Reggel hangtalanul csuktam be magam után az ajtót, miközben a falnak támasztottam a hátam és csakamat végig simítva emlékeztem vissza az együtt töltött reggelünkre. Mikor felébredtem, Alessandro mintha egy másik világban lett volna. Elbambult, mintha fejben máshol járt volna. Viszont nem tudom elfelejteni, ahogy reggel a védelmező karjai közé húzott és a hajamat simogatta. Kezdek rájönni arra, hogy köztünk tényleg működik a kémia, a szenvedély és minden ami a szerelemhez kell. Rájöttem arra, hogy nem számít a köztünk lévő távolság, miközben szerelmesek vagyunk. Akkor sem számít, ha ő nem ember. Mosolyogva próbáltam észhez térni, de amikor előre pillantottam, édesapám szigorú tekintetével találtam szembe magam. Annyira meglepődtem, hogy lesütöttem a szemem, de próbáltam természetesen viselkedni. A legfontosabb az, hogy nem szerezhet tudomást Alessandro létezéséről. Ha a fülébe jut, hogy kit ismerek, akkor Alessandro nem lenne biztonságban. Próbáltam úgy viselkedni, mintha nem lettem volna feszült a tekintetétől, de apa túl jól ismer engem.

- Szia apa! - suttogtam.

- Hol voltál az éjszaka? - köszönés nélkül tette fel a kérdést, ami azt jelentette, hogy nagy bajban voltam. Voltam már annyi idős, hogy nem éreztem kötelezőnek, hogy beszámoljak neki arról, hogy mit csinálok a szabadidőmben, de nekem csak ő van. Édesanyám helyett, anyám volt. Sok olyan dologról beszéltünk már, amivel egy anyával lett volna a legjobb. Apa mindig mellettem volt és segített. De nem mondhattam el neki, hogy kivel találkoztam.

- Egy fiúval randiztam - suttogtam hevesen dobogó szívvel, mire a lépcsőnek támasztotta vállát, kezét gyanakvóan összefonta maga előtt. - A közösségi oldalon ismertem meg! Ő írt rám! Nagyon...nagyon kedves és rendes - pillantottam oldalra, miközben éreztem, hogy most nagy bajban vagyok. Nekem csak az számított, hogy ne szerezzen tudomást Alessandro létezéséről. A többi nem számított.

- És én ismerem ezt a fiút? - kérdezte mély, barátságtalan hangon.

Na ettől féltem...

- Az interneten ismertem meg! Annyi idős mint én! Szeret sportolni és nagyon... - hebegtem vörös arccal.

- Szeretném megismerni - vonta fel a szemöldökét, miközben a mosoly lefagyott az arcomról. Ott álltam a baj közepén, miközben nem tudtam, hogy most mitévő legyek. Egy vámpír vadász lányaként szerettem bele egy vámpírba, akinek a fajtáját írtja az apám. Mi ez, ha nem katasztrófa? Tudtam, hogy gyorsan kellett kitalálnom valamit.

- Az a helyzet, hogy hétvégén elutazik! Azt hiszem, hogy családi síelésre mennek - motyogtam, de apa ekkor a torkát köszörülte, az arckifejezése pedig megváltozott. Ez amolyan, "tudom lányom, hogy hazudsz, ne is folytasd tovább" pillantás volt, ezért sóhajtva a halántékomat masszíroztam.

- Jólvan! Ki vele! Kivel találkoztál?! - de ekkor nem tudtam válaszolni, mert váratlanul hangos dörömbölést hallottunk a páncél ajtó felől. Amikor oda fordítottam a fejem, szinte lassított felvételben láttam, hogy az ajtó minden ütés közben behorpad. Apával lassan sétáltunk hátra, ő a kezét is oldalra helyezte, hogy engem védjen.

- Apa! Attól tartok, hogy az ajtó már nem bírja sokáig! - kiabáltam, miközben a kilincs egy szempillantás alatt letört és csörömpölve gurult végig a padlón. - Fékezd meg valahogy! - kiabáltam könnyes szemmel, mire apa a fogason lógó kabátjához lépett és egy tőrt húzott ki belőle. Jobb kezébe tette, csuklója körül profi mozdulattal megforgatta, majd a konyhafiókban található kés tartóból kihúzott egy kést amit felém dobott. Remegő kezemmel elkaptam a levegőben, miközben úgy tűnt, hogy ez a valami, mint elkövet azért, hogy kiszabaduljon. - Azt hittem, hogy láncon van! Miért ilyen erős?! - kiabáltam, miközben valami eszembe jutott. Valami, ami egyszerre vált nagyon fontossá és nagyon ijesztővé a számomra. Egyszerre tudatosult bennem az, hogy mi vár ránk . Ugyan is rájöttem arra, hogy apa nem véletlenül tartotta eddig életben. - Te nem akarod megölni! - kiabáltam mérgesen, miközben az ajtó tovább horpadt a vámpír ütésétől.

- Életben tartottam! Életben tartottam azért, hogy elvezessen valakihez! - kiabálta, az arca vörös lett, a homlokán megjelentek az erek. Itt már tudtam, hogy ez jó dolgot nem jelenthet, ezért a kést a combom mellett tartva könnyes szemmel végig néztem apám.

- Kihez?! - kiabáltam. - Kit akarsz megtalálni?! - a testemen végigfutott a borzongás, mert rossz előérzetem támadt. Apa találkozott már vérfarkasokkal és vámpírokkal is. Egy lénnyel nem találkozott. Emlékszek, hogy mondta is nekem, hogy még soha nem látott...

- Azt akarom, hogy elvezessen egy tisztavérű vámpírhoz - pillantott rám a válla felett, miközben a kést akaratlanul is a padlóra ejtettem. - Az ajtó mögött található vámpír a halálát akarja! Szövetkeztünk, de muszáj volt bezárnom, hogy ne öljön embereket! Érted már?! Érted, hogy miért tartottam életben? Azért, hogy elvezessen ahhoz a lényhez, akinek halálát már túl régóta akarom!

- De miért akarod megölni?! Nem értem ezt! - biztos voltam abban, hogy Alessandrora gondolt, ezért kötelességemnek éreztem megvédeni őt. - Egyébként honnan tudod, hogy létezik? És ha csak kitalálta?! - böktem az ajtó felé, miközben a dübörgés félbeszakadt. - Lehet, hogy a tisztavérű vámpírok nem is léteznek - léptem hátra egy lépést, miközben minden összedőlt körülöttem. Mi történik?! Apa mióta lett ilyen bosszúszomjas? Ekkor apa elnevette magát, majd széttárta a kezét, a tőr pedig hegyével lefelé a padlóba állt.

- Nem léteznek? - biccentette oldalra a fejét, majd egyenesen az ajtó felé mutatott. - Akit évek óta fogságban tartok, egy közülük! - sziszegte. - Egy tisztavérű vámpír, aki felesküdött arra, hogy megöli azt, akire én évek óta vadászok! - mintha rosszul hallottam volna. Egyszerre kezdett el zúgni a fejem és hevesebben verni a szívem. - Egy cél érdekében egyezséget kötöttünk! Csak ő nem számolt azzal, hogy fogságban fogom tartani az emberek életének biztonsága érdekében! Persze, próbáltam faggatni és vallatni, hogy merre találom az utolsót, de ő nem tört meg!

- Te egy...szörnyeteg vagy! - suttogtam sírva. - Mit csinálsz, apa?! - löktem meg a vállánál fogva, de ekkor hangos üvegszilánkok széttörtek és hangos puffanás kíséretében mintha a padlóra estek volna. Egyszerre indultunk meg a vas ajtó felé, miközben apa kulccsal kinyitotta, majd kitárta az ajtót. Még mindig nem fogtam fel, hogy mi történik. Létezik egy tisztavérű vámpír, aki Alessandro halálát akarja?! Mégis, mi oka lenne megölni? Mit követett el? Lehet, hogy nem jól ismertem, hogy nem mondott el mindent magáról? Minden a nyakamba zúdult, de tudtam, hogy szólnom kell Alessandronak, tudnia kell, hogy mi következik. Miközben remegő lábakkal sétáltam le a koszos lépcsőn, könnyes szemmel néztem szét a pincében, aminek közepén egy asztal volt, tele kínzó és vágó eszközökkel. Az asztal mellett egy szék, mellette a padlón egy lánc volt található. - Kiszabadult - suttogtam a kitört ablak felé pillantva.

- Elég erős volt ahhoz, hogy kitőrje az üveget - suttogta apa az ablak felé nézve, miközben tudatosult bennem, hogy pusztítást hozott a világra. - Most kell mennem! El fog vezetni a vámpírhoz! És ha elvezet hozzá, akkor megölöm mindkettőt! - ekkor a lépcső felé indult, én pedig próbálta, utána nyúlni, de nem értem el.

- Apa! Apa! Nem bánthatod! Nem ölheted meg! - kettesével szedtem a lépcsőfokokat, miközben letöröltem a könnyeimet, de ekkor apa váratlanul bezárta a páncél ajtót. - Apa! - ütöttem az ajtó felületét. - Nem bízhatsz ebben a vámpírban! Évekig tartottad fogságban! Megölhet, ha találkoztok! - guggoltam le, miközben a fejemre helyeztem a tenyerem. - Apa!

- Maradj itt lányom! Itt biztonságban vagy! Maradj csak itt! - a fülemet az ajtóhoz támasztottam, de tisztán hallottam, hogy apa bezárja a bejárati ajtót. A homlokomat az ajtó felületének támasztottam, miközben patakokban folytak a könnyeim.

- Alessandro! Alessandro, menekülnöd kell - suttogtam remegve, miközben a kitőrt ablakon beszökött a hideg szél. Dideregve álltam fel, a lábam alatt recsegett az öreg lépcső, a pókhálók táncot jártak a szél parancsára. A fejemet ráztam, miközben a lépcsőre ültem, a homlokomat pedig a térdemhez támasztottam. Semmit nem értettem. Nem értettem, hogy ez a vámpír, miért akarja megölni Alessandrot. Azt sem értettem, hogy aha hogy bízhatott ebben a lényben. - Apa hogy hazudhatott ennyi éven át? - sziszegtem, miközben mellkasomra simítottam a tenyerem.

- Az emberek néha önző teremtmények - ekkor előre pillantottam, a vér pedig az ereimbe fagyott. Lassan álltam fel, megfontolt mozdulatokkal préseltem magam az ajtó felületéhez. Azt hittem, hogy álmodok, legalábbis bármit megtettem volna azért, hogy ez csak egy álom legyen. A sötétségből egy férfi sétált elő. Ősz, szinte fehér haja volt, az arca tekintélyt parancsoló, rideg és hatalommániás. Enyhe borosta keretezte az arcát, a füle hegyes volt, akár a legendákban a tündéreknek. Fekete inget és szűk nadrágot viselt. A férfi összehúzott szemekkel nézett engem, én pedig őt néztem. Ekkor mélyen beszívta a levegőt, majd néztem, hogy felvonja szemöldökét. - Miért érzem rajtad a fiam illatát? - lassú mozdulatokkal sétált közelebb hozzám, én csak jobban és jobban az ajtóhoz simultam. A kitört ablak felé pillantottam, majd a szilánkok felé.

- Az ablak csak egy átverés volt - suttogtam sírva. - Maga Alessandro édesapja - motyogtam, miközben rettegtem a közelségétől és a mozdulataitól. Nem tudtam, hogy mi történik, hogy mi fog történni. Minden olyan gyorsan történt, hogy időm sem volt felfogni, csak rettegésben úsztam az árral. A fejem fájt, a lábam a földbe gyökerezett. Félelem. Ezt teszi az emberrel a rettegés, a félelem. Ő csak elhúzta az ajkát.

- Nem tudom, hogy a fiamnak tudom nevezni azt, aki elvett tőlem valamit, ami csak engem illet! - a fejemet ráztam, nem akartam tovább hallani ezt a hazugságot. - A lényeg, hogy erőre van szükségem, ahhoz, hogy feltépjem azt, hogy bosszút álljak a fiamon - mutatott a mögöttem található páncél ajtó felé. - És minden úgy alakult ahogy elterveztem! Az apád bevette, hogy kiszöktem és itt hagyott téged, hogy kimaradj a veszélyből! Csak jutott nekem kaja - ekkor megvillantotta tengerkék szemét, majd egy szempillantás alatt elém lépett, megfordított, az ajtónak lökött és annyit éreztem, hogy pokolian erős fájdalom kíséretében elájulok.