Nem tudom, hogy ő hogy került ide. Talán megérezte, hogy baj van, talán az ösztöneire hallgatott. Azt tudtam és éreztem, hogy vérben csúszva próbáltam a lépcső felé mászni, de nem jutottam sikerrel. Szörnyű, pokoli fájdalom uralta a testem minden porcikáját. Amikor az a vámpír megharapott és ivott belőlem, elvesztettem az eszméletemet. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, megpillantottam őt, hogy a száját befogva mellettem guggol, és óriási könnycseppekkel a szemében, magához húz. Nem tudtam, hogy mennyire súlyos a sebem, de éreztem, hogy a nyakamból még mindig vér folyik. Tudtam, hogy egyszer mindenki megfog halni, csak arra nem számítottam, hogy nekem ennyi idő jutott. Kicsiket pislogva helyeztem Alessandro arcára a kezem, aki csillogó kék szempárral az arcomat fürkészte. Olyan gyönyörű, és olyan kristálytiszta volt. A puszta, nyers erő ragyogott a tekintetében. A karjai közt biztonságban éreztem magam, mintha otthonra leltem volna. Még mindig nem tudtam, hogy mi vérzik ennyire, de sejtettem, hogy máshol is megharapott az a vámpír. - Még mindig gyönyörű a szemed - suttogtam mosolyogva, miközben ő a fejét rázva gondolkozott.

- Ez az én hibám! Nem mondtam el mindent a múltammal kapcsolatban! - az inget lerántotta magáról, majd a nyakamhoz szorította. - Sokat ivott belőled, de rendbe jösz, érted? - lassú puszit nyomott a homlokomra, nem akart elengedni. Remegett, és féltett engem. Minden olyan gyorsan történt.

- Tehát ilyen érzés, ha megharap egy vámpír - suttogtam szédülve. Az arcát homályosan láttam, mintha minden forgott volna körülöttem. - Eléggé fájdalmas - motyogtam, miközben láttam, hogy Alessandro mögött megjelent a férfi, aki mosolyogva letörölte az ajkát.

- Finom! Le sem akartam állni! Még mindig nem értem, hogy volt erőd visszafogni magad! - Alessandro óvatosan a padlóra helyezett, majd kicsiket pislogva néztem, hogy hátat fordít nekem. Nem tudtam, hogy mi fog történni, hogy mire számíthatok, de szinte lassított felvételben láttam, hogy kezét határozottan oldalra tette, majd a padlón heverő szilánkok lassan a levegőbe ereszkednek. A szilánkok a férfi felé álltak, aki felvont szemöldökkel széttárta a kezét.- Itt is van! Az erő, amit elvettél tőlem!

- Az erő rám szállt, nem elvettem! - sziszegte a fogai közt, miközben lassított felvételben láttam, hogy a szilánkok egyesen Alessandro apja felé szálltak, de ő elhajolt tölük és határozottan bólintott. - A szerelmed tudja, hogy milyen erőket is birtokolsz? Hogy kivel áll szemben?

- Megöllek, ha valami baja esik - és ekkor történt, hogy minden éles tárgy Alessandro apja felé repült, aki a tombolás közepette kiugrott az ablakon keresztül és ténylegesen elmenekült. Könnyes szemmel néztem, hogy a hegyes tárgyak lassan a padlóra ereszkednek, majd Alessandro elém lépett és védelmezően a karjai közé vett. - Nem lesz semmi baj - suttogta a fülembe, miközben felsétált velem a lépcsőn és átlépett a kitört ajtón keresztül.

Biztonságban akartam tudni őt. Másra sem vágytam, csak arra, hogy ő biztonságban legyen, ezért haza vittem. Kifejezetten nem örültem, hogy olyan házba viszem, ahol vámpírok élnek, de ők régóta tudják uralni a szomjukat. Az egyetlen orvosi szobában ülve, felsóhajtottam és a bekötött nyakára pillantottam. Astrid nyugodtan aludt, eszméletlenül gyönyörű volt. Sajnos a haja pár tincsére rászáradt a vér, ami csak jobban emlékeztetett engem a történtekre. Nem ezt érdemelte. - Istenem! Nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha neki baja esik - hajoltam közel hozzá. Az illatától fulladozni kezdtem, a torkom teljesen kiszáradt, de most a táplálkozás volt a legkisebb problémám. Annyira a gondolataimba voltam merülve, hogy észre sem vettem azt, hogy időközben Mason belépett a szobába. Kezét a vállamra helyezte és biztatóan megszorította. A szívem szakadt meg, hogy lent a pincében a saját vérében fekve találtam magamra. Ott abban a pillanatban, minden szörnyűségre készen álltam volna, ha azzal megmenthetem az életét. - Mindenhol az ő szagát éreztem - suttogtam magam elé, miközben Mason mellém húzott egy széket és felsóhajtott.

- Sok vért vesztett, de rendbe fog jönni - pillantott rám fél szemmel, de én csak a fejemet ráztam.

- Minden az én hibám! Az elején tudtam, hogy nem lehet normális kapcsolatunk! Csak magamat tudom okolni - az ölembe ejtett kezemet fürkésztem, miközben Mason széttárta a kezét.

- És, hogy került képbe az apád?

- Ez a másik dolog - húztam össze a szemem. Mikor megéreztem apám jelenlétét, először nem akartam hinni a megérzéseimnek, de sajnos igazam volt. Nem tudom, hogy élte túl ezt a kétszáz évet, hogy eddig hol volt és mit csinált. Nem tudtam semmit. - Nem tudom, hogy élte túl fogságban! Azt hiszem, hogy aki fogságban tartotta nem is akarta, hogy meghaljon! Mintha...felhasználta volna, hogy információkat tudjon meg tőle - hunyorogtam az ablak felé.

- Információkat miről?

- Kiről! - suttogtam magam elé, miközben Mason aprót bólintott, jelezve, hogy kezdi érteni a dolgokat. - Azt hiszem, hogy engem akart megtalálni - amint kimondtam, Mason a halántékát masszírozta, majd olyan kérdezett, ami megmagyarázott mindent.

- Ugye nincsen befejezetlen ügyetek?

Nem tudtam válaszolni, mert Astrid a szemöldökét ráncolva ébredezett. Amikor a szemét kinyitotta, csak ketten voltunk a szobában, ezért kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy a szemembe tudjon nézni. - Szia - fürkésztem a sápadt arcát. Astrid nem válaszolt azonnal, próbálta felfogni, hogy hol van és, hogy mi történt ami miatt be van kötve a nyaka. Az volt a baj, hogy felelősnek éreztem magam. A szerelmünk veszélyes. Ezt az elején is tudtam. De mit tehetnék ellene, hiszen szerelmes vagyok ebbe a nőbe.

- Szia - suttogta könnyes szemmel. - Az apád? - fürkészte az arcomat, miközben tudatosult bennem, hogy mindenre emlékszik. Felvont szemöldökkel megráztam a fejem. Nem tudtam, hogy hova ment, hogy hova menekült. Azt viszont éreztem, hogy találkozni fogunk még. Ez több dolgot is megnehezített. Apám a tápláléklánc élén szeretne majd lenni, de nem lehetünk ketten egyszerre. Már éreztem, hogy mindent vér fog borítani. Apám olyan bosszut fog indítani ellenem, ami nemcsak a táplálékláncról szól, hanem arról is, hogy visszavegye az erőt, ami születésemkor apáról, fiúra szállt.

- Nem tudom - sóhajtottam. - De neked pihenned kell!

- Olyan sok dolog történt! Nem akarok pihenni! Besz...beszélnem kell az apámmal is - köhögött és próbált felülni, de én óvatosan vállára tettem a kezem.

- Maradj itt, kérlek - biccentettem oldalra a fejem. - Pihenj! Itt biztonságban vagy, oké? - suttogtam, miközben ismerős szagok kerítettek hatalmukba. Ugyan ezt a szagot éreztem, mikor Astrid lakásán jártam, ezért egyenesen az ablak felé pillantottam, miközben tarkómra helyeztem a kezem. - A fontos az, hogy most pihenned kell - tettem hozzá, miközben lassan felálltam és puszit nyomtam a homlokára. Astrid nem volt teljesen magánál, az ajkát csak mosolyra húzta, majd percek alatt mélyen visszaaludt.

Kilöktem magam előtt a bejárati ajtót, és a hótakaróban előre sétáltam. A havas tájon, egy hosszú kabátos férfi alakja jelent meg. Én élesen és tisztán láttam, ezért pár lépés után megálltam. A férfi határozott mozdulatokkal sétált felém, két kezében tört tartott. Profi mozdulatokkal forgatta meg a csuklója körül. Úgy éreztem, hogy a történtek után, nem volt joga Astrid édesapjának a lánya közelében lenni. Hazudott neki, éveken át átverte, az apámat pedig fogságban tartotta, hogy elvezessen hozzám. De, hogy miért akar hosszú évek óta megölni? Hogy miért volt határozott és miért tartott ki annyi éven keresztül az mellett, hogy egyszer rám talál? Van egy közös történetünk, egy véres múltunk. Amolyan, szemet szemért elven éltünk és cselekedtünk. A híres vámpírvadász, pár méterrel előttem állt meg és bosszúszomjas tekintettel nézett a szemembe. Én csak hátra tett kezekkel álltam. Nem lépett közelebb, nem csinált meggondolatlanságot. Miért? Mert tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mire vagyok képes.

- Hiba volt idejönnöd! - ráncoltam a szemöldökömet, miközben fogát csikorgatta. - Távozz! Itt nincs keresnivalód! Ha Astrid érdekel, akkor jól van - fél testtel a ház felé fordultam, de ekkor a fejét csóválta.

- Évek óta várok erre a pillanatra - húzta össze a szemét. - Azóta várok erre a pillanatra, amióta kiírtottam a családodat - a szavaitól mérges lettem, olyan düh keletkezett bennem, amit nem tudtam visszafojtani. Az öklömet összeszorítottam, szinte hallottam, hogy a csontok megrepednek. Igen. Volt egy közös múltunk. - Évekig fogságban tartottam az apádat, hogy egyszer eljussak hozzád! A vámpírhoz aki... - hunyta le a szemét. - Aki megölte a feleségemet, a lányom édesanyját - mély levegőt vettem, de nem tudtam visszafogni magam. Szinte előttem lebegett a családtagjaim vérbe fagyott élettelen teste. Emlékszek, hogy a házat vér borította. Az öcsém, az anyám, a hugom kibelezett teste feküdt a padlón. De az emlékek fájtak, nem gondolkoztam tisztán.

- Azt fontos tudni, hogy mi békében éltünk a városban! Te törtél az életünkre! - kiabáltam, miközben éreztem, hogy a talaj remegni kezd a lábam alatt. Astrid apja nézte a havat, ami hullámokban jelent meg a talpa alatt. A közelben található hegy, lavinaként zúdult az erdő felé. - Mi senkit nem bántottunk! Nem öltünk embereket! - Astrid apja hátra fordult, miközben a hatalmas lavina teljes erővel zúdult felénk. A hangzavarra a többiek is kijöttek a házból, de nem mertek a közelembe jönni. - Te gyilkoltad meg a családomat, és te akarsz bosszút állni a feleséged miatt, akit megöltem?! - a kezemet széttártam, a mozdulatom közben az égig nyúló fák gyökerestől csavarodtak ki a talajból és lassan a levegőbe ereszkedtek. - Tudod, hogy most mit érzek? Igazságtalanságot! - kiabáltam, de mielőtt bármit csináltam volna, Mason mellém futott és hatalmasat lökött rajtam. Egyenesen a hóba zuhantam, de kezemet a fagyos talajra helyeztem és megállítottam magam.

- Térj már észhez! - kiabálta Mason. - Ezzel csak rontasz a helyzeten!

- Akkor takarítsd el innen! - böktem a férfi felé. - Mert, ha én teszem, akkor a feje nem marad a helyén - sziszegtem gyűlölettel, miközben lehunyt szemmel kifújtam magam és elképzeltem, ahogy a gravitáció teszi a dolgát. A fák lassan vissza helyezkedtek, a hatalmas lavina megállt. - Takarodj!

- Ezzel még nem végeztünk! - szegezte felém a tört. - Egyszer megbosszulom a feleségem halálát!

- Nem halt volna meg a felesége, ha nem tör az életükre - válaszolta Mason, miközben vállamra helyezte a kezét. - A lány velünk marad!

- Még mit nem! - indult meg felénk, de Kyle előre helyezte a kezét, majd szinte lassított felvételben láttam, hogy egy kisebb hóvihar keletkezett. Semmit nem láttam, a süvítő szélben az arcom elé helyeztem a kezem, az ingem majdnem leszakadt rólam. Astrid apja tudta, hogy ma nem jutott el hozzám, ma vesztesként távozott. Magam elé néztem de már nem láttam a teste vonalát, nem láttam a férfit, aki bosszúból akart cselekedni. Éreztem, hogy most minden összedőlt körülöttem, ezért Kyle felé fordultam, aki mellém lépett.

- Ő ölte meg a családodat? - suttogta a szemembe nézve. - Te pedig...megölted a...

- Szemet szemért - sziszegtem, majd öklömet összeszorítva besétáltam a házba.