A nyárzáró fesztivál estéjén a színpad mellett álltam és büszkén néztem Aident, aki Bob mellett ácsorgott és izzadságtól fénylő homlokkal leszorította a fülére helyezett mikrofont és figyelmesen hallgatta az instrukciókat. A szívem majd kiugrott a helyéről, miközben végig néztem rajta és fellépőruháján. Aiden Baker ma este nemcsak elegáns, de ellenállhatatlanul jóképű és vonzó volt. Nemcsak a vörös mellény, de az alkarjára feltűrt hófehér ing is kiemelte az arca ívelt formáját és a szeme tengerkék csillogását. Aiden egy nagy doboz szélén támaszkodott, mellette Bob hevesen artikulálva mutatott valamit egy fehér lapon. Összefontam magam előtt a kezem, közben elvesztem Aiden látványában. Tekintetemmel a karikagyűrűjére pillantottam, majd ujjammal a sajátomat simítottam. Összetartoztunk. Ő és én összekötöttük az életünket, ami nemcsak szerelmet jelent, hanem mindent, amit az esküvő napján megfogadtunk. Négy évvel ezelőtt, amikor csak egy hétköznapi tizenkilenc éves fiú volt, aki küzdött az élet mindennapjaival, már akkor tudtam és éreztem, hogy ő olyan szinten befogja magát lopni a szívembe, hogy beleszeretek. A szívemnek soha nem tudtam parancsolni, szinte azonnal beleszerettem a lelkébe, a szívébe. Az ismerkedésünk után négy és fél évvel itt állok a nyári fesztivál fülledt éjszakáján és arra várok, hogy szívem választottja végre kiálljon a színpadra és személyesen is énekeljen az embereknek, akik csak azért jöttek, hogy őt és Nathant hallják. Rengeteg próbatételen mentünk keresztül és az élet sokszor sodort elénk akadályokat, de Aidennel mindig együtt küzdöttük át magunkat a nehézségeken. El sem hiszem, hogy az élet mindig összehozott minket, bármerre is ment az utunk. Végül együtt maradtunk, és ketten fogjuk folytatni az életünket.

Miután Bob befejezte, Aiden felém pillantott. Ez volt az a pillanat, amikor szavak nélkül kommunikáltunk. Néztem az elegánsan hátra lakkozott haját, rövidre vágott vonzó borostáját és figyeltem a homlokám megjelenő apró verejtéket, majd mutatóujjammal vigyorogva magamhoz hívtam. Ő azonnal reagált, a lábára állt és megállt közvetlen előttem. Mélyen a tengerkék szemébe pillantottam, hagytam magamnak időt, hogy elmerüljek, hogy elvesszek benne, majd kezemmel megigazítottam az inge gallérját. - Izgulsz? - suttogtam és átkaroltam a derekát, majd farzsebébe vezettem a kezem.

- Áh! Dehogyis - nézett a szemembe, majd lehajolt hozzám és a fülemhez hajolt. - Bár egy gyors menet a próbafülkében biztos oldaná a feszültségemen - ekkor elnevettem magam, majd a nyaka köré kulcsoltam a kezem.

- Büszke vagyok rád - fürkésztem a kipirult arcát, miközben fél füllel hallottam, hogy kintről szólt a zene, az emberek a kajáldáknál ettek és kipróbálták a különböző sportjátékokat. Aiden a hangok irányába fordította a fejét, sziszeget egyet és hátra túrta a haját. - Félsz - suttogtam, majd mellkasára helyeztem a kezem és elkezdtem simogatni. - Ideges vagy?

- Ideges - nyelt egyet. A fejemet ráztam, mert éreztem, hogy most szüksége lesz biztatásra. Aiden Baker az a fajta pasi, aki után a lányok mindig megfordulnak, aki tökéletes arcformával és hófehér mosollyal rendelkezik. Aiden Bakernek rengeteg jó tulajdonsága van, szorgalmas, nyitott, kedves, határozott és őt nem lehet nem szeretni. Rengeteg pasi utálja őt a sikerei és a pénze miatt, sokan szeretnének a helyében lenni, és miközben Aiden itt izgult és félt, észre sem vette azt, egy idegen szemével, hogy fest kívülről.

- Nagyon tehetséges vagy, Aiden! Tíz éves korod óta szereted a zenét és az életed szerves része! Itt van majdnem huszonöt évesen és tökéletesre fejlesztetted a tudásodat! Húsz éves korod óta zenéket publikálnak tőled és az emberek egyszerűen imádják! Nincse olyan zenéd publikálva, amit nem szeretnek, vagy ami nem tetszik nekik - fújtam ki magam és tovább bátorítottam őt. A hangod pedig...na a hangod az eszméletlen! Kristálytisztán énekelsz és olyan jó hallani, hogy nem elég háromszor végighallgatni! És észre sem veszed, hogy mindent csak magadnak köszönhetsz!

- És neked! - hajolt egy kicsit közelebb hozzám, majd végig néztem a kipirult arcán.

- Gáz, ha azt mondom, hogy ez nagyon szexi? - töröltem le a halántékáról az apró verejték cseppeket. - Ügyesek lesztek! És... - ráncoltam a szemöldökömet, mert valami nem stimmelt. - Hol van Nathan? - kérdésemre Aiden megfordult, majd miután tudatosult benne, hogy nem látja testvérét, összefonta kezét a tarkóján, majd kezem után nyúlt és hátra sétáltunk. A fűben sétálva kerestük Nathant, aki...aki a színpad másik oldalán, egy fal mellé rejtőzött.

- Úgy tudtam! - sziszegte Aiden. - Hát nem imádnivaló, amikor fél? - nézett végig a testvérén, aki ajka szélét rágcsálva minden percben fél szemmel a tömeg felé pillantott.

- Hát Nathan sokat változott - fogtam meg a kezét. - Bár akkor is féreg!

- Néha!

- De néha meg lehet zabálni, annyira aranyos!

- Barátnője is ezt mondja!

- Összejöttek?

- Azt hiszem, hogy az első randi után ágyba vitte a csajt, aztán megbeszélték, hogy nem akarnak elválni egymástól!

- Nathan és az udvarlás, mi?

- Oh udvarol ő az ágyban, ne félj! - nevette el magát, de miközben közelebb sétáltunk Nathanhoz, akkor egy olyan dolog történt, amire nem számítottunk. Egy hirtelen mozdulattal Bob úgy megijesztette Nathant, hogy ő lefejelte a feje mellett található csövet. A feje akkorát koppant, hogy még mi is hallottuk. Nathan kiabálva szorította homlokára a fejét, Aiden pedig elengedte a kezem és testvére mellé lépett, aki leguggolt.

- Bob! Mi a fasz?! - pislogott nagyokat Aiden, aki megijedt a "baleset" miatt. Bob hátra dobta össze fonott hullámos haját és megigazította a szakállát. Bob természetesen csak nevetett a dolgon és azzal magyarázta, hogy csak egy kis "életet" szeretett volna lehelni a Nathanba, aki még mindig a homlokát fogta. - Bob ez nagyon nem vicces - szerelmesen néztem, hogy leguggol testvére mellé, majd megvizsgálja a keletkezett monoklit, ami már látszott. - Köszi! Nagyon jó vagy! Most van egy kibaszott monokli a homlokán!

- Olyan mint egy küklopsz - nevettem, de Aiden összehúzott szemekkel nézett rám, ezért lesütöttem a szemem.

- Bob! Nem vagy normális, haver! - állt fel Nathan. - Így most, hogy fogok színpadra állni? - kapkodta köztünk fejét. Valóban igaza volt Nathannek, egy ekkora monoklival nem állhat színpadra hiszen egy órán belül kezdenek, ezért felajánlottam segítségemet.

- A táskámban vannak sminkcuccok! Gyere! - néztem végig rajta, Aiden pedig felvonta a szemöldökét és csípőre helyezett kezekkel belerúgott a fűbe.

- Eltudjátok tüntetni?! - miközben szólt a zene, addig én hátrafele sétáltam, majd magammal hívtam Nathant, és küldtem Aidennek egy puszit jelezve, hogy bízhat bennem. A színpad mögött állt Nathan autója, ezért miután beült a hátsó ülésre, én a nyitott ajtóhoz vittem egy széket, ráültem majd ölembe helyeztem a smink cuccomat. A kezem kicsit remegett, ezért próbáltam összpontosítani és kivenni az alapozót. Csak reménykedni tudtam, hogy jó lesz Nathan szoláriumozott bőr színéhez. Mintha ezer éve nem beszéltünk volna, ezért hirtelen egymás szemébe pillantottunk, mintha kérdezni vagy mondani szeretnénk valamit, csak nem tudtuk, hogy mit. Letekertem az alapozó kupakját, egy picit nyomtam a kézfejemre és arról kentem rá az ujjamra. Óvatosan eldolgoztam Nathan homlokán, aki mindvégig engem nézett.

- Elfogja takarni? - kérdezte halkan. Furcsa volt ez a hangnem. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek őt megismertem. Nathan White mindig is egy gyönyörű, magabiztos férfi volt, egyetlen hibája az undorító természete volt, de most már olyan mint minden normális férfi. - Remélem, hogy igen - folytatta, miközben a combján dobolt. - Bár érdekelne az, hogy miért nem beszélgetsz velem! - kérésére felsóhajtottam, majd zsebkendőt vettem a kezembe, mert ez a szín egyáltalán nem Nathan színe volt.

- Koncentrálok, Nathan!

- Miért koncentrálsz ennyire? - ekkor egy hirtelen mozdulattal megfogta a csuklómat és a szemembe nézve lassan leengedte. Nem tudtam mire vélni, ezért mozdulatlanul ültem, bízva abban, hogy ezt senki nem látja rajtunk kívül. Nem fogtam fel, hogy mi történik, azt tudtam, hogy ez rossz. Nagyon rossz. - Nem felejtettelek el, Sarah! - annyira meglepődtem, hogy nem tudtam mit mondani, ezért lesütöttem a szemem, mert pipacs színűre kipirult az arcom. Ez a pillanat nem tudom, miből született meg, de minél hamarabb véget kell vetnem neki.

- Nathan figyelj...

- Tudom, hogy milyen voltam régen! Azt is tudom, hogy utáltál!

- Nem téged, hanem a viselkedésedet utáltam! Sok különbség van a kettő között - ráztam meg a fejem, miközben az arcom mellé hullott az egyik tincsem. A fülem mögé akartam tűrni, de a kezem megállt a levegőben. Lassított felvételben láttam, hogy Nathan az arcom felé nyúl és a fülem mögé tűri az elszabadult hajtincsemet. Ez a pillanat nem hiba volt, inkább gyönyörű. Az arcát fürkésztem, azt a gyönyörű arcát, aminek olyan kevés nő tud ellenállni. Fürkésztem a csillogó szempárt, a fekete ívelt szemöldökét, miközben nem tudtam eldönteni, hogy miért változott meg a véleményem róla. - Próbáljuk meg a korrektorral! Szerintem az jó lesz - ismételten a homloka felé nyúltam, de újra megfogta a csuklómat, hogy még véletlenül se tudjam folytatni amit elkezdtem. - Nathan!

- Bocsánatot kérek mindenért amit veled, illetve ellened tettem - fürkészte a hasamat, majd mosolyogva a fejét rázta. - Nem azért változtam meg mert lett egy testvérem, hanem azért mert majdnem meghaltam - emlékezett vissza a napra, amikor rosszul lett. - Természetesen Aidennek is sok szerepe volt benne, de leginkább a betegségem nyitotta fel a szememet arra, hogy eddig nem gondolkoztam jól!

- Hogy érted? - tudtam, hogy utálni fogom magam emiatt, tudtam, hogy nem szabadott volna megkérdeznem, de Nathannak van és mindig lesz egy olyan magával ragadó kisugárzása, ami ellen egy nő sem tud tenni, és úgy figyelik őt, mintha egy Isten állna előttük.

- Annak az embernek ártottam a legtöbbet, akit a világon a legjobban szeretek - ekkor leengedtem a kezem, a táskámat a combomra helyeztem, majd a fejemet ráztam és próbáltam észhez térni. - Mert Istenem...fontos vagy nekem! - folytatta könnyei közt.

- Ne folytasd kérlek!

- Teljesen mindegy, Sarah! Szeretném elmondani, mert, ha nem mondom el, akkor talán örökké bánni fogom - biccentette oldalra a fejét, majd kicsit közelebb hajolt hozzám és megfogta a kezem. NE! Ó! NEM! NEM! - Szeretem a testvéremet és nem bántanám őt! Soha nem vennélek el tőle, te tudnod kell azt, hogy nagyon fontos vagy a számomra! Tudnod kell, hogy rám mindig számíthatsz!

- Szerintem ezt jobb, ha nem folytatod - pillantottam az ajkára, miközben küzdöttem, hogy máshova nézek, de nem sikerült. Ekkor elhajolt, elvette tőlem a korrektort, kimászott az autó másik oldalán és az anyósülésre ült.

- Menj nyugodtan! Ezt én megcsinálom! - ott ültem a hátsó ajtónál, miközben a történteken gondolkoztam. Tudtam, hogy minden szava igaz volt, de nem állt jogában felzavarni az állóvizet, hiszen úgy látszik, hogy minden a helyére került. Mégsem tudtam ennyiben hagyni a dolgot, ezért lassan felálltam, megkerültem a széket, és a fűben sétálva lehajoltam a nyitott ajtó mellé, miközben a lámpa megvilágította az arcát. - Férfi létemre jól tudok sminkelni, igaz? - felém fordult, de én nem válaszoltam, csak lehajoltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára. Apró érintés volt, mégis úgy gondoltam, hogy ennyit érdemel tőlem.

- Tökéletes lett! - néztem meg.

- Jólvan - fordította el a fejét, hogy ne lássam a reakcióját. Könnyeim közt felsóhajtottam és a lámpák fényében hátra léptem egy lépést.

- Fél órán belül ti jöttök! Sok sikert kívánok! - és könnyeim közt megkerestem Aident, aki a színpad mellett a tarkójára vizes rongyot helyezett.