Amikor ott volt a kezemben a fegyver, amikor a vámpír velem szemben állt és ajkai között kifolyt a földön fekvő ember vére, akkor megfagyott bennem a félelem. Ott voltam a sötét utcában, a lámpa halvány fényében, miközben az a szörnyeteg vörös szemekkel nézett rám. Az előtte fekvő ember már nem élt, a teste egy hatalmas vértócsában pihent. A hideg végigfutott a hátamon, menekülni akartam, de nem a menekülés volt a feladatom. Szembe álltam a szörnyeteggel, aki ujjával letörölte a vért, majd lenyalta a kezéről. Az undorító ösztönlény, lassú léptekkel közeledett felém, nekem a tőröm egyre jobban remegett a kezemben. Nem tudom, hogy mi történt velem, hogy miért bénultam le. A mozdulatait könnyes szemmel néztem, közelebb került hozzám. Alaposan végig nézett rajtam, tudtam, hogy most nagy veszélyben vagyok. Apám bízott bennem, ezért küldött el engem a célpont kiiktatására. Arról viszont nem volt szó, hogy a félelem megfagy bennem és lépni nem fogok tudni. Minden percben láttam magam előtt azt a valamit, ami megragadja a csuklómat és behúzza az ajtó résén. Még mindig éreztem a maró fájdalmat, hallottam, hogy sikítottam a fájdalomtól amit a vámpír harapása okozott. Automatikusan pillantottam a bekötött sebre, ami valami oknál kifolyólag átázott a vértől. Annyira megijedtem, hogy a tőr kiesett a kezemből. Nem voltam ura önmagamnak. Azon gondolkoztam, hogy Alessandro harapása is ekkora fájdalommal járhat? Ő is képes lenne ekkora mennyiségű fájdalmat okozni? Nem tudtam, hogy mi történik velem. Émelyegtem és rosszul lettem. Sebezhető lettem azzal, hogy a rossz dolgokra gondoltam. Mi lesz most? Hogy fogom magam megvédeni? Miközben hátráltam, valamiben elestem és hátra estem. Próbáltam feltápászkodni, de ekkor a vámpír megállt előttem és leguggolt hozzám. A félelem megbénított, mozdulni sem tudtam. - Hagyj békén... - az ajkam remegett, könnyes szemmel szemezgettem a vörös szempárral, ami úgy nézett rám, mintha vacsora lennék.

- Vadász létedre nem vagy erős - megragadta a csuklómat, ugyanúgy, mint az a vámpír a pinceajtó előtt. Abban a pillanatban, hogy hosszú körme a bőrömbe mélyedt és csíkot húzott benne, ezzel vércseppek jelentek meg a bőrömön, elkezdtem kiabálni. Nem voltam erős, nem voltam bátor. Azon az estén történt velem valami, ami miatt megváltoztam. - Nem baj! Attól még finom lehetsz! - a vámpír a sebemhez közelített hegyes fogait, de ekkor váratlanul egy tör állt egyenesen a homlokába. A szívem majd kiugrott a helyéről, miközben könnyes szemmel néztem, hogy homlokából csíkokban folyik végig a vér. Távozott az ajkán a ruhájára. Mintha egy rémálomban lettem volna, üvöltve rúgtam le magamról és futni kezdtem, de ekkor valaki megragadta a könyökömet. A félelem és a káosz közben azonnal felismertem apámat, aki fekete kalapja alatt összehúzott szemekkel nézett végig rajtam.

- Mi a fenét csinálsz, te lány?! - megrázott, hogy térjek észhez. Tudtam, ő is tudta, hogy nagy bajban voltam. Látta, hogy lebénultam, hogy a félelemtől mozdulni sem mertem. - Ezt tanítottam neked?! - üvöltötte, miközben válla mellett a földön fekvő vámpír felé pillantottam, aki sápadt, színtelen arccal feküdt mozdulatlanul. - Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem érek ide időben - fekete bakancsával hatalommal sétált a megölt lényhez, majd erőteljesen kihúzta homlokából a tört, amit fekete kabátjába törölt.

- Én csak... - dideregtem könnyes szemmel.

- Te csak?! - tornyosult felém. - Meg is halhattál volna!

- Féltem! - böktem ki. - Nagyon féltem!

- Te féltél? - lépett hátra egy lépést, majd leguggolt az emberhez, akit megharapott a vámpír. Vastag kesztyűjét lehúzta kezéről, majd nyaki ütőeréhez érintette ujjait. Egy fejcsóválással jelezte, hogy itt már nem lehet mit tenni. - Miért nem védted meg magad? - ekkor akaratlanul is a bekötött csuklómra pillantottam, amit azon az estén megmart az a vámpír. Éreztem, hogy lüktet, hogy zsibbad és fáj. - Ha most nem értem volna időben, akkor mehettél volna az anyád után! - padlóra dobta a fegyvert, majd hátat fordított nekem jelezve, hogy hozzá se szóljak. Könnyes szemmel sütöttem le a szemem, miközben kifújtam magam.

- Az a vámpír az oka - suttogtam könnyes szemmel. - Akit a pincében tartasz - tettem hozzá, mire apa lassan megfordult. Tudtam, hogy hibát követek el, de tudnom kell, hogy mit tart fogva. - Hány éve van ott lent?! - léptem közelebb, hogy a sötét utcában a szemébe tudjak nézni. A távolból kutya ugatások és csörömpölések zavarták meg a békés csendet. Néhány házban pislákolt a fényt, a redőnyök le voltak húzva. Az erdő szélén állva furcsa és hátborzongató madár hangokat és állat zajokat hallottunk. Amióta az eszemet tudom, tudok a vámpírok és a vérfarkasok létezéséről, de életemben nem féltem annyira, mint ebben a pillanatban. Csalódtam magamban. - Hány éve?! - suttogtam.

- Több mint tíz éve ott rohad - sziszegte a fogai között. - A vámpírok legalattomosabb természetű lénye! - folytatta dühösen. - A világ hálás lehet, hogy nincsen szabadlábon - tette hozzá. - Ő egy mészárló! Egy igazi...szörnyeteg - fordított nekem hátat, majd a nyitott autó felé sétált. Könnyes szemmel magamhoz vettem az eldobott fegyvert, majd apa után sétáltam aki azt mondta, hogy a pince ajtaját soha semmilyen körülmények között nem nyithatom ki. Aht is kijelentette, hogy ha kinyitom, akkor a világon élő összes embert és állatot halálra ítélem. Hogy miért? Apa szerint létezik egy vámpír, akiben forr a bosszú. Nem lehet tudni, hogy miért, de valamiért nagyon dühös. Az elmondása alapján bármit képes lenne megölni azért, hogy elérje célját. Nem tudom, hogy ki van a pincében, hogy nő vagy férfi. Annyit tudok, hogy nem engedhetem ki. Soha. Kiengedni a szörnyeteget a páncél mögül? Kész öngyilkosság lenne.

Késő éjszaka pizsamában fésültem a vizes hajamat, miközben benyitottam a szobába, de annyira megijedtem, hogy a lábam a földbe gyökerezett. A szívemre szorítottam a kezem, majd lehunyt szemmel csaptam be az ajtót. Alessandro állt az ablakban. Amint tudatosult bennem, hogy ő az, a fésűt a kezembe szorítottam. Alessandro mosolyogva nyújtotta felém a kezét, de ekkor egy homályos látomás ugrott be a kézről, ami megragadta a csuklómat. A remegés elöntötte a testem, egy meggondolatlan mozdulattal a fésűmet egyenesen a nyakába dobtam. A fésű hegyes fogai mélyen álltak Alessandro nyakába, aki összeráncolt szemöldökkel a fésűért nyúlt. Láttam, hogy ajkából folyni kezd a vér, hogy elárasztotta a inge felületét. Próbálta kiszedni a fésűt a nyakából, de ekkor egy tör jelent meg a kezemben. A hegyét fürkésztem, szinte csábított, hogy döffjem át a szívét. - M...mit csinálsz? - két térdre zuhant, a félelem pedig felülkerekedett rajtam. Mögötte álltam, a fejét erőteljesen feszítettem hátra. - Astrid... - próbált ellenkezni, de én akkora határozottsággal vágtam végig a nyakát, mintha vajat kennék egy kenyeren. Alessandro vére mindent elárasztott, patakokban folyt végig a testén, a padlóra. Elengedtem a fejét, ahogy a teste is elengedte magát. Az élettelen test a vértócsába zuhant, a mozdulat közben a vércsepp az arcomra folyt. Könnyes szemmel néztem őt, a fejemet oldalra biccentettem. Ahogy kiszállt belőle az élet, úgy kiszállt belőlem az iránta érzett szerelem is.

Sötétség kerített hatalmába, majd éreztem, hogy a szívem gyorsabban dobog, éreztem a bénulást minden porcikámban. - Ne! Alessandro! Alessandro! - hirtelen ott találtam magam a nappaliba, a kanapén fekve. Hunyorogva és izzadva néztem szét a csendes nappaliban, csak a tűz apró ropogása törte meg a csendet. Sírtam, a lábamat a mellkasomhoz húztam.

- Hé? - ekkor oldalra pillantottam, és Alessandro sétált felém.

- M...maradj ott! - remegő kezekkel tettem fel a kezem, miközben engedelmeskedett és felállt. - Honnan tudjam, hogy igazi vagy?! - nem tudtam eldönteni, hogy ez álom vagy valóság. - Kezdek megőrülni - túrtam remegve a hajamba, de ekkor lassa leült mellém, és megfogta a kezem. - Mondd, hogy ez a valóság - sziszegtem szenvedve. Alessandro csak bólintott, majd hozzám hajolt és puszit nyomott a homlokomra. - Hála az égnek - ujjaimmal az ingét markoltam, könnyes szemmel fürkésztem az ajkát. - Igazi vagy - tettem hozzá, de a testemen még mindig végigfutott a borzongás. - Szörnyű dolgot álmodtam! Ma este majdnem elkapott egy vámpír, az apám csalódott bennem, én pedig úgy érzem, hogy kezdek megőrülni! - ölembe ejtettem a kezem, miközben a tenyeremet fürkésztem. - Valami történik velem - suttogtam.

- Nincsen semmi baj - óvatosan hátra túrta a hajam, miközben fölém hajolt. A takarót levettem magamról és sírva kapaszkodtam az ölelésébe. Olyan voltam mint egy bébi majom, aki minél erősebben kapaszkodik az édesanyjába. Remegtem és sírtam. - Egyszerűen csak ember vagy - suttogta a fülembe, a keze beterítette a lapockámat. - Ez mindent megmagyaráz - nyomott egy puszit a fejemre. - De én itt vagyok!

- Soha ne hagyj el! - suttogtam a nyakát fürkészve, majd puszit nyomtam a bársonyos bőrére. Számára ez miért vonzó? Miért vonzó egy nyak? Mert ott érheti el a legtöbb vért? Vajon venné a véremet? Bántana? Megölne? Olyan, mint az, aki megmarta a csuklómat?

- Bár próbálom figyelmen kívül hagyni a szagot, ami belőled jön - üveges tekintettel néztem, hogy óvatosan magához húzza a még mindig sajgó csuklómat. - Fáj? - nézett mélyen a szemembe. A történtek miatt próbáltam elhúzni a kezem, de ő elkedzte lecsavarni róla a vértől átázott kötést. - Elvehetem a fájdalmad? - emelte ajkához a csuklómat. Láttam, hogy ujjal végig simítja a két pöttyöt, ami körül piros volt a bőröm.

- Az apám bármelyik percben kisétálhat ide - suttogtam az ajkát nézve, de ekkor lehunyt szemmel a csuklómhoz hajolt, majd nyomott egy lassú puszit a bőröm felületére. Nem tudtam, hogy mi zajlott a testemben, de olyan volt, mintha tollpihével simogatnák a porcikámat, mintha a mennyországban lettem volna. Az arcát fürkészve gyengültem el, már nem fájt semmim. Annyit akartam, hogy ne hagyja abba. Soha. Soha ne hagyja abba.