerített arra, hogy egy olyan döntést hozzak, amit nem szeretnék és soha nem is szerettem volna. Anya azon a napon pecsétet nyomott a jövőmre. Azt hiszem, hogy nem a jövőm miatt tette. Igazából csak féltette a hírnévét és a család becsületét. Anya kislány koromban eltervezte a jövőmet. Szerinte egy gazdag férfihoz fogok hozzámenni, egy olyanhoz, aki hozzám illik. Anya ebben mindig is hajthatatlan volt. Szentül megvolt győződve, hogy amit ő eldöntött az a helyes út. Pedig anya nem vette észre azt, ami a csillogás mögött volt.

Én szerelmes voltam.

Én boldog voltam.

Szerettem egy fiút.

Mindenemet odaadtam volna neki.

Anya nem figyelte, hogy napról napra boldog lettem Aiden miatt. Nem érdekelte és csak jobban hajtotta őt a döntése. Megijedt, hogy a hírneve veszélybe kerül, ezért pecsétet nyomott a jövőmre. Én pedig szentül megvoltam győződve, hogy anya elküldött volna szanatóriumba. Kitalált volna egy mentális betegséget csak azért, hogy felvegyenek. Utáltam ez miatt az anyámat. Undorító dolgot csinált. Bántott és ami még fontosabb... nem akart meghallgatni és hátat fordított nekem. A lelki fájdalom súlya mindig nehezebb volt. Az embert gyötrelmes és nehéz utakon vonszolja át. Lelkileg kikészül tőle az ember és talán örök nyomott hagy a szívben. Mai napig éreztem a súlyt és a bánatot, amit azon a napon, amikor Aiden megkérte a kezem. A keserűség és a bánat egy olyan nyomott hagyott bennem, ami talán soha nem fog elmúlni. – Istenem – suttogtam a szívemet simogatva. – Miért történik ez?

- Azért, mert elhagytál – a könnyeimtől homályosan látva fordultam hátra és hirtelen Aiden Bakerrel találtam szembe magam. Reagálni sem tudtam, csak csendben néztem őt. A tekintetem néha lesütöttem, hogy ne lássa rajtam azt, hogy sírok.

Miért vagy itt?

Mikor érkeztél?

Téged is a szíved húzott ide?

Vajon találkoznunk kellett ma?

Ez a sors keze?

Lassan álltam fel, közben Aiden arcát fürkésztem, aki barátságtalanul méregetett engem. Valami változott. Valami nem ugyan olyan, mint négy évvel ezelőtt. A csillogás eltűnt a tekintetéből, mintha valami megölte volna. Én öltem meg, igaz? Én vagyok a hibás a bánatodért? Szomorú vagy még, Aiden? Felsóhajtottam és próbáltam összeszedni magam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Itt állt velem szemben a férfi, aki egykor elrabolta a szívem, és nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Ezért csak némán széttártam a kezem, de Aiden úgy döntött, hogy most ő beszél többet. – Vagy úgy – sétált el mellettem. Istenem! Az illata... az az ILLAT az orromba szökött. Próbáltam elraktározni és csak arra figyelni. Parfüm illata volt. Ez az illat keveredett a ruhái illatával. Könnyes szemmel néztem, hogy a pad előtt lehajolt és megérintette a fára rajzolt nevünket. – Szívemben helyednek már neve sincs – pillantott a szemembe felvont szemöldökkel. Némán nyeltem egyet és megpróbáltam összekaparni magam.

- A holdfény alatt – suttogtam hallkan. – Ismerem – emlékeztem vissza a legfrisseb gigaslágerére. Az a sláger rekordokat döntött. A felkapottak listájának ez első helyén van. Több ezer ember kommentelt alá és tette ki Facebook bejegyzésnek. A holdfény sláger ért el a legtöbb közönséget. Youtubeon elérte a két millió megtekintést és hamar közkedvelt zeneszámmá vált.

- Meglepődnék, ha nem – pillantott felém a napszemüveg sötét lencséi mögül. Aiden a legmárkásabb és a legdivatosabb ruhákban állt előttem. Hófehér magasszárú cipőjét kiemelte a vörös szűk nadrágja és a fekete testhez simuló pólójára húzott vörös széldzseki. – De miért vagy itt? – ráncolta a szemöldökét. Úgy gondoltam, hogy a kérdését felhasználom ellene, mert nem szeretnék érzékenynek tűnni előtte. Az igazság mégis az volt, hogy darabokra törtem.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – kijelentésemre szinte azonnal válaszolt.

- Klipet forgattunk - válaszolta szigorúan.

- Vagy úgy – használtam ismételten a szavait. Válaszul csak felvonta a szemöldökét és hunyorogva nézett végig rajtam. Tekintete a kezemnél állapodott meg. Összehúzott szemekkel nézte az ujjamon található gyűrűt. Fájdalommal a lelkemben vártam a reakcióját, ám semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Talán ez jobban fájt, mint bármi más a világon. Talán már elfelejtettél? Talán már tovább léptél? – Figyelj Aiden...

- Mennem kell – sziszegve felpattant a padról és lassan elsétált mellettem. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak hozzá, ezért felsóhajtottam.

- Sajnálom. Mindent sajnálok! – és azt hiszem, hogy ekkor történt az, hogy kihoztam Aident a sodrából. Mindent kiadott magából.

- Sajnálod? Mit sajnálsz, Sarah? – rázta a fejét. – Gyűrű van az ujjadon! És tudtommal nem én döntöttem – ekkor összeráncolt szemöldökkel közelebb sétáltam hozzá. Már a szemüveget is levette, tisztán láttam, hogy az ajkamat nézte.

- Szerintem nem tudsz te semmit – suttogtam hallkan. Nem akartam megbántani őt. Nem akartam feszültséget teremteni, de hallani akartam a hangját. Ha veszekedés formájában is, de legalább a közelemben tarthatom őt.

- Pont eleget tudok – nézett végig rajtam. – De olyan régen történt.

Elképedtem. Itt állt előttem ez a gyönyörű férfi, és fel sem fogtam azt, hogy mit jelentenek a szavai. Aiden sokan változott. Komolyabb és büszkébb lett. Az viszont meglepett, hogy nem lett beképzelt. Ő belül ugyan olyan maradt. Csak néhány dolog változott. Aiden híres lett. Egy híres énekes lett belőle. Több országban hallgatják a zenéjét. Emberek milliói töltik le a klipjeit és sorolják a kedvencek közé. Már tizennyolc évesen tudtam, hogy egykor sokra fogja vinni a hangjával. De álmomban sem gondoltam volna, hogy híres énekes lesz belőle. És miközben előttem állt a zafírkék tekintetében a harag és a fájdalom keveredett. Mozdulatai bizonytalanok voltak, még is határozottak. A szemöldökét barátságtalanul ráncolta, még is kimutatta, hogy sebezhető.

- Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Szerintem mindketten változtunk – pillantottam a padra. – Ez a hely egykor közel állt a szívemhez – egy kis szünet után folytattam. – Nagyon közel – merültem el az emlékekben, közben hallottam, hogy felnevet. A hófehér mosolyát nézve elbambultam. Egykor csókoltam az ajkát. Végig nyaltam és engedte, hogy a szenvedélybe temetkezzünk. Engedte, hogy ott pusziljam, ahol akarom. És miközben az ívelt arcélén található apró borostákat fürkésztem, rájöttem arra, hogy ami egykor az enyém volt, azt lehet már többé nem kaphatom vissza.

- Mennem kell – fürkészte a kezében található telefont.

- A fontos emberek mindig úton vannak – suttogtam, de válaszul csak barátságtalanul a szemembe nézett. Vettem a bátorságot, hogy közelebb lépjek hozzá. Egy arcizma sem rándult meg. Ő nem mozdult, mintha oda ragasztották volna. A testünk csak pár centiméterre volt a másikétól. – Lehet, hogy megbántottalak a múltban – suttogtam hallkan. Aiden az ajkamat fürkészve lassan lehajolt hozzám. Én is a száját néztem. A fejét enyhén oldalra biccentette. Ismertem a tekintetét. Régen mindig így nézett rám. Olyan volt, mintha a lelkembe látott volna. Mintha ugyan azt láttuk volna. Vettem a bátorságot, hogy kezemmel óvatosan megfogjam a kézfejét. A puha eres kézfeje tapintása melegséggel járta át a kezem. Egyszerre pillantottunk a kezünkre. A kézfejére egy pici hangjegy volt tetováltatva. Alá volt írva egy szöveg, amit nem láttam tisztán. Lassan elvette a kezét és a fejem felett a pad felé pillantott. Az illatát mélyen beszívva felsóhajtottam.

- Nem tudom, hogy mi a céled - ujjával magára majd rám mutatott. - De már nem sétálhatsz a szívemben! - akkora határozottsággal mondta ki a szavakat, hogy a keserű könnycseppek ellepték a szemem. Amit a szívembe zártam, az most lassan a felszínre tör. - Nem érinthetsz - lépett még közelebb hozzám. Azt akarta, hogy fájjon. Azt akarta, hogy érezzem a súlyát annak, hogy elhagytam. - Már nem vagyok a tied, Sarah - harapta be az ajka szélét. Felvont szemöldökkel és szipogva léptem hátra.

- Igazad van - böktem ki hallkan. - Jobb lesz, ha most megyek - adtam a tudtára összetört szívvel. Aiden elállt az utamból és udvariasan utam felé intett. Remegtem a lábaim. Esélyem sem volt arra, hogy megmozduljak. Elképesztő, hogy még mindig ilyen hatással van rám.

- Támogatom az ötletet - vette fel az ötletet. Felvont szemöldökkel néztem, hogy visszavette a napszemüveget, mert időközben a park megtelt emberekkel.

- Az én énekesem vagy - suttogtam hallkan. Nem válaszolt, csak a fejét a talaj felé szegezte, bízva abban, hogy nem ismerik fel. - Még akkor is, ha nekünk már nem lehet közös jövőnk - fejeztem be, majd a könnyeimet törölgetve elsétáltam onnan.