Kín. Szenvedés. Vágy. Köhögve hajoltam a mosdókagyló felé, kezemmel görcsösen szorítottam meg a szélét, miközben az átlátszó víz lemosta számról és a kezemről a vért. Hunyorogva néztem, hogy a vörös folyadék eggyé válik a vízzel, majd sűrű sugárban távozik a lefolyó felé. A tükörképemmel szemezgettem, miközben próbáltam lemosni homlokomról és szemem tájékáról a vércseppeket. Sóhajtva lógattam a fejem, kezemmel végig simítottam a tarkómon. - Ismételten elvesztetted a fejed - suttogtam magam elé, miközben visszaemlékeztem a táplálkozásomra, ami ismételten ahhoz vezetett, hogy áldozatom meghalt a karjaim között. Nem voltam büszke magamra, az sem segített, hogy ragadozók vagyunk. Bűnt követtem el azzal, hogy elvettem valakinek az életét. Bűnt követtem el azzal, hogy mindentől megfosztottam őt. Még mindig emlékszem a pillanatra, mikor hegyes fogam a nyakába mélyesztem. Felszabadító érzés volt a számomra. A vérét megállás nélkül kortyoltam, élveztem a pillanatot. Az sem érdekelt, hogy minden kortyolásommal több erőt vettem el tőle és esélyt a túlélésre. Elvettem. Mindent elvettem, amit ajánlott nekem. Emlékszem, hogy a falnak nyomtam a testét. A fal felületén megjelentek a vércseppek, ahogy ismételten a nyakába haraptam. A teste elhagyta magát, én tartottam őt. És, miközben próbáltam elfelejteni a történteket, addig egy újabb embert öltem meg azzal, hogy nem álltam le. Astrid miatt történik minden? Mást ölök meg bízva abban, hogy ezzel biztonságban tudhatom magam mellett? Lehet, hogy ebben hiszek, legalábbis szeretnék ebben hinni.

- Ez igen! Micsoda elegancia! - lépett be a szobámba Kyle, miközben a szobában a tükör előtt állva, felfogtam a hajam. Szorosan hátra kötöttem egy kicsi gumival, a többi hajfelületre kevés hajlakkot fújtam. A stílusom egyedi, és ezt igyekszem megtartani. A hajamat mindig összegumizva hordom, egy apró kontyot szoktam csinálni belőle. - Várunk valakit? - támaszkodott neki az ajtó felületének, miközben végig gomboltam a fekete inget. A történtek után kicsit nyugodtabb lettem, de még mindig bűntudat marta a lelkemet. Idejét nem tudom annak, hogy mikor volt utoljára az, hogy nem tudtam leállni. Az utolsó ilyen időszakomban szörnyeteg voltam. Megöltem mindent, ami mozgott és lélegzett. Az a baj, hogy ilyen a vámpírok élete. Ösztönlények vagyunk, akik táplálkoznak és gyilkolnak. - Hol van a lány? Nem láttam kijönni a szobából - kezét a zsebébe csúsztatta, miközben sóhajtva sétáltam az ablak felé. A sötét, szinte fekete égbolton ezer csillag ragyogott, fényes pontban. A csillagokat fürkészve lesütöttem a szemem.

- Ott mint a többi - válaszoltam szűkszavúan. Köztem és Kyle között van egy láthatatlan kapocs, amit senki nem választhat el. Ez mindig is így volt. Nemcsak a vérem miatt ragaszkodik hozzám, de újjászületése első pillanatában engem látott. Mint, amikor a gyermek megszületik. Ez köt minket össze. Én változtattam át. Tőlem kapta az életét. Hozzám tartozik.

- Mármint...nem tudtál leállni? - sétált kicsit közelebb, majd megállt az ablak másik oldalán. Felvont szemöldökkel fürkésztem az arcát, miközben szomorúan elmosolyodott. - Van valami oka?

- Egy nő - jelentettem ki, mire meglepetten felvonta a szemöldökét. Senkinek nem beszéltem még Astridról. Kyle az első, aki Astrid felől hal. - Ember - tettem hozzá. - Úgy gondolom, hogy ha túl tolom a táplálkozást, akkor vissza tudom szorítani a bennem lakó szörnyeteget, amikor kettesben vagyunk - sziszegtem a fogaim között.

- De így mások halnak meg - suttogta szomorúan. - Nekem nincsen jogom beleszólni, egyébként sem érek fel a szintedhez, ahogy itt senki sem, de neked ez így jó? - hunyorgott. - Jó, hogy meghalnak a karjaid között?

Felfogtam a kérdése súlyát, a baj csak az volt, hogy nem akartam tenni ellene. Egyenlőre működik. Soha nem voltam még olyan nyugodt és kiegyensúlyozott a közelében, mint amikor először megcsókoltam. Ha akarom ezt a nőt, akkor egyensúlyba kell tennem a dolgokat. Ha akarom a szerelmét, akkor gondoskodnom kell arról, hogy semmi személyes cselekedetem ne legyen a közelébe. Ez leginkább a vére iránti vágyam volt. - Ő különleges - suttogtam, miközben kinéztem az ablakon. - Soha nem bántanám őt! Belegondolni sem merek abba, hogy... egyszer megharapom - fürkésztem Kyle arcát, aki hümmögött egyet. - Nem bírná ki a fájdalmat!

- Ezért eszel sokat? - vonta fel a szemöldökét. - Mert azt hiszed, hogy ezzel egyensúlyt tudsz teremteni? Hogy kevésbé fogsz vágyni a vérére? - csúszott az ágy szélére. - Működhet!

- Mit tudsz te erről?! - hajoltam hozzá, majd megborzoltam a haját. - Felejtsd el, Kyle! - mosolyogtam óvatosan.

- Tudom, hogy milyen amikor szenvedbe vágysz valamire - sziszegte. - Megtapasztaltam - suttogta könnyes szemmel. - Azt mondom neked, hogy ha ezzel megvéded a szerelmed saját magadtól, akkor tedd ezt - sóhajtotta. - Még akkor is, ha ezzel mást fosztasz meg az élettől való jogától - suttogta, majd maga alá húzta az egyik lábát, végül feltette a kezét. - Neked nem is mutattam, hogy mit tanultam! Pedig neked köszönhető!

- Mit tanultál? - sóhajtva fordultam hátra, kezemet gondterhelten csípőre helyeztem, miközben Kyle lehunyt szemmel feltette a kezét. Arcán láttam, hogy nagyon koncentrál, hiszen szemét jobban összehúzta, szemöldökét néha összeráncolta, vagy felvonta. Ekkor magam mellett lassú mozgást észleltem. Annyira meglepődtem, hogy összeráncolt szemöldökkel néztem, hogy puszta képzeletével lassan, bizonytalanul megemeli a vázát, amiben a fekete rózsák voltak. A víz kifolyt a vázából, a rózsák is összekoccantak, miközben jobbra és balra hajolva lebegett a levegőben. Láttam Kyle arcán, hogy nem bírja sokáig, ezért összehúzott szemekkel elképzeltem, hogy én irányítom a gravitációt. Végül mielőtt Kyle a padlóra ejtette volna, átvettem és a váza határozottan lebegett a levegőben. A vázára koncentrálva elismerően bólintottam. - Gratulálok! Büszke lehetsz magadra! - mosolyogtam, miközben a váza felé bökött.

- Igazából nem mindig szokott sikerülni! Nekem nem megy olyan jól, mint neked - biccentett a váza felé, amit az asztalra helyeztem. Leültem a kanapéra, lábamat összefontam magam előtt és bólintottam.

- Idővel jobb lesz! Hidd el, hogy ügyes leszel és bármelyik tárgyat meg tudod mozgatni!

- Ezt neked köszönhetem, igaz? A vérednek? - nézett végig rajtam. - Te több erőt is birtokolsz - tette hozzá. - Megmutatod? - kérdezte kíváncsian, de mielőtt ellenkeztem volna, egy hirtelen mozdulattal bevágódott az ajtóm és Mike tört be rajta. Annyira meglepődtem, hogy felpattantam a kanapéról és kezemet ökölbe szorítva szemezgettem vörös tekintetével. Ritka, amikor egy családtagom tör rám. Előfordult már, de az évek alatt harmóniában és békességben éltünk. Mike kigyógyult a farkas támadás okozta sebekből, de arra nem számítottam, hogy megváltozik, hogy vadabb lesz. A testem megfeszült, tiszteletlenségnek tartottam a viselkedését. Kezdte elfelejteni, hogy kivel áll szemben. Ezt pedig nem voltam hajlandó elviselni. Kyle támadni készült, de kezemet feltettem, jelezve, hogy maradjon a helyén. A fiú vörös szemekkel, megfeszült testtel állt mellettem. Izmos válla megfeszült a ruhája alatt, szemét pedig összehúzta.

- A véredre van szükségem! - kiabálta Mike vörös szemekkel. Összehúztam az ajkam, egy halk morgás is felszakadt a torkomból. Egy hajszál választott el attól, hogy darabokra tépjem. - Nem hallod?! Adj a véredből! Kell még! - ekkor már a családtagjaink is a szobám elé futottak. És ekkor szabadult el a káosz. Mike érthetetlen okból kifolyólag a véremre szomjazott és megtámadott. A tisztavérű vámpírok egyik legfontosabb és legkiemelkedőbb törvénye az, hogy nem szomjazhatunk a másik vérére, még akkor sem, ha hatalommal bír a vér, ami az ereinkben csörgedezik. Mike több szempontból is kést döfött abba, amiben én nevelkedtem, ezért meg kellett büntetnem.

- Mike! Fogd vissza magad! - kiabálta Mason, miközben Alec a szerelmét húzta a háta mögé.

- Hát nem értitek igaz?! Láttam! Láttam a vérének köszönhetően! - sétált közelebb hozzám, miközben megvillantottam szemem, jelezve, hogy kevés esélye lesz, ha megtámad. - Látomásaim voltak egy... egy lányról! Csókolóztak! Sz...szeretik egymást! - ekkor mindenki elkerekedett szemekkel nézett felém, de nem tudtam figyelni, mert másodpercek alatt Mike teljes testtel megindult felém. Azért, hogy védjem magam, egy hatalmasat taszítottam rajta. Mike teste rongybabaként zuhant ki az ablakon. A berobbant üveg miatt, a szilánkok a padlóra és a hótakaróra estek. A hideg szél süvített az ablakon, miközben megindultam, a párkányon megtámasztottam magam és kiugrottam a hóra. Mike összehúzta ajkát, kezébe egy nagyobb szilánkot vett, majd felém fordult. - Törvényt szegtél!

- Nem akarod ezt, Mike! Nem akarod, hogy bajod essen! - erősen fújt a szél, a közelben egy fenyő sem fogta fel az erejét. Mike hajthatatlan volt. Valami történt vele, ami gyilkosságra késztette. Lehet a vérem. Lehet a látomás, amit látott Nem számított. Kettőnk közül valaki halálra van ítélve.

- Nem érdekel, hogy mi vagy! Nem érdekel, hogy tisztavérű vagy! - kiabálta, szeme vörös színben úszott. Létezik egy erő, aminek birtokosa vagyok. Ezt a hatalmat, csak akkor használom, amikor veszélyben vagyok, amikor szükségem van rá. Senki nem tudja, hogy mi ez az erő. Talán még én magam sem tudom. Nem tudom, hogy mekkora kárt okoznék a környezetben, ha megvédem magam. Talán hegyeket döntenék le, lavinát okoznék, a föld megrepedne. Ezt most muszáj volt elkerülnöm, ezért egy hirtelen mozdulattal Mike mögé léptem és lefogtam a kezét, hogy ne tudjon támadni. - Ennyit tudsz?! - röhögött. - Tudod Alessandro! - próbált szabadulni. - Kibaszottul szánalmas va... - és ekkor történt, hogy kezem átdöfött a meleg, sűrű belein keresztül. Megtaláltam a szívét, ujjaimmal megragadtam és hallottam, miközben magam felé, kihúztam a testéből. A vér elárasztotta a makulátlan havat, a csuklómat és a ruhámat. A bele a hó felé lógott, a lyukon keresztül megállás nélkül folyt a vér. A szívét a kezében tartva felsóhajtottam, majd a hóba dobtam.

- Nem volt más választásom - suttogtam, miközben a teste bábuként dőlt előre, majd elterült a hóban. Kerültem a családtagjaim figyelmét, próbáltam leszedni magamról a sok vért, de nem jártam sikerrel. A tudat, hogy megöltem egy családtagomat, szörnyeteggé tett, de van olyan, hogy nincsen más választás. - Nem tehettem mást - fejemet lógatva léptem át a testet, miközben a többiek nagy szemekkel figyelték minden mozdulatomat. Ma miattam meghalt egy családtagom. Fájt? Hogy ne fájt volna. De saját magát ítélte halálra azzal, hogy ellenem ment. Ilyen a törvény. Ölj, vagy téged ölnek meg. Nem akartam a családtagjaim szemébe nézni, de miközben mindent elborított Mike vérének a szaga, küzdöttem a bűntudat ellen és egyszerre éreztem azt, hogy őket is megmentettem Mike gyilkos hajlamától. - Sajnálom - pillantottam Mason szemébe, aki lehunyt szemmel tarkójára csúsztatta kezét. - Mindenkitől elnézést kérek, de nem volt más választásom!

Egy bocsánatkéréssel nem tettem rendbe a dolgokat, ami történt, megtörtént. Csalódást okoztam az itthoniaknak, de mindig is így jár az, aki egy tisztavérű ellen megy. - Mégis mi a franc volt ez?! - sétált be Mason a nappaliba. - Miről beszélt Mike?! - sziszegte, közben próbálta megtartani a tiszteletet irántam. - Mi a francokat csináltál? - suttogta.

- Nem tartozom neked magyarázattal! - fürkésztem az apró vércseppet, ami nadrágom felületén maradt. - A többiek megnyugodtak már?

- Mivel öt kilométeres körzetben is lehet érezni Mike vérének a szagát, nem! - szögezte le, majd felsóhajtott és próbálta összeszedni magát. - Alessandro, nekünk egy vezetőre van szükségünk! - suttogta a szemembe nézve. - Valakire, aki jó útra terel minket - nézett végig rajtam. - És nem olyanra, aki saját fajtáját öli!

- Nem volt más választásom!

- Akkor kitalálhattál volna egyet! - utalt arra, hogy akár meg is menthettem volna. - Nem vagyok tisztavérű, nem értem a törvényeteket! De Mike a családod volt - tárta szét a kezét, majd hátra lépett. - Ezzel nagy hibát követtél el! Nagyon nagy hibát - megfordult és magamra hagyott.

A vámpírok élete akkor is ilyen. Ölj, vagy téged ölnek meg. Az én életem pedig túl drága ahhoz, hogy meghaljak. Legalábbis van még feladatom. Több is, mint amire én számítottam...