Fehér bakancsom alatt ropogott a friss hó, miközben fehér kabátom szőrös kapucniját a fejemre húztam. Kezemet a meleg zsebembe süllyesztettem, miközben az erdőben, a magas égig nyúló fenyők törzse mellett sétáltam. A fák törzse vastag és magas volt. A fejem felett hosszú, erős fenyőágak értek össze, kicsit meghajoltak a hó súlya miatt, ami ágain lapult. - Szóval...te egyáltalán nem fázol? - pillantottam Alessandro felé, aki egy vörös ingben és fekete farmerban sétált mellettem. Lenyűgözött a visszafogott viselkedése és az udvariassága. Alessandro valóban olyan férfi, aki minden alkalmat kihasznál arra, hogy a herceget tudja játszani. Ez kifejezetten vonzó és aranyos dolog volt tőle. Úgy sétált mellettem, mintha minden percben a biztonságomat figyelné. Nehéz volt, nem oda figyelni arra, hogy mennyire jóképű és határozott volt. Imponált, hogy haját nem megszokottan viselte. A kávé színű haja tökéletesen kiemelte gyönyörű, borosta fedte arcát. Tetszett, hogy apró kontyot varázsolt a hajából, és lenyűgözött, hogy mennyire jól áll neki ez a stílus. Eddig még nem figyeltem meg, de a pillantása is elvarázsolt. Alessandro minden szemszögből tökéletes volt. Lehengerlő volt a magatartása és figyelemre méltó a kisugárzása. Ekkor a fejét csóválta.

- Nem fázok - nézett mélyen a szemembe. - Nem érzem, hogy hideg van - rántotta mega vállát, miközben elegáns cipője alatt ropogott a friss hó. - Mesélj magadról, mesélj a családodról - jelentette ki, mire mosolyogva összehúztam magam. Tudtam, hogy egyszer el fogunk jutni ehhez a kényes témához. Mit mondhatnék neki? Azt, hogy egy vadász lánya vagyok? Hogy írtom a fajtáját? Vajon tudja, hogy ki vagyok, hogy hova is tartozom?

- Annyit mindent mesélhetnék - pillantottam felé, miközben a nap megvilágította az arcát. - De attól tartok, hogy nem tetszene amit hallani fogsz - tettem hozzá, mire elhúzta ajkát.

- Akkor mondj olyat, ami tetszene - fürkészte az arcomat, miközben tudatosult bennem, hogy ez igazából mit is jelent. Tudja. Tudja, hogy ki vagyok, de szeretne többet tudni. Szeretne olyat hallani, ami miatt eltekint attól, hogy ki vagyok én, hogy mit csinálok. Ez pedig mindennél többet ért. Azért jelentett sokat, mert elfogadta, hogy mivel foglalkozok. Ekkor felsóhajtottam. - Édesanyám kiskoromban meghalt, az apukám nevelt fel! Én határozott személyiség vagyok, viszont nehezen állok talpra, ha kudarcot vallok - ráncoltam a szemöldökömet. - Átlagos lány vagyok! Nincsenek sok barátaim, nem vagyok népszerű, az egyetemet rég befejeztem és azt hiszem, hogy most... - fürkésztem a végtelenségig nyúló tájat. Olyan tiszta és makulátlan volt. Se egy szarvas, se egy farkas. Mintha ez a hófedte táj, csak ránk várt volna. Arra, hogy felfedezzük, arra, hogy végigjárjuk. - Most csak úgy vagyok! - torpantam meg, majd vele szembe fordultam. Mélyen a szemébe néztem, ő is így tett. - De azt hiszem, hogy pár gondolat nem elég ahhoz, hogy megismerj - fürkésztem az arcát, miközben elmosolyodott.

- Igaz! - bökte ki. - Nem elég - hajolt közelebb, miközben az ajkamat fürkészte. - Azt mondtad, hogy átlagos lány vagy... - szemét összehúzta, közben tovább sétált, ezért tempót tartottam vele.

- Igeen? - biccentettem oldalraa fejem.

- Nos! Szerintem te kicsit sem vagy átlagos - mire felé akartam fordulni, Alessandro már nem állt mellettem. Annyira meglepődtem, hogy ide - oda fordultam, reméltem, hogy megtalálom, de nem volt a közelben. Mivel valamilyen szinten már ismertem őt, ezért sóhajtva pillantottam az egyik magas fenyő, vastag ágai közé. - Innen szép a kilátás! Szeretnéd látni? - jött a hangja, mire a magasba nézbe elnevettem magam.

- Szeretném, de nem hiszem, hogy... - és ebben a pillanatban Alessandro két lábra érkezett és megtorpant előttem. Pislogni is elfelejtettem, mert csípőm köré fonta a karját, majd elrúgta magát a talajtól és egyenesen a fenyőfa ágai közé kerültünk. Egy szempillantás volt az egész, de máris más szemszögből láthattam az egész világot. A hófedte vastag ágak között beláttam az egész havas tájat. Se házak, se kerítés. Nem volt kémény füst, se autók idegesítő lármája. Minden békés és csendes volt. Ebben a pillanatban valóban a világ közepén éreztem magam. A világ közepén azzal a férfival, aki kinyitott egy kapu a szívemben. - Ez elképesztő! - suttogtam, miközben az ölelésében tartott. - Köszönöm, hogy megmutattad ezt - húztam össze a kabátomat, miközben mélyen egymás szemébe néztünk. Ekkor Alessanrdo oldalra biccentette a fejét.

- Félsz tőlem? - a hangja halk és kifinomult volt. Tudtam, hogy egyszer felteszi ezt a kérdést, azt is tudtam, hogy válaszolnom kell rá.

- Néha - suttogtam a puha, rózsaszín ajkát nézve. - Néha pedig nem - tettem hozzá. - De... most mesélj te magadról - támaszkodtam neki a fa törzsének, miközben előttem állt és figyelte, hogy ne essek le. - Mit kell tudnom rólad? Legalábbis azon kívül ami látszik - helyeztem arcára a kezem, miközben megjelent világoskék tekintete. Mélyen a szemébe néztem. A végtelen kékben bármikor el tudtam volna veszni, miközben gyönyörködtem a hófehér fényekben, amik a szemében játszottak. Tehát ilyen lehet a lelke? Ennyire tiszta és úri? Ennyire nemes? Egyszerűséggel csak...tökéletes.

- Astrid... - suttogta, közben kezét a fa törzsére helyezte. - Én több mint kétszáz éves vagyok - vonta fel a szemöldökét, mire nagyokat pislogtam, végül elkezdtem piszkálni vörös inge egyik aranyozott gombját.

- Háát...az...jó sok - pillantottam oldalra, mire elnevette magát és közelebb hajolt, hogy csak rá figyeljek.

- Eddigi életem során senki iránt nem éreztem még ilyet - pillantott rám. - Viszont te vagy az első ember és ez megijeszt! Azért mert...mert nem akarom az alakuló kapcsolatunkat arra építeni, hogy minden percben a véredre vágyom - sóhajtotta, mire elengedtem az arany színű gombot. - Ezzel azt szeretném mondani, hogy nekünk talán nem lehet normális kapcsolatunk - jelentette ki, miközben széttártam a kezem, jelezve, hogy több mint egy három méter magas fenyő tetején állunk.

- Ez igaz! Te olyan dolgokat tudsz adni, amit egy átlagos ember nem! - szögeztem le büszkén. - Nézz szét! - pillantottam csillogó szemébe, miközben ő így is tett. - Ezt adtad nekem! Ez mi, ha nem gyönyörű? - suttogtam szomorúan, majd mielőtt bármit is mondott volna. - Egy átlagos ember nem tudja megadni ezt és az élményt, amit neked köszönhetek! - csúsztattam mellkasára a kezem, mire felsóhajtott. Úgy láttam, hogy megnyugodott, de tudtam, hogy itt még nincsen vége.

- És vállalod a kockázatot?

- Milyen kockázatot? - biccentettem oldalra a fejem. - Azt hogy meg haraphatsz? Hogy a véremet veheted? Akár meg is ölhetsz? - a feje felett a tájat néztem, majd megrántottam a vállam. - Ez miatt nem fáj a fejem! - mosolyogtam, majd egy hirtelen mozdulattal oldalra léptem és szó szerint leugrottam a fáról. A másodpercek töredéke alatt, miközben zuhantam, valaki megfogta a testem és a föld helyett, Alessandro testére estem, aki a hóban feküdt. A testén fekve megtámasztottam magam, majd arcára helyeztem a kezem. - Látod? - suttogtam hevesen dobogó szívvel, miközben ajkunkat csak pár centiméter választotta el. - Miért féljek attól, aki mindig vigyázzna rám? - mosolyogtam, de ekkor egy hirtelen mozdulattal helyet cseréltünk, így én feküdtem a vastag hótakaróban.

- Ez veszélyes és buta ötlet volt! - támaszkodott meg felettem.

- Veszélyes? - karoltam át a tarkóját. - Hiszen ott voltál mellettem - ekkor hozzá hajoltam, majd lehunyt szemmel nyomtam egy lassú puszit az arcára. Éreztem, hogy mosolyog, de azt is éreztem, hogy teste megfeszül. - Szeretném érezni, hogy te is akarod ezt! - suttogtam könnyes szemmel.

- Akarom - mondta ki, majd megsimította a hajamat. - Csak nem tudok eltekinteni attól, hogy a...véred kell - fejezte be sóhajtva. - Szeretnélek...szeretni - mondta. - De szeretném, ha ez nem kerülne az életedbe - fejezte be, miközben elmosolyodtam. Értettem, hogy mi zavarja. Számára minden más. Én vágyom a szerelmére, ő vágyik a szerelmemre, de vágyik a véremre is. Talán csak akkor tartana magáénak, ha inna a véremből? Számára az lenne a szerelmünk záloga? Az, ha rendszeresen inna a véremből? Vajon van olyan dolog, a véremen kívül ami miatt ragaszkodik hozzám?

- Megértem - ültem fel lassan, miközben felállt és a kezét nyújtotta nekem. Miután elfogadtam, lesöpörtem a havat a kabátomról és zsebre helyezett kezekkel tovább sétáltam mellette. - De azt beszéltük meg, hogy megpróbáljuk, aztán lesz ami lesz!

Ekkor Alessandro elnevette magát.

- Ha szeretnél magad mellé egy vámpírt, aki a véredre pályázik, ám legyen!

Igazából fel sem fogtam szavainak a súlyát. Valóban ennyire vágyna a véremre? Megízlelné? Tetszene neki? Többet akarna? Talán megölne, ha úgy lenne? - De soha nem bántanálak - tette hozzá, miközben tudatosult bennem az, hogy valószínüleg a gondolataimban olvasott. - Soha -erősítette meg.

- Jólvan - hajoltam le, majd a tenyerembe vettem a friss havat és összenyomtam. Ő tovább sétált, de ekkor megdobtam a tarkóját. Alessandro nevetve pillantott hátra, miközben vigyorogva kérdezte, hogy mit csinálok. - Betekintést adok az emberek világába! - gyúrtam egy második hógolyót, miközben egyenesen felé dobtam, de ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy szemét lassan lehunyja, szemöldökét összeráncolja, majd egy kis idő után a hógolyó szó szerint megáll a levegőben. Az ajkam is tátva maradt, annyira meglepődtem. Nem tudtam, hogy ilyet is tudnak a tisztavérű vámpírok. Az arcát fürkésztem, miközben egyik szemét kinyitotta, de ekkor a hógolyó egyenesen az arcába zuhant. A szám elé tettem a kezem, hogy ne nevesse el magam. Alessandro a fejét csóválta, végül így szólt:

- Ezt még gyakorolnom kell!