Van egy ajtó, amit soha nem nyitottam ki. Nem azért, mert nem akartam, hanem azért mert nem volt szabad. Egy vasajtó. Nagy kilincsén néha lógott már a pókháló, a sarokban is jelen volt egy. Számomra ez az ajtó minden olyan dolgot takart, amit el tudtam képzelni. Mivel soha nem jártam lent, ezért mindent a képzeletemre bíztam. Bár soha nem foglalkoztam vele, de miután megláttam édesapámat, aki vér foltokkal a ruháján lépett ki a pincéből, egyre jobban érdekelni kezdett az, hogy mi van ott lent. Szörnyű dolgokra és kínzó székekre gondoltam, de próbáltam a legjobbra és a nem rosszabbra gondolni. - Hogy vagy lányom? - apa hirtelen kinyitotta az ajtón, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam. A víz levert, közben próbáltam természetesen viselkedni, az ágyamon törökülésben ülve elmosolyodtam.

- J...jól vagyok! Mit csinálsz a...apa? - fürkésztem határozottan az arcát, miközben keze lecsúszott a kilincsről.

- Arra gondoltam, hogy esetleg ehetnénk valamit, vagy megnézhetnénk egy filmet - fürkészte a tenyerét, miközben az ágyon hevert rajzokra pillantottam. - Rég nem vetted elő anyád rajzait - bökött mutatóujjal az elsárgult fekete fehér és színes rajzok, festmények közé.

- Úgy gondoltam, hogy jól esne - suttogtam felvont szemöldökkel, mire együttérzően feltette a kezét, végül hátra lépett egy lépést.

- Akkor hagylak is - mosolygott, az ajtót pedig becsukta maga után. Lehunyt szemmel kifújtam magam, majd Alessandro szemébe néztem, aki hátra helyezett kezekkel sétált felém az ajtó mögül.

- Édesanyád valóban szépen rajzolt - lassan és megfontolt mozdulatokkal ült vissza mellém az ágyra, miközben fél testtel felém pillantott. Az arcomat oldalra biccentve erőltettem magamra egy mosolyt, majd megmutattam neki a következő rajzot is. Mindketten mosolyogva fürkésztük a ceruzával készített, tájképet, ami egy tóból és lélegzetelállító erdőből állt. A lap sarkán édesapány neve és a dátum szerepelt. Alessandro a rajzot fürkészte, majd óvatosan felém nyúlt. - Egy kicsit elkérhetem? - keze óvatosan súrolta a bőrömet. Az érintése még nem megszokott volt a számomra. Egyszerre vágytam rá és féltem is tőle. AZ érintése egy pillanatra lefagyasztott, és felepzsdített egyszerre. Ezt éreztem iránta. Vágytam rá, de a szívem nemcsak a férfit látta benne. Ő nem ember volt. Próbáltam természetesen fogadni a tényt és könnyen feldolgozni azt, hogy ő egy vámpír, de a testem védekezik a fájdalom ellen, amit okozhat nekem. Bonyolult, de annál egyszerűbb. Akartam magam mellé, de féltem tőle.

- Mi az? - túrtam a fülem mögé az egyik hajtincsemet, miközben a szemembe nézett.

- Ismerem ezt a helyet - pillantott a rajzra. - Sokszor jártam már itt! - folytatta kifinomult hangján, miközben meglepetten elmosolyodtam.

- Elviszel ide? - böktem a rajzra. Édesanyám élethűen ábrázolta a nagy tavat, amit hosszú edrei fenyők kereteztek. Ha egy lapon ilyen szép, akkor milyen lehet a valóságba?

- Szeretnéd? - adta vissza a rajzot.

- Te szeretnéd? - kérdeztem vissza, mire felvonta a szemöldökét, végül így szólt:

- Persze, hogy igen - néztük meg a következő rajzot, miközben Alessandro felsóhajtott. - Veled minden olyan gondtalan és tökéletes - kezdte, miközben összeráncoltam a szemöldökömet. A megismerkedésünk óta hozzászoktam ahhoz, hogy ő romantikus és udvarias szokott lenni. Most sem csodálkozok, hogy kettőnkre terelődött a téma. - Szeretek veled lenni - ekkor mosolyogva néztem, hogy lassan megfogja a kezem, majd ajkához emeli és lassú puszit nyom a bőrömre. Alessandro elvarázsolt, a viselkedése miatt minden percben mosolyogtam.

- Szeretem mikor romantikus vagy - támasztottam a fejem a vállának, miközben nyomott egy puszit a fejemre.

- Mit mondjak? - nevette el magát halkan. - Én ilyen vagyok! Képes vagyok mindent megtenni azért, akit a sors a végzetemnek szánt - mire befejezte összeráncolt szemöldökkel hajoltam el tőle, majd a szemébe néztem.

- Te hiszel benne? - fürkésztem a borostás arcát. - Mármint abban, hogy mindenkinek van valahol egy végzete - tettem hozzá halkan, mire Alessandro a fülem mögé tűrt egy vékony hajtincset.

- Miért? - hajolt közelebb. - Te nem hiszel benne? - ajkunk csak pár centiméterre volt egymástól. Az ajka majdnem súrolta a bőrömet. Félig lehunytam a szemem, felkészültem a csókjára, de ekkor ajka szélét óvatosan beharapta, majd felvont szemöldökkel elhajolt. - Higgyj benne! Itt ülök melletted - fejezte be, mire boldogan elmosolyodtam.

- Vigyázz magadra! - hajoltam ki az ablakon, miközben Alessandro a fűben állt és az ablakpárkányra támasztotta az alkarját. A hold halvány fénye megjelent a sűrű erdő vékony ágai között. A föld a hó foltokban felszáradt. Alessandro bólintott.

- Tényleg engem féltesz? - nevette el magát halkan. - A többi állatot kell féltened akik az erdőben kószálnak! - ekkor a fülemhez hajolt. - Én vagyok a tápláléklánc élén, ne félj! - nyomott egy puszit a halántékomra, majd lassan megfordult és vissza sem nézve rám, kényelmesen az erdő felé sétált, majd eltűnt az erdő fái között.

- Kivel beszéltél?! - mikor megfordultam annyira meglepődtem, hogy a szívem felületére helyeztem a kezem. Apa kopogás nélkül lépett be a szobámba, a kezét csípőre helyezte, és összeráncolt szemöldökkel pillantott szét. Bele sem merek gondolni abba, hogy mi lenne, ha apa rájönne. Ha apa rájönne, akkor első tervei közé tartozna Alessandro kivégzése. Apa és Alessandro mindig is ellenségek voltak. Nem találkozhatnak.

- Én csak...a rajzokkal! - mutattam hirtelen az ágyon található régi lapok felé. Apa egy szavat sem hitte el, ezt ki is akarta fejezni, de hirtelen leültem az ágy szélére. - Szerintem te is szoktál beszélni anyához, mikor látod a régi képeket - suttogtam üveges tekintettel, mire apa mosolyogva oldalra biccentette a fejét. Láttam rajta, hogy szomorú lett, hogy emlékek jelentek meg előtte. Nem akartam elrontani a kedvét, de nem szerezhet tudomást Alessandro létezéséről. Soha nem tudhatja meg.

- De igen - ült le mellém, miközben átkarolta a vállamat. - Sokszor beszélek édesanyádhoz - nyomott egy puszit a halántékomra, majd hirtelen combjára csapott és a szemembe nézett. - Nagyon ügyesen forgatod a fegyvert! Ha ilyen gyorsan fejlődsz, idővel megmutatok valamit, amiről senki nem tud - összeráncolt szemöldökkel néztem végig rajta. A figyelmemet felkeltette, viszont semmi jó érzésem nincsen a gondolatával kapcsolatban.

- Mármint? - pislogtam nagyokat.

- Idővel megtudod! Türelem - fújta ki magát, majd felállt és lassan az ajtó felé sétált. Végignéztem rajta, de mielőtt kilépett volna az ajtón, a kezét feltette és visszafordult, mintha mondani szeretne valamit. - Egyébként édesanyád büszke lenne rád - nézett szét a szobában, mintha ő maga is büszke lenne. - Ahogy én is az vagyok - tette hozzá, majd intett és kilépett az ajtón. Könnyes szemmel piszkáltam a fekete bokazoknimat, miközben az ölemben található párnával hátra dőltem az ágyon.

- Pedig szerelmes vagyok valakibe, akibe nem lenne szabad - pillantottam az ablakpárkányon található fekete rózsára. - Nagyon szerelmes vagyok - suttogtam magam elé.

_____________________________

Hali! Bocsi a rövid és lapos részért! Sajnos ma nem vagyok a toppon, ezért csak ennyit tudtam megálmodni, de azért remélem, hogy ez a rövid rész is tetszett nektek!