- Szóval...ez lesz az első randevúnk - Alessandro mellett ültem a kocsiban, miközben próbáltam leplezni a feszültséget ami belőlem áradt. Kezemet összekulcsoltam az ölemben és a szám szélét rágcsálva piszkáltam a körmeit. A hivatalos randira próbáltam alkalomhoz illően felöltözni. Az eszem azt súgta, hogy vörös ruhát inkább hanyagoljam, ezért egy éjfekete, combközépig érő, testhezálló ruhát választottam. A hajamat elegáns kontyban felfogtam a tarkóm fölé. Alessandro felé pillantottam, aki kiegyensúlyozott és jókedvű volt. Mint mindig, a kisugárzása most is egyedi és tökéletes volt. Elképesztően jóképű volt, sötétkék öltönyt és fehér inget viselt. - Úgy nézünk ki mint egy normális pár - kezemet a szabad kezére csúsztattam, miközben frissen borotvált borostáját fürkésztem. - Köszönöm - tettem hozzá halkan.

- Természetes, hogy elviszem a barátnőmet vacsorázni - a szemét összehúzta, miközben a sötét utcán jobbra fordult. A keze érzékien simította végig a bőr kormányt, a mozdulat közben akaratlanul is összeszorítottam a térdemet. - Egyébként jobban érzed magad? Megnyugodtál? - pillantott felém, miközben kicsi táskámat piszkáltam. Logikus választ nem tudnék adni a kérdésére. Szerettem volna határozott igennel válaszolni, de tény, hogy a történtek megráztak érzelmileg. Valamiért még mindig rettegtem, akárhányszor arra a vámpírra gondoltam, aki megmarta a csuklómat. A sötétből jött elő, a keze nem volt emberi. Hosszú körmei voltak, a bőre néhol fekete színt öltött. Azt hiszem, hogy soha nem fogom elfelejteni, talán mindig rettegni fogok az emlékétől.

- Mondjuk úgy, hogy jobban leszek - egy kicsit lehúztam az ablakot, majd Alessandro felé pillantottam. - Biztos vagy abban, hogy emberek közé szeretnél menni? - a kérdést nem bántásnak szántam, de tudni akartam, hogy érzi magát. A kérdésemre jobban megszorította a kormányt, az ajkát összehúzta. Miért érzem azt, hogy nem biztos a dolgában? Hogy van, ami ellen küzd?

- Érted bármit - suttogta, majd hirtelen leparkolt egy elegáns étterem előtt. Az étterem azonnal elvarázsolt. Tiszta üvegén keresztül láttam a párokat, hogy elegáns ruhában bort ittak és nevetve beszélgettek. Elegáns ruháknál csak a mennyezetről lógó kristály csillár volt szebb és hangulatosabb. - Remélem, hogy tetszeni fog! Ez a város olyan étterme, ami talán még nálam is idősebb - fonta össze az ujjainkat, majd könyökömet megtámasztotta és puszit nyomott a kézfejemre. A puha ajkát fürkésztem, szinte éreztem, hogy milyen hatással van rám. Létezik, hogy függővé váltam? Hogy szenvedve vágyom az érintésére?

- Már most imádom - suttogtam, miközben a fülemben található hosszított fülbevaló jobbra és balra lendült.

- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? - hajolt közelebb, majd államat óvatosan megtámasztotta és érzékien nyomott egy puszit a számra. Én többet akartam, de Alessandro elhajolt tőlem. Van egy kérdés, ami régóta megfogalmazódott bennem, de nem mertem feltenni neki. Nem azért mert féltem, egyszerűen csak nem akartam, hogy ezen gondolkozzon. De ma éjszaka olyan természetesnek és közvetlennek tűnt, hogy arra gondoltam, talán elnézi nekem a kíváncsiságomat. Ekkor felvontam a szemöldökömet.

- Ha felajánlom a vérem, akkor megharapnál? - suttogtam a szemébe nézve, mire ajka szélébe harapva elhajolt és gondterhelten felsóhajtott. Az arcán láttam, hogy nem esett jól neki a kérdésem, hogy barátságtalanná tette őt. - Én csak azt hittem, hogy megkérdezhetem de...felejtsük is el!

- Nem - válaszolta egyszerűen. - Nem harapnálak meg - bólintott, majd elegánsan az étterem felé mutatott. - Csak utánad!

De akkor miért néz úgy rám, mint aki képzeletben minden percben a véremet issza?

- Szóval ilyen kislány voltam! Nagyon rossz voltam! Minden alkalmat kihasználtam arra, hogy ellopjam édesanyám gyöngy készletét - a boros poharat az ajkamhoz emeltem, miközben Alessandro tenyerébe temette arcát és szélesen elmosolyodott. Imádtam az ajka szélén megjelenő csíkokat, miközben nevetett vagy szélesen mosolygott. A baj az volt, hogy teljesen a rabja lettem. Nem volt olyan tulajdonsága, amit nem szerettem. Az étterem hangulatos és romantikus volt. Az egyik erkélyen foglaltunk asztalt így a sötét égbolt alatt gyönyörködhettünk a város szépségében. Az emberek halkan beszéltek, történeteket meséltek egymásnak. Volt akik csak csendben ettek, olyanok is voltak, akik túl sokat ittak. Fél szemmel láttam, hogy Alessandro nagyot nyelve nézett szét az étteremben, amikor nevetést vagy női hangot hallott, akkor azonnal oda fordította az arcát. Olyankor mindig elgondolkoztam, hogy mi zajlik a fejében. Néztem a vonzó ádámcsutkáját, a tökéletes haját, ami kiemelte a férfias, ívelt arcát. Nem tudom, hogy képes leszek megfejteni őt. Azt tudom, hogy szerelmes vagyok. Nagyon szerelmes vagyok.

- Nos - köszörülte a torkát. - Az én gyerekkorom nem ilyen volt - mosolyogva fürkésztem, hogy az asztalra helyezi a kezét, majd egyenesen a szemembe nézve folytatta. - Az anyámmal nagyon jó kapcsolatot ápoltam. Az apám mindig szigorú volt velem, de nagyon szeretett! Azért szeretett, mert én voltam a legidősebb! Mindig azt mondta, hogy rá hasonlítok! Szerintem ez nem igaz - elvarázsolva néztem, hogy szemét lesüti, hogy a kezét fürkészi, majd a vállam mellett előre nézve, folytatta. - Én próbáltam mindig jó gyerek lenni, de volt olyan időszak, amikor bármit tettem, soha nem voltam elég jó - a szemöldökét felvonta, én pedig lassan emeltem ajkamhoz a poharat. - Bármit megtettem volna azért, hogy büszke legyen rám, de csak a rosszat látta bennem - fürkészte az üres asztalt, miközben megkóstoltam a tésztát.

- Miért érzem azt, hogy ez nem igaz? - suttogtam összehúzott szemekkel. - Tökéletes vagy! - tártam szét a kezem, miközben szemtanúja voltam annak is, hogy minden második nő Alessandro felé pillant. - Ezzel nem csak én értek egyet - kacsintottam, mire kuncogva lesütötte a szemét. - Szerintem nagyon jó gyerek voltál! Ne hidd azt, hogy ez nem igaz - tettem le a villámat az asztalra, majd lábammal óvatosan elkezdtem simogatni a lábát. Az ajkát huncut mosolyra húzta, de láttam, hogy ma éjszaka valóban próbál jó fiú lenni.

- Egy étteremben vacsorázol egy olyan ragadozóval, aki nem járt még ennyi ember közelében, és valóban nem félsz? - suttogta. - Nem félsz, hogy elvesztem a fejem? - ekkor közelebb hajoltam hozzá, az ajkát néztem és ezt suttogtam:

- Nem veszítheted el a fejed - suttogtam. - Azért mert én itt vagyok - az ajkamat a szájához érintettem. Apró csók volt, csak megízleltem az ajkát. Kóstolót adtam neki, Alessandronak pedig tetszett. Intimitás, vágy, szórakozás, szerelem.

- Azt mondod, hogy csak miattad vagyok ma éjszaka jó vámpír? - folytatta a flörtölést, mire hátradőlve elnevettem magam.

- De most komolyan! - töröltem meg az ajkamat. - Itt ülsz vagy ötven ember közelében! Mondd azt, hogy nem nehéz itt ülni - ekkor felvonta a szemöldökét.

- Ha nem lennél itt, akkor már rég vérfürdőt csináltam volna ebből a helyből - ekkor mosolyogva néztem, hogy kezével kihúzza inge alól a nyakláncát és kezével kezd el játszani vele. - A lényeg, hogy jól érzed magad - tette hozzá. - Mondjuk furcsa! Hallani és érezni mindent - sziszegte halkan.

- Milyen érzés? - simítottam meg a lábát, miközben a közelben ülő vörös hölgy Alesandrot nézte. Felvont szemöldökkel a nő szemébe néztem és felmutattam poharam, majd összehúzott szemekkel kortyoltam a borból. - Hülye liba! Fulladnál meg azon a borsón - sziszegtem.

- Fojtogató - kicsit nyeltem, mikor kezével kigombolta nyakánál az inget. - Az elnézésedet kérem, én csak... - fejét lehorgasztotta, kezével pedig megszorította az asztal szélét. mintha egy szempillantás alatt megváltozott volna. Mintha hirtelen elhagyta volna minden ereje. Más volt. Gyenge volt, mintha minden hatással lenne rá. Kicsit megijedtem, de bíztam abban, hogy nem csinál hülyeséget.

- A... Alessandro? - suttogtam, miközben páran felénk pillantottak. Tudtam, hogy most nem vagyunk a helyzet magaslatán. Sőt! Kifejezetten nehéz szituációban voltunk, ezért izzadva hajoltam előre, hogy a hangomra és ne az emberekre figyeljen. - Emlékszel az első találkozásunkra? - kezemet a kezére simítottam, amivel az asztal szélét szorította.- Emlékszel arra, hogy megmentettél? - fürkésztem a kezét, amit meglazított, majd lassan maga elé helyezte. A görcsös testtartásából kiegyenesedett, majd lehunyt szemmel kifújta magát.

- Soha nem felejtem el - suttogta mélyen a szemembe nézve. Megkönnyebbültem, amikor Alessandro visszakapta kiegyensúlyozott kisugárzását, bár elég közel voltunk a lebukáshoz. - Minden pillanatára tisztán emlékszem - az asztalon keresztül a kezemhez nyúlt, majd érzékien megfogta és szinte lassított felvételben láttam, hogy egy gyönyörű karláncot köt a csuklómra. Az ezüst láncot, világoskék, csillogó kövek díszítették. Egyszerre volt elegáns, és visszafogott. - Csak, hogy valami emlékeztessen rám - érintette meg az egyik kék követ, miközben szerelmes mosollyal az arcomon a szemébe néztem.

- Gyönyörű! Köszönöm szépen - fürkésztem a kék köveket, miközben valami elrabolta a figyelmemet. Amikor előre pillantottam, a tekintetem találkozott egy férfival. Észre vettem, hogy már jó ideje felénk néz, de eddig nem vettem róla tudomást. Viszont ebben a pillanatban egymás szemébe néztünk, ami más volt. Összehúzott szemekkel fürkésztem a tekintetét, amivel Alessandro hátát és engem nézett. Fél szemmel Alessandro szemébe néztem, majd az asztal alá, ahol a férfi ült. Amint tudatosult bennem, hogy ki és, hogy mit akar, megfogtam a szerelmem kezét. - Mögötted van egy férfi - suttogtam a szemébe nézve, közben mosolyogtam is, mintha valami más dologról beszélnénk. Alessandro lesütötte a szemét, majd az asztalt fürkészte. - Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, hogy vadász - suttogtam üveges tekintettel.

- Felismert engem - nem kérdezte, hanem kijelentette. Alessandro a válla fölött hátra pillantott, a férfi teste pedig megfeszült, automatikusan nyúlt az asztal alá, ahol valószínüleg van nála valami, amivel megvédheti magát. - Ez nagyon nem jó - pillantott szét az elegáns étteremben.

- Ha lelépünk akkor vadászni fog rád - szorítottam meg a kezét. - Itt kell maradnunk! Ahol emberek vannak, ott nem támadhatnak! Tudom, hiszen én is ezt csinálom! - a szívem hevesen dobogott, az arcom kipirult. nem a bor miatt, hanem a félelem miatt, hogy baja eshet.

- Ezért vadásztok ránk inkább késő éjszaka, igaz? - egy mosolyt erőltetett magára, majd váratlanul hátra tolta székét. A mozdulatára több nő is felfigyelt, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy megfogja a kezem és a kijárat felé invitál. Legalábbis én ezt hittem.

- Nem mehetünk haza, igaz?

- Ki kell vennünk egy szobát éjszakára - álltunk meg a lift előtt, ő pedig megnyomta az arany színű gombot. Az arcom vörös színben úszott, kezemmel magamhoz szorítottam a táskámat. - Sajnálom, de emberek közelében kell maradnom! Ha most autóval haza megyek, akkor nagy esély van arra, hogy csatlakoznak a vadászok - lapockámra csúsztatta a kezét, miközben nyílt a lift ajtaja. Emlékszek, hogy utoljára a szemébe néztem, és miközben tudtam, hogy egy vadász van a közelben, így szóltam:

- Akkor együtt fogunk éjszakázni?

Alessandro beinvitált a liftbe, gombot nyomott, az ajtó pedig becsukódott.