Ismered az érzést, mikor végre megkapod azt, amire vágysz, de hamar meg is fosztanak tőle, mert nem hozzád való? Ezt éreztem, mikor a Central Parkban az a gazdag gyerek elhúzta mellőlem Saraht. Amikor Sarah mellettem volt, úgy éreztem, hogy értelmet nyert az életem. Mosolyogtam és nevettem minden gondolatán. Ittam és ettem minden szavát. Rajongtam a gondolkodásáért.

Egy napra boldog lettem.

Egy napra eltűnt a nyomorom.

Egy napra igazi fiúnak érezhettem magam, aki egy gyönyörű lány társaságában élvezheti az életet. De az a ficsúr mindentől megfosztott. Kitépte védelmező ölelésemből a reményemet és merte feltételezni rólam azt, hogy szakadt ruhákat hordok. Hiszen ilyenek az emberek. Azt tartják nyilván ami egyből látszik. De mi van azzal, ami nem látszik?

Mi van a szívvel?

Mi van a lélekkel?

Mi van az érzésekkel?

Egyszerűen csak földbe tapossuk az ember lelkét és utána úgy csinálunk, mintha semmi nem történt volna? A gazdag ficsúr ezt csinálta azzal, hogy elvette tőlem Saraht, a tudtomra is adta, hogy nem illik hozzám.

Ő gazdag.

Én szegény.

Ő ápolt.

Én koszos.

De miért számítana, ha Sarah mellettem őszinte szívvel mosolygott? Az élet értelme nem az, hogy megtaláljuk azt, aki mellet őszintén tudunk mosolyogni? Én megtaláltam. De elvették tőlem.

Este kilenc órakor fekvőtámaszokat csináltam a szobában. Nem volt rajtam póló, csak egy fekete nadrág. A normális emberek nem csinálnak késő este gyakorlatokat. Sokan tévét néznek és nevetve beszélik át a nap történéseit.

Nekem nem volt tévém.

Nekem nem volt telefonom.

Egyszerűen csak nem volt rá szükségem. Nem érdekelt, hogy mi zajlik a közösségihálózaton. Nem foglalkoztam azzal, hogy kit raboltak ki a mai nap. A politika, ami a legkevésbé érdekel. Nem tudtam, hogy most melyik híresség vált el a gazdag férjétől. Nem tudtam, hogy kit csuktak le gyorshajtás miatt vagy drogok fogyasztása miatt. Mert a közösségioldalnak van egy óriási nagy hátránya. Beszippantja az embert.

Miért fényképezzem le, hogy mit vacsoráztam az nap éjszaka? Azért, hogy kitegyem az internetre?

Miért fényképezzem le magam kondi után?

Miért pózoljak a tükörben?

Minden időpocsékolás, amit az ember elveszteget a pillanatból. Egy naplementét szabad szemmel kéne nézni, és nem a telefon képernyőjén keresztűl. Ezt teszi a közösségioldal. Az emberek már nem a pillanatnak, hanem a lájkoknak és az ismeretségnek élnek. Ezt utálom. Utáltam és utálni is fogom. Miközben guggolásokat csináltam, hírtelen valaki kopogott az ajtómon. Annyira meglepődtem, hogy izzadva és levegő után kapkodva pillantottam a lakattal ellátott bejárati ajtó felé. Ki lehet az ilyen későn? Talán a szomszéd megint kizárta magát? Azt akarja, hogy engedjem be? A szürke pólóm után kutattam, közben a kopogást átváltotta a dörömbölés. A szék támlájáról lehúztam és végig húztam a testemen. – Mi van már? Nem tudok új ajtót venni, ha szétvered! – morogtam mit sem sejtve, hogy ki áll az ajtó túloldalán.

Udvarias voltam.

Kinyitottam.

Még mosolyogtam is.

Abban a percben még mosolyogtam is.

De valaki váratlanul gyomron rúgott és az egyensúlyomat elveszítve hátra estem. Annyira beütöttem a könyököm, hogy tudtam, hogy vérzik. Azonnal megvizsgáltam, közben könnyes szemmel tűrtem az égető érzést. Mi történik? Amikor előre pillantottam, három srác sétált be a lakásomba. Kik ezek? Miért jöttek? Miért törték rám az ajtót? – Haver! Még is mi a bajod?! – próbáltam felpattanni, de izomból leütöttek. Egy percig homályosan láttam. Zúgott a fejem és tompán hallottam. Sok minden lezakatolt a fejemben. Félig éreztem illatokat, és alig hallottam hangokat. Kábultan és homályosan látva ültem fel az egyik székre, de szembe találtam magam azzal a sráccal, aki ma elvitte tőlem Saraht. Mi a... így már mindem érthető. Megfigyelte, hogy hol lakom?! Mit akar tőlem!? Kellemetlen íz keveredett a számban. Elárasztotta a fogaimat és a nyelvemet. Próbáltam letuszkolni, de a vér íze marta a nyelőcsőmet. Öklendezni támadt kedvem. Nem bírtam tovább és izzadva köptem ki a vért a padlóra. A sűrű vércsík közben összehúztam a szemem. Vér...

Anya...

Penge...

Vértócsa...

Hullazsák...

Rendőrök és nyomozók...

Anyám ebben a házban vette életét! Nekem senki ne mondja, hogy ez nem hagy örök nyomott a szívemben. Vér... anya vére. Ujjaimmal megérintettem az államon található vért. Itt vagy anya.!

- Szép lakás... szerény – a gazdag srác baseball ütővel sétát előttem, közben lakatra zárták az ajtót. Mit keresnek itt? Hogy találtak rám? Miért vannak itt? Nekik ez miért okoz örömet?

- Menjetek el – a széken ülve a szemükbe néztem, miközben elnevették magukat. Nem tudtam megvédeni magam. Hárman voltak. Én pedig egyedül. Mindig is egyedül voltam.

- Mikor kinyitottad nekünk az ajtót, láttuk, hogy kondiban vagy, te hatalmasat csalódtunk!

- Talán azért, mert gyomorszájon rúgtatok – magyaráztam meg, közben próbáltam felállni, de az egyik a vállamnál fogva nyomott vissza.

Ez az én lakásom.

Ez az én otthonom.

Az én nyomorom és az egyetlen menedékem. Nem hagyhatom, hogy ők bemocskolják.

- Ha még egyszer hozzám érsz, esküszöm, hogy eltőröm a kezed – sziszegtem a fogaim közt. Sarah ismerőse lehajolt hozzám és sziszegve megrázta a fejét.

- Szép szál legény vagy, ez tény! - pacskolta az arcomat. – Markáns vonások! Ívelt arccsont és tökéletes szemöldök – ekkor egy bicskát húzott a zsebéből, kinyitotta és lassan szorította a halántékomhoz. – De Sarah azután is foglalkozna veled, miután csinálok egy szép vágást a kibaszott Justin Bieber pofádra!

- Az egy buzi – szemezgettem a bicska élével. – Az apám arcát örököltem.

- Akkor az apád volt egy buzi! – szorította jobban a bőrömhöz a bicskát.

Ha megmozdulok megvág.

Ha felhúzom az agyát, megvág.

A saját házamban vagyok, még is úgy gondolom, hogy ez maga a pokol. – Sarah miatt csinálod? Szerelmes vagy belé? Zavar, hogy találkozok vele, igaz? Értem én!

- Hát eléggé dugható! Szerinted?

- Nem vagyok egy féreg, hogy ezen gondolkozzak – és az utolsó percben hajoltam el, de késő volt. A bicska megcsúszott a fickó kezében, és miközben elhajoltam, megvágta a homlokomat. Az ujjamat a véres homlokomra szorítottam, közben felemeltem a hangom. – Takarodjatok! Takarodjatok mert hívom a rendőrséget!

- Gyere haver! Eleget kapott! – a kutyái próbálták jó útra terelni, de már elrontotta. Levettem a pólómat és a mély vágáshoz szorítottam az anyagot.

Vajon ez örök nyomott hagy rajtam?

Ez az este örök nyomott hagy a szívemben?

Vajon képes leszek feldolgozni a ma este történteket?

Uram! Miért nem végzel inkább velem?

Miért nem veszed az életem?

Hát nem lenne könnyebb?

A saját lakásomban is tehetetlen voltam. Mert ők hárman voltak, én pedig egyedül. Mindig egyedül voltam. Akkor is, amikor szükségem lett volna egy anyára, egy apára, egy szeretőre, kutyára...mindegy!

- Még nem kapott eleget! – lökött hátra. – Miért nem ütsz meg?! Miért nem emelsz rám kezet? Netán vallásos vagy? – a kérdések záporoztak a szájából. A törött tükörhöz sétáltam, és megvizsgáltam a halántékomat. Amint elvettem onnan a pólót, a vér vékony csíkban folyt végig a szemöldököm felé. Itt vagy anya. Itt vagy velem. A vérem. A lelkem. A menedékem és az otthonom. Ez a koszfészek az anyukám keze által született meg. Ezek pedig betörtek. Megvágtak és megvertek.

- Takarodjatok! Nem én foglak megbüntetni! Majd az élet! Mert még az ördög is segíteni fog abban, visszakapd azt, amit ma este elkövettél!

- Üsd le, aztán húzzunk erről a tetves helyről! Viszlát szépfiú... - és azt hiszem, hogy leütöttek.

Álmodtam. Tudtam, hogy csak egy álom. Az iskolában voltam. Az általános iskola sötét folyosója üres volt. Csak a zene teremből szűrődött ki a világosság. Kisgyerekként, óvatosan sétálva araszoltam a fény felé. Lassan nyitottam ki magam előtt a terem ajtaját. Álomszerű kép jelent meg előttem. Egy stúdióban találtam magam. A stúdió fényes, elegáns és letisztult volt. Középen egy mikrofon állvány volt megvilágítva. Mintha valami hívott volna. Mintha nekem világították volna meg. A kezembe vettem a mikrofont és bekapcsoltam az ujjammal. Nem szóltam bele. Egy hang sem jött ki a torkomon. Még is úgy éreztem, hogy itt a helyen. Tudtam, hogy csak álmodtam. De egyszer minden álom valóra válik...

- Úristen! Honnan jön ez a vér?! – sikításra ébredtem fel. Kábán nyitottam ki a szemem. Még mindig nem értettem, hogy mi történt. A szomszéd néni sápadtan helyezte a kezét a szája elé, közben a telefonját nyomkodta. – Jóestét! A nevem Agatha Marshall! A Harlem sarkáról... - csak fél füllel hallottam, mert zúgott a fejem. Nem emlékszek pontosan, hogy hol ért az ütés. Azt tudtam, hogy nem voltam jól. – Jönnek a mentősök! Jönnek érted!

- Ne! Ne! Ajh... - támaszkodtam meg a könyökömön. – Nem tudom kifizetni!

- Ez miatt ne izgulj drágám! – legyintett sírva. – Telik annyi a nyugdíjamból!

- Nem engedhetem meg Agatha néni – suttogtam.

Egyszer mindenki visszakapja azt, amit érdemel. Egyszer mindenki találkozik önmagával. És csak akkor tudatosul benne az, hogy milyen ember is valójában.

Istenem!

Mikor teszel pontot a végére?

Mikor fejezed be a kínzásomat?

A nyomorom nem elég neked?

Mit akarsz tőlem? Mi a célod velem?