New york, Manhattan 

Tíz éves kisfiú voltam mikor édesanyámmal kézen fogva sétáltunk a metró felé. Az emberekre jellemző volt a figyelmetlenség. Mikor elviharoztak mellettem sokszor meglöktek és furcsa tekintetekkel méregettek. Kicsi voltam még az utazáshoz, ezért szorítottam édesanyám kezét, aki a táskáját védte szoros ölelésében. Úgy sétált, mintha bármelyik percben kitéphetnék a kezei közül. Az aluljáróban tömeg volt, az emberek siettek, hogy időben a szerelvényhez érjenek. New york már kora reggel élte az életét. Csak én maradtam le. Tíz éves voltam, de már másodszorra költöztem új helyre. Édesanyám a belét is kidolgozta, hogy este friss kalács kerüljön a kicsi asztalunkra. Takarítónőként dolgozott egy múzeumban. Nem keresett sokat, de én próbáltam biztatni. Én voltam a barna hajú fiú, aki otthon megtanult, utána megpróbált takarítani, hogy az anyukájának kevesebb dolga legyen.

Mindennap ugyan az a szokás. Reggel felébredünk, de bár ne így történne. Az új lakás kicsi, régi, a fal omladozik. Egy szobában alszunk, a vízcsapból csöpög a víz, a konyhában pedig villanykörte mellett tanulok. Édesapám halála óta, anyukámra szállt egy csomó adóság. A testvére Anett sokan segített nekünk, de anyával új életet kezdtünk. A régi házunkat nevetségesen alacsony árért vásárolták meg. Abból az alamizsna pénzből vettünk egy, egy szinten fekvő kicsi lakást, a Harlem sarkán. Az egyetlen ajándék az, hogy a Central Parkkal szemben helyezkedik el. Minden más kegyetlen volt. Szürke és nem volt benne mosolygás. Nem volt pénze anyának új bútorokra, de én mégsem panaszkodok. Csak azt tehettem, hogy okosan és ügyesen tanulok az általános iskolában. Az ének volt a kedvenc tantárgyam. A többi kisfiú mindig kinevetett, mert én voltam az egyetlen, aki énekelt. A tanítónéni szerint különleges és tiszta hangom van. Egyszer egy ének versenyre iratott be engem. A versenyen sajnos sem tudtam részt venni. Már nem tudom, hogy miért. Talán azért, mert az iskola után az ének verseny helyett a pékségbe mentem, hogy haza vigyek kenyeret. Talán azért, mert anyukám késő estig dolgozott, úgysem tudott volna elmenni rá.

Anyával a metróhoz siettünk. Mint mindennap, anya a végállomáson szokott leszállni, én pedig egy megállóval előtte. A kezemet a zsebembe csúsztattam és az aprópénzt érintettem, amiből a reggelimre szántsam. Figyelmemet egy hajléktalan vette el, aki a koszos fal mellett gitározott. Azonnal megtorpantam. Kitéptem anyukám védelmező szorításából a kezem és a fiatal férfi felé futottam. Mosolyogva néztem a kezében található gitárt. Nem tudom, hogy ügyes volt – e. Csak tíz éves voltam. A kezemben található aprópénzt néztem, majd leguggoltam és a sapkájába dobtam. A szakállas koszos férfi egy pillanatra félbe szakította a gitározást, majd szakadt cipőmre pillantott. A cipőfűzőmön tapostam, pedig anya sokszor panaszkodott, hogy kössem be duplán, mert egyszer elfogok esni. Lassan hajolt felém a férfi, kezét a hajamra tette és így suttogott: „az Úr segítsen meg téged, drága kisfiam!"

- Aiden! Aiden! Gyere ide, de rögtön! – anyukám megragadta a kezem és a metró felé húzott, közben azon idegeskedett, hogy miből fogok reggelit venni. - Most nézd meg! Nem maradt pénzed reggelire! - szapora kezekkel nyitotta ki pénztárjáját. Az utolsú gyűrött papírpénzét nyomta az ujjaim közé. Nem akartam elfogadni, de anya ragaszkodott hozzá. - És erre jól vigyáz! Remélem, hogy okosan beosztod, kisfiam! - pénztárcáját a táskájába gyűrte, szürke munkaruháját megigazította. A ruhája jobban hasonlított egy rab ruhához. Nem véletlenül volt szürke. Az ember nem szívesen viselte, mert tudta, hogy a munkája pocsék és kiszolgáltatottság.

- Anya! A zenélésből meg lehet élni? – miközben felpattantam a metróra, anya leültetett és a táskáját az ölébe tette. Én csak félig ültem a széken, hiszen a kék hátitáskám sok helyet foglalt. A kérdésemen anya hangosan felkacagott. Ajka szélén boldogtalan és megviselt ráncok futottak össze. Szeme kialvatlan volt, tekintete fáradt és reményvesztett. De én csak egy tíz éves kisfiú voltam.

- A zenélésből? – fejét rázta, karikás szemekkel az arcomat fürkészte. Az egyetlen ember az életemben. Az egyetlen menedékem. A boldogságom és a szomorúságom. –Tehetség kell hozzá! Neked van tehetséged hozzá? Neked van hangod hozzá? Azt erősen kétlem!

De én csak ez tíz éves kisfiú voltam...

Elveszett...

Boldogtalan...

Mégis álmodtam...

Az általános iskola elvégzése után bármennyire is nagy hiba volt, nem mentem középiskolába. Tizenöt évesen és egy általános iskolai bizonyítvánnyal alkalmi munkát kerestem. A környék utcáit jártam. Mert már tizenöt éves voltam. Látogattam vegyesboltot, élelmiszerüzletet, még újságost és kávézókat is. Mindenhol ugyan azt a választ kaptam:

„Te hasznavehetetlen"

„Így semmit nem fogsz elérni az életben"

„Nyolc általános mi?!"

„Takarodj innen te gyerek!"

"Inkább menj segíts anyádnak!"

"Manapság mindenkinek van legalább egy érettségije!"

"Te már most elrontottad"

"Te már nem lehetsz boldog!"

Kérdezem én, hogy miért? Miért küldtek el? Miért viselkedtek úgy velem? Munkát kerestem, miközben édesanyám dolgozott. Nappal nem ettem, mert az utcákat jártam reménykedve, hogy munkát találok. Nappalok teltek el. A középiskolát még mindig nem kezdtem el. Miért? Azért, mert nem voltrá lehetőségem. Édesanyám nem tudta állni a könyvek költségét. Elkezdte felújítani a lakást. Már kaptam szekrényt. Kaptam egy kicsi heverőt is. Ez így volt rendjén. Másra kellett a pénz. Ezért nem kezdtem el a szakközépiskolát. Nem bánom. Anyukám? Ő talán bánja?

Éjszaka közepén sírásra ébredtem fel.  A kicsi ablakon beszökött a hold fénye. A sötét felhők sűrűn szöktek köréje és békésen ölelték őt. Az ablakom sarkánál az üveg repedt volt, a zöld színű keretről lepattogzott a festékés a padlóra hullott. Amikor időm engedte, akkor felsöpörtem, de vissza már nem tudtam tenni. Hunyorogva sétáltam a konyha felé. Anyukám a kicsi széken kuporodott. Barna kontyba kötött haja már az arca mellett, a könnyeiben úszott. Boldogtalan volt. De én már tizenöt éves voltam. Mégsem tudtam segíteni neki. Csak azt tudtam, hogy megsimítottam az arcát és így suttogtam:

- Minden rendben lesz! Egyszer minden rendben lesz!

Mintha Isten meghallotta volna az nap éjszaka a kétségbeesett gondolataimat. Másnap reggel az aluljáróban álltam. Már nem tudtam, hogy mi vezetett oda. Igazából nem az számított. Inkább az, ami azután következett. A lábam előtt található kék dobozban sok aprópénz volt. Valaki papírpénzzel is megajándékozott, pedig nem csináltam különösebb dolgot. Egyszerűen csak énekeltem. Emlékeimben bíztatott a régi ének tanárom, hogy különleges hangom van. Úgy gondoltam, hogy kipróbálom és hasznát veszem. Reggel sok ember igyekezett a metrószerelvényhez, mégis sokan megálltak előttem és körülöttem. Nem törődtem azzal, hogy sokan nézek és mosolyognak rám. Inkább énekeltem. A kedvenc énekesemtől az egyik kedvenc zenémet dúdoltam. Közben az emberek szemébe néztem és a dobozt fogva sétáltam előre. Sokan megtöltötték a tartalmát, közben mosolyogva énekeltem tovább:

Hold on, I still want you
Come back, I still need you
Let me take your hand, I'll make it right
I swear to love you all my life
Hold on, I still need you (...)

Késő éjszaka nyitottam be az ajtón. Csendben voltam. Tudtam, hogy anyukám nem alszik még. Nem tud úgy elaludni, hogy én nem vagyok otthon. Arra számítottam, hogy leszid engem. Pedig már tizenöt éves voltam. Nem kéne leszidást kapnom. Anyukám ott ült a zöld széken, előtte a tea valószínűleg már kihűlt, mert nem gőzölgött. – Szia anya! Nézd! – büszkén tettem arca elé a dobozt, amiben az aprók és papírpénzek voltak. Nem számítottam rá de anya elsírta magát. Nem tudtam, hogy büszkeségből vagy bánatból sírt. Talán mindkettő. Ujjaival a dobozban turkált, egy szem rágót kiemelt onnan. Az ujjai közé helyezte, majd fátyolos tekintettel húzott magához.

- Jól jegyezd meg, Aiden – törölte le a könnyeit. – Mindig örülj annak, ami van – suttogta. – Soha nem vágyj olyanra, amit nem kaphatsz meg – nézett mélyen a szemembe. – Kicsim, még sokat kell tanulnod az életről – rázta a fejét. – De mindig legyen eszedben, hogy bármi történjék is, te mindig mosolyogj, kisfiam! Mert ami itt van bent – helyezte kezét a mellkasomra. – Mindennél többet ér – simította meg a pólómat.

Az nap éjszaka tudatosult bennem, hogy anya mit is akart nekem mondani. Megmagyarázhatatlan dolog történt. Emlékszek, hogy a szobája felé sétáltam, mert egész éjszaka csend telepedett a lakásra. Emlékszek, hogy kezem lecsúszott a kilincsről, mikor megpillantottam anyukám vérbe fagyott testét a padlón. Csak tizenöt éves voltam.

Fiatal voltam a gyászhoz...

Fiatal voltam az árvasághoz...

És fiatal voltam az élethez...

De soha nem mondtam, hogy az élet könnyű. Anyám penge által teremtette meg jövőjét és ezzel együtt az én jövőmet is. A padlón békésen feküdt. Már nem érzett fájdalmat. Nem érezte a szegénységet, nem érezte az éhezést. A vér úgy ölelte a mozdulatlan testét, mintha hűséges társa lenne. Lerogytam a padlóra és az nap éjszaka minden megváltozott.

Csak egy tizenöt éves fiú voltam...

Egy fiú, aki egyedül maradt egy hatalmas világban. Mégis minden befejezésnél elkezdődik valami. Azért mert ilyen az élet. Lehet, hogy gyakran elvesz tőlünk dolgokat, de cserébe váratlan lehetőségeket tesz elénk.

Így ismertem meg őt.
Így találtam meg a reményt.
És így változott meg az életem.

Megismertem az egyetlent...

__________________________

(  Sziasztok! Meg is hoztam az igért első részt.  Szerintem érezhető a könyvben a szomorúság, de a romantika műfaj mellett szeretném ezzel a megható hangulattal kiegészíteni a storyt. :) )