Két nap. Ennyi ideje ismerem Aident. Létezik, hogy két nap alatt megkedvelsz egy embert, akivel eddig soha nem találkoztál? Akivel eddig látásból sem ismertétek egymást? Létezik, hogy mi ketten okkal találkoztunk? Tegnap mikor a buszon ültem, csak rá tudtam gondolni. Olyan volt magam előtt látni az arcát, mintha évek óta ismerném. Mintha nekem találták volna ki. Olyan volt rá gondolni, mint amikor egy kisgyerek vágyakozik egy játék iránt.

Vágyakozik rá.

Akarja.

Boldoggá teszi a gondolat is, hogy vele lehet.

Én is ezt éreztem Aidennel kapcsolatban. Nem tudtam, hogy mi fogott meg benne. Úgy éreztem, hogy olyan helyre repíti a szívem, ahova eddig senki. Vele őszintén tudok mosolyogni és nem vagyok feszült. Viszont szomorúvá tett a gondolat, hogy csak én akarom ezt az egészet. Aiden udvariasan viselkedett velem. Vett nekem egy fagyit. Még akkor is örült nekem, hogy ő nem evett. Én venni akartam neki, de nem engedte.

Ő önzetlen.

Ő udvarias.

Ő tökéletes és ártatlan.

Istenem! Vajon okkal került az utamba? Tudni akarom! Aiden, vajon lehet közös jövőnk? Te is szeretnél tőlem valamit? A szívemet megkaphatod. De cserébe ígérned kell, hogy a tengerkék szemeddel csak engem nézel!

A barátnőm zökkentett ki a gondolataimból. A reggelt jógázással kezdtük. Az egyik kedvenc időtöltéseim közé tartozott. A kertben voltunk. A mély medence mellett található fűre két plédet terítettünk és azokon ültünk. Eddig a néma barátnőm, hírtelen felsóhajtott. Egy olyan sóhaj hagyta el ajkát, amikor egy nagyon aranyos dolgot szokott látni maga előtt. De én mit látok magam előtt? Akárhányszor lehunyom a szemem, Aiden tengerkék tekintete lebeg előttem. Lassított felvételben látom, hogy pislog, és a szemembe fúrja tekintetét. Egésznap álmodoztam volna erről a szempárról. Lefestettem volna, hogy ne felejtsem el. És mikor már mindenki alszik, elővettem volna és sóhajtva néztem volna a mély kékséget, ami önzetlenségről, ártatlanságról, szerénységről és őszinte szeretettről árulkodik.

- Istenem! Annyira megható ez a videó! Tegnap délután töltötte fel az egyik ismerősöm! Egy éjszaka alatt közel háromezer ember nézte meg! - Beatrix, de nekem csak Trix, még nem mutatta meg a videót, mert a mellkasára helyezett kezével tovább nézte. Közben fél füllel hallgattam a videóban levő hangokat és zajokat. Elképzelni sem tudtam, hogy mit nézhet. – Istenem! Ki ez a srác? Hogy lehet valakinek, ilyen vakítóan kék szeme?

Kék?! Vakítóan kék, mi?!

A kérdése után kikaptam a telefont a kezéből. A tenyerem a telefon fölé helyeztem, hogy a napsütés ne akadályozzon a megtekintésében. Soha nem gondoltam volna, hogy Aiden arcát egy telefon képernyőjéről fogom újra látni. A videót tegnap készítették az aluljáróban. A felvételen sok ember volt. Körbe állták Aident, aki egy mozgássérült kisfiú előtt guggolt. A videón tisztán lehetett látni, hogy Aiden sír. Összetörten néztem, hogy megpuszilja a beteg kisfiú pici kezét, aki csak boldogan mosolyog. A videót majdnem négyezren nézték meg. Legtöbben egy szivecskét ölelő emojival reagáltak, de sokan írtak kommentet is.

- Ki készítette ezt a videót? – pillantottam barátnőmre, aki egy koktélt ivott egy fekete szívószálon keresztül. A vállát rántotta, majd visszavette a telefonját.

- Mi történt veled? Ennyire megviselt a videó? Mondjuk én is bekönnyeztem rajta! De ez a pasi... kár érte!

Szerintem Aiden nem örülne ennek. Ő nem.vágyik hírnévre. Nem vágyik csillogásra és nem örülne annak, ha sokan így ismernék meg. A közösségi hálózat egy undorító dolog. Emberekről emberekre járnak a hírek, receptek, cikkek és pletykák. Aiden videóját már rengeteg ember megnézte és sokan sajnálkozó kommentet írtak a videó alá. Mert mindenki azt éretette meg, ami látszódik. Egy szegény fiút látnak, aki egy koszos aluljáróban zenél. De, ami lényeges, az a szemnek láthatatlan. Én ezt megtaláltam. Megtaláltam a szívét és a lelkét. Erőltettem magamra egy mosolyt és lehunytam a szemem. Látnom kell Aident. Tudom, hogy tegnap láttam őt, de nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá.

A hangjára.

A tekintetére.

A mosolyára és a határozott, fáradt mozdulataira.

Látni akarlak! Érted ezt? Megyek hozzád!

Ebéd után azonnal a belvárosba mentem. A sofőrt megkértem, hogy a Harlem sarkán tegyen ki, hiszen onnan csak két háztömbnyire található a metró. Az utolsó háztömb mellett sétáltam el. A régi ház fala omladozott, a zöld ablakok régiek voltak, az ajtót egy vastag lánc és lakat védte. A lépcső már nem volt biztonságos, egy fok megrepedt és a földre hullott a vakolat. És váratlanul kinyílt a hatalmas ajtó és Aiden lépett ki rajta. Annyira meglepődtem, hogy az utca szélén, fölbe gyökerezett lábbal figyeltem minden mozdulatát. Álmos tekintettel pillantott a szemembe, a kék szeme alatt szürke karkák húzódtak. Mondd, mennyit aludtál az éjszaka? Azért szoktál pihenni? Fordítasz elég időt önmagadra? Mosolyra húzta az ajkamat, de ekkor hírtelen lefutott a lépcsőn és felém futott. Lassított felvételben láttam egy autót, ami hosszan dudálva hajtott be az utcába. Aiden az utolsó pillanatban húzott fel a járdára. Annyira közel kerültem hozzá, hogy az illata az orromba szökött. A percek alatt nem mozdultunk. Ott álltunk a járda szélén és lélegzetvisszafojtva fürkésztük egymás arcát. Olyan volt, mintha megállt volna az idő.

A kezével a karomat simogatta.

Az illata az orromba szökött.

Tengerkék szemét a tekintetembe fúrta.

Az arcát és ajkát néztem. Vajon milyen íze lehet az ajkának?

A gondolataimból kizökkentem amikor elengedett és zsebre tett kezekkel rázta meg a fejét.

- Ez veszélyes volt. Elkalandoztál? – mosolyodott el. A fáradt tekintete ellenére elbűvölő és férfias volt. Zavart mosolyra húztam az ajkamat és megigazítottam a vállamon a táskámat.

- Valami elrabolta a figyelmem – vallottam be hallkan. Aiden tudta, hogy róla beszélek. Ezért pillantott át a fejem felett és húzta aranyos mosolyra az ajkát. Létezik, hogy nem lehet betelni valakinek a látványával? Lehet valakinek a tekintetéből táplálkozni? Te tartasz életben!

Gondoltad volna, Aiden?

- És hova igyekeztél ilyen szaporán? – a szemöldökét ismételten felhúzta. Biztos voltam abban, hogy még csak bele sem gondolt abba, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem, mikor ezt csinálja.

- Igazából én... - sziszegtem. – Hozzád indultam – vallottam be. Tudtam, hogy minden azon múlik, hogy erre mit válaszol. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Most örül? Esetleg mérges? Azt hiszi, hogy szórakozni akarok vele?

Aiden, kérlek, hogy mondj valamit.

- Reménykedtem, hogy ma is láthatlak – közelebb lépett és a fülem mögé tűrte az egyik tincsemet. – De mindig figyelj oda, hogy hova lépsz – fürkészte az arcomat. – Nem tudom, hogy mit csinálnék, ha valami bajod esne és nem tudok róla.

Őszinte szavai hallatán értékesnek tartottam magam. Istenem! Legyen ő az egyetlen! Én őt akarom! Szeretném, hogy mellettem legyen. Szeretném, hogy vigyázzon rám. Vele boldog lehetek. Az ő lelke már ismeri az enyémet. Váratlanul megfogta a kezem és megindultunk a Central Park felé. Nem tudtam abba hagyni a vigyorgást. A keze puha volt! Az illata pedig az orromba szökött.

- Figyelj Aiden! – fordultam felé, miközben átfutottunk az utcán. A park területére belépve a szemünkbe sütött a nap, ezért hunyorogva beszélgettünk egymással. – Én komolyan gondolom azt, hogy jobban megszeretnélek ismerni!

- Csak nem szeretném, hogy csalódj - ekkor elengedte a kezem.

Ne!

Fogd meg újra!

Érezni szeretném, hogy vigyázol rám!

Érezni szeretném, hogy hozzád tartozok!

- Miért csalódnék benned? – álltam meg előtte. – Szerintem mi ketten nagyon jó párost alkotunk! Te nem így gondolod? – suttogtam, mint egy érzékeny kislány. Mindig ezt csinálom, ha zavarba jövök.

- Nem tudom, hogy mit gondoljak erről – mutatott közénk. – Csak két napja ismerjük egymást. Semmit nem tudunk a másikról! – tárta szét a kezét. Ekkor a tornacipőmmel oldalra rúgtam egy fehér kavicsot, ami a tóba esett.

- Hát akkor ismerjük meg egymást! Szép nap van! És egyébként is tartozol nekem egy énekléssel! – a kijelentésem hallattán most először őszintén nevette el magát. – És még ki is nevetsz?!

- Csak megmentelek egy kínosan hamis énekléstől! – mosolygott.

Délután egy padon ültünk és ismerkedtünk. Aiden mindvégig szűk szavú és visszahúzódó volt, de amit tudnom kellett róla, azt elmesélte. Megtudtam, hogy általános iskolában szerette meg a zenét, hogy még az ének tanárja is azt mondta neki, hogy szép hangja van. Aiden arról is beszélt, hogy édesanyukája gyerekkorában beteg volt és elhunyt. Mikor kérdeztem, hogy mi volt a baja, Aiden csak körülírta. Úgy gondoltam, hogy inkább nem kérdezem tovább, mert úgy éreztem, hogy érzékenyen érintette őt a téma.

- Szóval gyerekkorodban szerettél kavicsokat gyűjteni? – felém fordulva elnevette magát, és lassan megrázta a fejét. – Csupa meglepetés vagy! Nem gondoltam volna, hogy... - ekkor megállt és előre pillantott. A puha ajkát fürkészve én is így tettem, közben alaposan végig néztem az ívelt arcélét, amit kiemelt a nap fényes sugara. Előttünk, a futóknak kijelölt sávban Nathan állt, és a vezeték nélküli fülhallgatóját az ujjai közt tartva, összeráncolt szemöldökkel nézett ránk. Nem akartam tudni, hogy mit keres itt. Nem voltam kíváncsi arra, hogy miért méregeti így Aident.

Nem akartam tudni.

Nem érdekelt.

Egy fiú érdekelt engem. De ő nagyon.

- És hogy hívták a kiscicádat, amiről meséltél? – kérdeztem, miközben Nathan még mindig előttünk állt.

- Ez egy vicc? – tárta szét a karját. Felpattantam, velem együtt Aiden is felállt. – Te mit keresel itt?! – kért számon engem.

Nem volt joga.

Nem volt joga így beszélni velem.

Nem volt joga lenézni Aident.

És ami fontosabb, nem kellett volna már itt lennie.

- Egy barátommal vagyok itt és élvezzük a napsütést – tártam szét a kezem. – Miért kérdezed?

Ekkor karon ragadott és a futás miatt izzadt homlokkal nézett a szemem közé.

- Mit keresel itt egy utcagyerekkel?

A kérdése miatt legszívesebben felpofoztam volna. Számomra nem az volt. Nekem annál sokkal többet jelentett. Aiden volt a lelkem másik fele. Ő volt a tökéletes példa arra, hogy valahol mindenkinek megvan a párja. Egyszerűen csak ki kell várnunk a pillanatot, hogy a sors elénk terelje.

- Mégis, hogy beszélsz te?! – löktem el. Aiden azonnal mellém állt és magunk elé tette a kezét. Nem mondott semmit, hiszen nem volt rá szükség. Tudtam, hogy ebből még baj lesz.

- A Manhattan mellett parkol a kocsim – tette a kezembe az Audi kulcsát. – Nagyon javaslom, hogy szállj be – nézett végig Aiden testén. Nem mertem Aiden szemébe nézni. Nem akartam látni benne a fájdalmat, a csalódást, a megbántódást és a reményvesztést. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, ezért tanácstalanul fordultam felé.

- Menj nyugodtan – suttogta hallkan.

- De én veled szeretnék maradni! – úgy suttogtam, hogy Nathan is jól hallja. Ezzel kellőkép felbosszantottam, mert csuklón ragadott és elhúzott Aiden mellől.

- Ki ez a szakadt ruhát viselő féreg?!

- A féreg az te vagy! - próbáltam szabadulni a szorításából, közben Aiden felé pillantottam, aki engem nézve a csuklóját dörzsölte.

Vissza akarok menni hozzád.

Vissza akarok menni a biztonságba...