- Elcsesztem, Draven! És annyira, de annyira sajnálom! - a szürke, poros cellában üveges tekintettel néztem a fiam felé, aki a rágy mögött állt és ujjait erősen a vas rudakon tartotta. - Minden az én hibám! Nem így kellett volna csinálnom a dolgokat!

Azt hiszem, hogy elértem ahhoz a ponthoz, amikor kimondhatom azt, hogy nincsen kiút. Nem látok semmi reményt, ami arra utalna, hogy kitudunk ebből mászni. Csak órák választanak el attól, hogy Astridot ma este megöljék. - Tennünk kell valamit, apa! - pillantott felém. - Muszáj tennünk valamit! - megmarkolta a rácsot, aki Draven ereje miatt megferdült. - A pokolba! - kiabálta.

- Meg kell győznünk őket arról, hogy nem jelentek veszélyt a két világra! Én tudom, hogy ez az egész miattam van! - túrt a hajába és fel-alá járkált. - Ezért kell kitalálnom valamit!

- Nem hibáztathatod magad! - suttogtam, közben sebemre szorítottam a kezem. A tenyeremen található vért megnéztem és fejemet a falnak támasztottam. - Viszont attól félek, hogy már késő! - motyogtam, miközben meghallottam a harang szót, ami jelezte, hogy eljött az idő. Minden porcikámon végig futott a borzongás és erőtlenül pillantottam előre. A harag szó után láttam, hogy a vas kulcs elfordul a nagy zárban és három férfi belépett a nagy ajtón. Draven felém pillantott, majd a combjukra rögzített lakat felé pillantott. A fejemet ráztam, jelezve, hogy ne csináljon hülyeséget.

- Kifelé! - rúgták meg a rácsot. - Végig nézhetitek, hogy hal meg a nő! - védekezve nyitották ki az ajtón. A vicces az volt, hogy egy szempillantás alatt letéphettük volna a fejüket. De itt nem csinálhatjuk azt, amit akarunk. Itt minden mondat, lélegzetvétel és mozdulat is szabályokból állt. - Remélem, hogy egy életre szóló tanulság lesz! - nevetve kilöktek minket, miközben a pincében a csiga lépcső felé vettük az irányt.

- Apa! Ki kell találnod valamit! Nem érted?! - sziszegte Draven.

- Gondolkozom! - sütöttem le a szemem, majd éreztem, hogy meglökik a hátam. - Még egy ilyen és darabokra szaggatlak!

- Hajrá! Hátra a nap végén téged is lefejeznek! - az üres templom helyiségbe értünk, miközben megpillantott Astridot. Astrid fáradtan és kimerülten állt. Vastag lánccal rögzítették két csuklóját és a nyakát is. Maszatos arcát könnycseppek áztatták, miközben fejét oldalra biccentve felénk pillantott.

- Anya! Anya! - üvöltötte Draven, aki váratlanul Astrid felé futott.

- Draven, maradj ott! - kiabálta Astrid, de ekkor egy vastag láncot tekertek a fiam nyakára, aki akkora erővel hátra zuhant, hogy a motívumokkal ellátott aszfalt darabokra tört a feje alatt. Mérgesen lehunytam a szemem, miközben belül próbáltam minden létező erőmet és adottságomat összekaparni. A következő pillanatban jól érezhető földrengés hasított a levegőbe. A tompa zaj miatt a templom ablakai betörtek, az óriási csillár peddig remegni kezdett. Mindenki ijedten leguggolt és azonnal felém pillantottak.

- Valaki kérje meg a tisztavérűt, hogy ezt tüstént hagyja abba! - amikor legközelebb kinyitottam a szemem, a két férfi felé pillantottam. Az egyik kezében kard volt. Mit tegyek? Istenem, mit kell tennem? Mit kell tennem ahhoz, hogy békében elengedjenek minket?

- Elérkezett az idő! - szólt a másik férfi, mire Draven a láncoktól próbált szabadulni. - Szabályszegés miatt és világunk veszélyeztetése miatt a mai napon véget vetünk a vámpír életének! - kard hegyével Astrid felé bökött, aki erővel térdre kényszerítettek.

- Nem! Elég! Hagyjátok abba! - üvöltöttem, miközben próbáltam gondolkodni. Gyerünk Alessandro! Istenem! - Nem veszíthetlek el!

- Szeretlek! - pillantott felénk Astrid. A kezét hátra fogták, lapockájánál pedig előre tolták. Szinte lassított felvételben láttam, hogy a férfi karddal a kezében Astrid mellé sétál és a szerelmem homloka előtt meglóbálja a kardot. Tudtam, hogy csak pillanatok választanak el attól, hogy a szerelmem meghaljon. A baj az volt, hogy nem készültem fel rá. Nem készültem fel arra, hogy nélküle éljek! Amikor Draven felé pillantottam, láttam, hogy a padlón fekve sírt és szabadulni próbált. Tompán hallottam, hogy az "anya" szót üvölti. Másodpercek alatt kellett döntenem, ezért lehunytam a szemem és mindent átgondoltam. Nem volt időm! Nem volt több időm, ezért éreztem, hogy mit kell tennem! Most minden erőt össze kell kaparnom!

- Pusztuljon! - kiabálta a férfi, mire magasba emelte a kardot, és szinte lassított felvételben láttam, hogy Astrid nyaka felé hajítja, de ekkor elmémmel megragadtam és egyenesen az egyik oszlop fölé hajítottam. Amikor felém pillantottam, zihálva kihúztam magam.

- Az én életem a nőért! - bólintottam. - Hajlandó vagyok a szabadságomat feladni és veletek együtt dolgozni! - mutattam a padló felé. - Egyetlen feltételem az, hogy most elengeditek a családomat!

- Hm! - húzta össze a szemét. - Érdekes ajánlat! - lépett el Astrid mellől, aki sírva a fejét rázta. - De honnan tudjuk azt, hogy nem versz minket át? Elengedjük a nőt és a fiút! De mi történik utána?

- Itt maradok és egy leszek közületek! Itt fogok dolgozni! Jól gondoljátok át, hiszen én tisztavérű vagyok!

- A hasznunkra válhat! - szólalt meg a másik.

- Ez igaz! - nézett végig rajtam, majd bólintott. - Engedjétek el a nőt!

- Nem! Nem! Alessandró! Ezt nem tehetem! - kiabálta Astrid, miközben őt és Dravent a boltíves ajtó felé húzták. - Nem maradhatsz itt!

- Apa! Mit csinálsz?! - kiabálták, majd szinte lassított felvételben láttam, hogy a boltíves ajtót becsukják utánuk. Csak én maradtam a templom helyiségében.

- Lenyűgöző! Tényleg nagyon szeretheted a családodat! - sétáltak felém. Én csak ravasz mosolyra húztam az ajkam. Akkor lássuk, hogy mire is vagyok képes!

- Igen! Meggyőztetek titeket arról, hogy velem és a munkámmal még nagy célt érhettek el! Megvártam, hogy őt ketten biztonságban legyenek! - tártam szét a kezem, mire lefagyott arcukról a mosoly. - Most, hogy végre itt vagyok, feltehetem a kérdést: ki van veszélyben?

- Ezt mégis hogy érted?! Bármit teszel, az büntetett! Bármi történik velünk, azt a kormány nem hagyja annyiban! Te és a családod soha nem lesztek biztonságban! - kiabálta, mire az ajtó felé sétáltam, de az emberek nézve megtorpantam.

- A híradóban az lesz, hogy földrengés tört ki! A templom romjai mindenkit betemettek! Az emberek majd azt hiszik, hogy átlagos földrengés történt itt!

- Átvertél minket! - üvöltötték, mire lehunytam a szemem és hallottam, hogy az óriási templom falai dominó darabokként omladozni kezdett. Az óriási szobrok ketté robbantak és hatalmas daraboknak a padlóra zuhantak. - Átvertél!

- Nem! Csak élek a lehetőségeimmel! - elegánsan meghajoltam és egy szempillantás alatt kifutottam a templomból, miközben az darabjaira zuhant. A tető, a cserép, a fal és az ajtó is széttört, majd óriási nagy hangzavart keltve a földre zuhant.

Egy évvel később

- Egy kicsit izgulok! - a fekete autóban ülve Astrid az ujjait tördelte, miközben a kormányra simítottam a kezem és elmosolyodtam. A központ megsemmisítése után már nincsen okunk félni. A híradóban valóban úgy jelent meg a megrázó hír, hogy földrengés tört ki a közeli városokban. A romok alatt embereket találtak, akik a helyszínen életüket vesztették. - Te nem izgulsz? - pillantott felém, és combomra simította a tenyerét. Lesütöttem a szemem, miközben nyílt a főiskola bejárata és a diákok nevetve sétáltak ki. A mellkasukhoz könyveket és füzeteket szorítottak. Amikor megpillantottam Dravent, mosolyra húztam az ajkam: egy fiú és egy lány társaságában nevetve a többi hallgató között sétáltak. Ők hárman megálltak a gyepen és nevettek valamin.

- Nézd meg! A fiunk végre boldog! - suttogtam a sötét ablak mögött ülve. - Ezt akartuk, igaz? - pillantottam Astrid szemébe.

- Igen! Végre normális élete van! - akkor kaptam fel a fejem, amikor kettesben maradtak egy fekete hajú lánnyal. A lány elpirulva elnevette magát, miközben jól láttuk azt, hogy telefonszámot cserélnek. Ekkor elismerően bólintottam. - Telefonszámot cserélnek? - simította tarkómra a kezem.

- Gáz, hogy ezt végig nézzük? - indítottam be az autót.

- Nem tudom! Tizennyolc éves! Gáz, hogy mosolygok?

- Úgy csinálunk, mintha tíz éves lenne! - motyogtam a szemöldökömet ráncolva. Ekkor végig néztük, hogy Draven a lány lapockájára simítja a kezét, majd megindulnak a legközelebbi kávézó felé. Nem bírtam magammal, ezért amikor a hosszú járdán sétáltam, a fekete kocsival lelassítottam mellettük és lehúztam az ablakot. - Draven! Öhm..sziasztok!

- Apa?! - sziszegte, majd kicsit lehajolt. - Anya?! - motyogta, majd a lány felé intett. - Ő is Isabella!

- Szia Isabella! - köszöntünk neki egyszerre. A fekete hajú lány azonnal intett. - És hova mentek? - kíváncsiskodtam, miközben próbáltam felfogni azt, hogy most valóban a tizennyolc éves fiam után kutatok.

- Úgy gondoltunk, hogy Draven és én elmegyünk kávézni! - mosolygott a lány. - És talán eszünk is valamit! Draven azt mondta, hogy éhen hal! - ekkor elkerekedett szemekkel pillantottam Astrid szemébe, aki felvont szemöldökkel nyelt egyet.

- Éhes? Hm! De hamburger kell neki, igaz? - motyogtam, mire Draven megtámasztotta magát az ablaknál és a fülemhez hajolva, így szólt:

- Nyugi apa! Még nem fogom vámpírrá változtatni! - amikor elhajolt, átkarolta a lány lapockáját és vigyorogva intett. Mi ketten ott maradtunk a kocsiban és könnyes szemmel tudatosult bennünk az, hogy a fiunk...már nem kisgyerek.

UTÓSZÓ

- Kapaszkodj erősen! - a hatalmas fenyőfa vastag ágain álltam, miközben átkaroltam Astrid testét, aki ügyesen kapaszkodott. - Emlékszel? - suttogtam. - Egyszer már voltunk ezen a fenyőfán! Tél volt és beláttuk az egész havas tájat! - pillantottam előre, miközben a szél, Astrid fekete hajába kapott. Amikor felém fordult, a vállamra simította a kezét és bólintott.

- Hogy is felejthetném el? Akkor még ember voltam! Felhoztál engem ide és megmutattad, hogy milyen szép a kilátás! - ekkor a föld felé pillantott. - Emlékszem, hogy hátra álltam és elengedtem a testem! Te azonnal utánam ugrottál és elkaptál! - lassított felvételben láttam, hogy a hosszú örökzöld ágáról hátra zuhant és egyenesen a föld felé esett. A fejemet ráztam, mosolyra húztam az ajkam, majd előre futottam. A levegőbe zuhanva átkaroltam a testén és gondoskodtam arról, hogy biztonságosan földet érjünk. A fűben fekve fölötte támaszkodtam és hátra simítottam a haját.

- Látod? Van ami nem változik!

- Például az egymás iránt érzett szerelmünk? - suttogta az arcomat fürkészve.

- Az is! De én inkább arra gondoltam, hogy egy dolog már biztos!

- Micsoda? - suttogta.

- Most már biztos, hogy te vagy a végzetem! - csóváltam a fejem és megcsókoltam őt.

VÉGE

Remélem, hogy tetszett nektek a történet! Nagyon örülök, hogy velem és a történettel tartottatok!