Ittlétünk során kialakítottunk egy saját edzőtermet arra az esetre, ha szeretnénk leküzdeni a feszültséget, vagy kiadni mind azt, ami bennünk lakozik. Miután levettem a pólómat és a bokszzsákkal szemben álltam, nem gondoltam semmire, csak arra, hogy mindenki hagyjon békén. Nem volt könnyű feladatom. Nem volt könnyű lépést tartani és nem volt könnyű lélegeznem. Mintha minden nap egy hurok kötél tartaná fogva a nyakam, mintha egy vast láncoltak volna a bokámra. Amióta megismertem ezt a nőt, minden megváltozott. Eltekintettem a vértől, és csak az ő vérére vágytam. Minden nap, minden percben imádkozok és vágyok arra, hogy egyszer megízlelhessem. Sötét vágyaimnak próbáltam ellentmondani, igyekeztem féken tartani őket, de a helyzet az volt, hogy életem során nem találkoztam még ilyen erős vággyal, ami a felszínre akar törni. Tényleg ilyen hatással van rám? Ezt hozza ki belőlem az illata és a hangja? Amikor a zsák felületére ütöttem, a nehéz súly előre és hátra lendült, de én nem álltam meg. Megállás nélkül ütöttem, addig ütöttem, míg a vastag láncra rögzített zsák egyenesen a fehér falhoz zuhan. Az erő miatt szinte a falba állt, ez pedig omladozást eredményezett. A vakolat egymás után omlott a padlóra, miközben levettem kezemről a vörös szalagot és a padlóra dobtam.

Akkor kaptam fel a fejem, amikor Kyle sétált be az edzőterembe. Fél szemmel végig néztem rajta, miközben mosolyogva engem nézett. Sötét haja pár tincse a homlokába hullott, az arca ívelt és vonzó volt. Fehér trikót viselt egy fekete rövidnadrággal. A kisugárzása már nyugodt volt, éreztem, hogy megtalálta a békét és megtanult vámpírként élni. - Baj van? - dobta le törölközőjét az asztalra, miközben mindketten a falnak zuhant zsákot néztük. - Ez nem is kérdés - nevette el magát feszülten.

- Mit szeretnél Kyle? - kötöttem ki a hajam, majd kétszer beletúrtam. - Nem vagyok abban az állapotban, hogy kommunikáljak - vallottam be a fejemet lógatva. - Csak mondd gyorsan - sziszegtem.

- Azt szeretném mondani, hogy Mike magához tért! A véred megmentette az életét - ült le a padlóra, majd egy mozdulattal levette magáról a trikóját. Aprót bólintottam, és a kijárat felé sétáltam, de Kyle hirtelen utánam szólt. - Ha valami baj van, nekem nyugodtan elmondhatod! Te változtattál át, ezért én állok hozzád a legközelebb! Megérzem, ha feszült vagy - nézett végig rajtam, miközben szemöldökömet ráncoltam. - Szóval, apuci! - vonta fel a szemöldökét. - Mi nyomja a lelked? - vigyorgott boldogan.

Hátamat a falnak támasztottam, kezemet pedig a térdemre. A fejemet oldalra biccentettem, miközben előre pillantottam. - Amikor rá gondolok, olyan mintha minden megszünne körülöttem! Amikor a közelében vagyok, olyan mintha egy kötéllel fojtogatnának! Szeretném szeretni, de félek, hogy idővel nem lesz mellettem biztonságban - sütöttem le a szemem, Kyle pedig némán hallgatott. - Érzem, hogy a sors hozott össze minket, de nem tudom az okát! - pillantottam a csuklómra, amin már nem volt jelen a fogaim nyoma. - Halhatatlan vagyok, de a közelében sebezhetőnek érzem magam - kötöttem hátra a hajam. - Kész káosz az egész!

- Ez olyan, mintha szerelmes lennél, belé? - húzta össze a szemét.

- Nem...vagyis nem hiszem! Gondolod? - nevettem el magam, de Kyle csak a vállát rántotta.

- Lehet, hogy kedveled, de félsz, hogy bármikor bánthatod őt! Lehet, hogy ez zavar össze! Szeretnéd szeretni, de nem mered mert félsz, hogy kárt teszel benne - miközben befejezte, aprót bólintottam.

- Lehet, hogy igazad van - álltam fel, majd megveregettem a vállát. - Jó legyél! - sétáltam a kijárat felé.

Miután lezuhanyoztam, kiléptem a fürdőszobából, de ekkor olyan dolog fogadott, amire nem számítottam. Egy szőke hajú lány feküdt az ágyamon. Keskeny testét csak egy vörös ruha fedte el. Hosszú szőke haja, fényes hullámokban simult a mellére és a takaróra. Mintha aranytálcán kínálná magát nekem. A derekamra rögzített törölközőt jobban fogtam, miközben felvontam a szemöldökömet. - Én nem kértelek!

- Tudom, hercegem - suttogta és lassan felült. - De úgy gondoltam, hogy végre rászánod magad a táplálkozásra - mutatta felém csuklóját. Miért van az, hogy vágyom a vérre, de csak egy ember vérére? Ez az egész kezd egyre ijesztőbb lenni. - Sokáig itt leszek! Szép lehet az estéd - kezével lassan feltűrte vörös ruháját a combján. Azt hitte, hogy ezzel el tud csábítani, hogy majd megjön a kedvem. Nem volt kizárásos opció. Lassan sétáltam felé, ő jobban az ágyra feküdt, és a plafon felé pillantott. Miután az ágyra térdeltem, haját óvatosan oldalra helyeztem. Megrészegülve szemezgettem nyakával, szinte csábított, hogy harapjam meg. Vámpírnak lenni szívás. Ösztönlények vagyunk. A fejünkbe van programozva a táplálkozás és a vér. Még akkor is táplálékra gondolunk, amikor nem vagyunk éhesek. Ha most táplálkozok, akkor csillapítani tudom a vágyakozást, Astrid iránt? Ezzel talán meg tudom őt védeni? Ha megpróbálok táplálkozni, talán biztonságban tudhatom. Akkor nem fogok az ő vérére szomjazni? - Jó étvágyat - helyezte tarkómra a kezét, miközben egy mozdulattal az ágy szélére ültem, őt pedig az ölembe helyeztem. Amikor a nyakát hátra biccentette, egy hirtelen mozdulattal hajoltam hozzá és vissza sem fogtam magam, úgy haraptam meg. Amint nyakába mélyesztettem fogaimat hangos sikítás tört fel nyakából. Próbált szabadulni, de miközben ittam lefogtam őt. Éreztem, hogy a vér végig folyik az államon, és a hasamon. Idejét sem tudom már annak, hogy mikor ettem utoljára. Miután elhajoltam, véres mutatóujjamat az ajkam elé helyeztem.

- Maradj csendben! - ismételten nyakához hajoltam, erősebben haraptam meg. Hatalmas megkönnyebbülés futott át a testemen, ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy egész világ az enyém. Mohón kortyoltam, egyáltalán nem akartam leállni. Végig nyaltam a bőrét, játszottam vele, miközben az arca sápadt, és színtelen lett. Ölébe ejtett csuklóját az ajkamhoz emeltem, lehunyt szemmel haraptam bele. Olyan érzés volt, mint amikor az ember egy almába harap. Édes. Akartam. Többet akartam. Miért álltam volna le? Erősebb lettem. A vágyam csillapodott, de élveztem, hogy ihatok, hogy megharaphatom. Megkönnyebbülés, felszabadulás volt a számomra. Elhajoltam tőle, nyelvemmel tenyerét nyaltam végig.Teljesen elvesztettem a fejem. Fogaimat erősen mélyesztettem a tenyerébe, azonnal lenyaltam és szívtam a vért ami a keletkezett sebből kifolyt.

- Alessandro! - Mason hangja szakította félbe a táplálkozásomat, ezért a lány kezét elengedtem, majd az ajtó felé pillantottam. Mason elkerekedett szemekkel nézett végig rajtam. Észre sem vettem, hogy a vér mindent elborított. A vértócsa a talpamat simogatta, a fehér törölköző bíborvörös vérben ázott. Amikor letöröltem az ajkamat, feltettem vérben úszott kezem.

- Csak akkor, ha nagyon fontos - fogtam meg a lány kezét és lenyaltam róla a vért. Tudtam, hogy festek. Viszont az ösztöneim mást diktáltak. Nem érdekelt, hogy mindent elborított a vér. Nem érdekelt, hogy ellent mondtam mindennek.

- I...igazából várhat! - kezét lassan felmutatta, majd utoljára végig nézett rajtam, végül becsukta az ajtót. Az ablak felé pillantottam. A hold halvány fénye bevilágított az ablakon. Békés volt. Szerettem nézni, csak akkor éreztem magam igazán szabadnak. A lány keze megmozdult az ölembe, de tudtam, hogy túl sokat ittam. A vér szaga mindent elborított ezen az estén. Undorítónak kellett lennie, de szükségem volt erre.

- Haldoklom, igaz? - arcán sűrű vércseppek folytak végig, szemét erőtlenül nyitotta ki. Puha ajka szürke és száraz volt. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat fogsz inni - vérben úszott kezét nézte, miközben felvontam a szemöldökömet, majd egy hirtelen mozdulattal nyakára szorítottam a kezem és egy tompa hang kíséretében eltörtem a nyakát. A szőke hajú lány teste bábuként esett a földre, és elterült a vértócsában.

- Én sem gondoltam volna - sziszegtem a fogaim között, miközben próbáltam letörölni magamról a vért, de nem jártam sikerrel.

Az ágyamon hason feküdtem, miközben ujjaim között tartottam a fekete rózsát, amit Alessandro adott nekem. Még mindig elképesztő és gyönyörű volt. Alaposan megvizsgáltam a rózsa éjfekete szirmait, közben Alessandro kék tekintetét láttam magam előtt. Csak rá tudtam gondolni. Csak ő járt a fejemben. Még mindig nem tudtam, hogy miért van rám ilyen hatással. Az biztos, hogy sokat jelent a számomra. Miközben rá gondoltam, érdekes hangokra lettem figyelmes, ezért összeráncolt szemöldökkel felültem. - Apa? - a résnyire nyitva hagyott ajtó felé pillantottam, a sötét nappaliból nem jött válasz, viszont kísérteties hangokat hallottam. - Mit csinálsz már megint? - kuncogtam, miközben kinyitottam az ajtót és a sötét nappaliban előre sétáltam. A dübörgő hangot követtem, a nappaliban csak a tévé adott halvány fényt. Megtorpantam, amikor rájöttem arra, hogy a tompa dübörgés, egyenesen az alagsorból jött. Összeráncolt szemöldökkel pillantottam a fa ajtóra és a gomb kilincsre, amit kinyitottam. A fejem felett található kicsi lámpát felkapcsoltam, ami világítást eredményezett. - Apa! - torpantam meg a lépcső előtt, mert nem akartam tovább menni. Születésem óta a lépcső végén található régi vas ajtó mindig zárva volt. Soha nem gondolkodtam el, hogy mi van mögötte. Kislányként mindig egy poros pincét vagy kazánházat képzeltem el. Viszont soha nem hallottam még hangokat a vas ajtó mögül. - Te vagy az?! - ekkor nyílt a vas ajtó. Sötétség, majd apám alakját pillantottam meg. Apa nem számított rám, ezért miután maga mögött bezárta az ajtót, megtorpant és elkerekedett szemekkel nézett fel rám. Ősz haja pár hullámos tincse a homlokába tapadt, a fekete keretes szemüvege mögött meglepődve pillantott rám. - Tudtam, hogy csak te vagy az! - nevettem halkan, miközben olyan dologra lettem figyelmes, amire nem számítottam. A vér az ereimbe fagyottm a lábam a földbe gyökerezett. Mozdulni sem mertem, a kezem magától csúszott le a korlátról. - Apa... - suttogtam könnyes szemmel, ő csak lesütötte a szemét, nem nézett a szemembe. - Apa miért véres az inged és mit keres nálad egy kalapács? - suttogtam a sírás szélén.