Kudarc, csalódás, reménytelenség.

Nem láttam kiutat se megoldást a problémáinkra. Óriási teher nehezedett a vállamra, hiszen több szempontból is helyt kellett állnom: ki kellett tartanom a fiam mellett és közben erősnek kellett mutatnom magam, hogy a családomat összetartsam. Mégis úgy éreztem, hogy a káosz és a bizonytalanság győzni fog felettem. Bármit megadtam volna azért, hogy a dolgok rendeződjenek. Valóban mindent elkövettem volna azért, hogy az életünk normál kerékvágása folytatódjon tovább. Viszont ebben az időszakban több szempontból nem tudtam ezt megvalósítani.

Miközben a bejárati ajtó küszöbén álltam és sóhajtva összefontam a kezem, néztem, hogy Draven a tó előtt áll és zsebre helyezett kezekkel a víz felszínét nézi. Leplezni sem tudtam, hogy a fájdalma miatt nem csak szomorú, de sebezhető is voltam. Ő volt az egyetlen gyermekem, ezért jogomban állt átvenni a fájdalmát. Bárcsak megtehettem volna. Astrid ott állt mellettem és tekintetében a könnyek csillogtak. Szavak nélkül értettük egymást. Ez nem mehet így tovább. A lány halott. Ezt Draven nem tudta, de talán sejti. A lány rengeteg vért vesztett. Draven vissza sem fogta magát. Elképzelni sem tudom, hogy most mit érezhet.

Amikor Astrid végig simított a derekamon és szorosan hozzám bújt, tudtam, hogy beszélnem kell a fiúnkkal. A kezemmel a puha haját simogattam, miközben néztem Dravent, aki a sűrű erdő felé pillantott. - El kell neki mondanom, igaz? - gondterhelten felsóhajtottam, miközben lazítottam az ingemet. Astrid egy idő után bólintott.

- Igen! Legyél olyan apja, akire számíthat! - puszival ajándékoztam meg a homlokát, majd elengedtem és zsebre helyezett kezekkel Draven mellé álltam. A fiatal férfi arcát fürkésztem, aki fejét lógatta és szemöldökét ráncolta. Ebben a pillanatban sebezhető és gyenge volt. Már nem tudom, hogy jutottunk el idáig. Részben magamat hibáztattam, hiszen nem fogtam meg, amikor zuhanni kezdett. Több szempontból is hibáztam. Ott volt a lehetőség arra, hogy iskolába járjon, hogy részben jó élete legyen. Nem éltem a lehetőséggel. Foggal és körömmel ragaszkodtam ezért, hogy ő velünk éljen. És csak a végén jöttem rá arra, hogy ezzel nagy hibát követtem el.

- Tudom, hogy meghalt! - izmos vállát végig simította, miközben fél szemmel felé pillantottam. - Hallottalak titeket! - a hangja halk és visszafogott volt. Nem láttam még ilyennek. Mintha minden reményét elengedte volna, mintha már nem maradt volna olyan dolog, amibe kapaszkodni tudna. - Azt hiszem, hogy a vére íze teljesen elvette a fejem! - amikor a tarkójára simította kezét, váratlanul felém fordult. - Ti hogy bírjátok ki? Te hogy bírod?

- Őszintén? - súgtam a napfényben, miközben a tó felszíne vissza tükrözte a nap sugarait. - Kíváncsi vagy arra, hogy milyen voltam akkor, amikor a vér elvette az eszem?

- Igen! - súgta a szemét lesütve. Ekkor sóhajtva kigomboltam az ingemet, majd megmutattam neki a meztelen karomat. Az alkarom tele volt harapásokkal és karcolásokkal. Ezek a harapásnyomok nem tűntek el. Örök pecsétként szolgáltak a bőrömön. - Ezek harapásnyomok? - fogta meg a csuklómat, mire bólintottam.

- Sokat harcoltam és annál többet gyilkoltam! Az életemnek volt egy időszaka, amikor nem tudtam ellenállni a vérnek! Másra sem vágytam, csak arra, hogy gyilkoljak! Szó szerint vérfürdőt csináltam! Holttesteket és letépett fejeket hagytam magam után! Tetőtől talpig borított a vér! - amikor a szemembe pillantott, megráztam a fejem. - És élveztem! - suttogtam. - Viszont egy valamit jól jegyezz meg! - amikor feltettem a kezem, Draven a szemöldökét ráncolta. - Nem ez határozza meg, hogy milyen vagy itt! - mutattam a szívemre. - A te életedben is el fog jönni az időszak, amikor vége lesz a sóvárgásnak! Eljön majd az időszak, amikor nem fogsz szenvedni a vér íze miatt!

- De annyira nehéz visszafogni! Eddig csak emberi ételen éltem! Viszont amióta megízleltem a vért, másra sem vágyom, csak arra, hogy újra érezzem! Neked egyébként mi a táplálkozási szokásod? - ekkor elkerekedett szemekkel elfordítottam a fejem. Egy kényes témához értünk! Most mondjam meg neki, hogy válogatós vagyok? Mondjam el neki, hogy én csak az anyjából eszem? - Te is takasból eszel?

- Persze!

- És beválik?

- Persze! - hazudtam tovább.

- Nekem is be fog válni?

- Persze!

- Mi ütött beléd, apa? - ráncolta a szemöldökét, mire összekapartam magam. Hirtelen megéheztem. A fene vigye el!

- A lényeg az, hogy idővel minden rendbe jön! És erre is megtaláljuk a választ! - utaltam arra, hogy egy vámpír vadász lelke rejtőzik benne. - Kitaláljuk, hogy szakíthatjuk meg a köteléket ami ketőtöket összeköt!

- Köszi, apa! Egy kicsi jobban érzem magam! - sziszegte szomorúan. - Viszont az a lány halott!

- Ezzel neked nem kell foglalkoznod!

Fájt kimondani, de sajnos ez volt az igazság. Ha gondolkodik rajta, csak jobban fog neki fájni. Egyszerűen csak el kell engedni a dolgokat. Ez a titka. Én tudom. Sajnos tapasztalt vagyok benne.

Az ágy szélén ültem, amikor Alessandro belépett az ajtón. Azonnal láttam rajta, hogy valami nem stimmel. A fehér ingét lehúzta magáról, majd az ágy szélére dobta. Miközben végig néztem a meztelen hasán, rájöttem arra, hogy mi a baj. Tudom, hogy mikor szokott rám így nézni. - Éhes vagy? - suttogtam elpirulva. Azonnal megsimítottam a nyakam, hiszen Alessandro rászokott arra, hogy az én véremmel táplálkozik. Nem tudom, hogy ez mennyire fura, de abban biztos voltam, hogy nem megszokott.

- Igen! - a tekintete kék színben ragyogott. Próbálta eltakarni és leplezni, de jól láttam, hogy vámpír énjét ezúttal nem tudta visszafogni. Ezért felálltam és a fejemet rázva mellé álltam. Amikor a ragyogó tekintetébe néztem, mosolyogva oldalra biccentettem a fejem.

- És mi akadályoz meg abban, hogy egyél?

- Az engedélyed! - mély hangon válaszolt, ezért a szemöldökömet ráztam. - Ne haragudj! Egy kicsit stresszes vagyok!

Tudtam, hogy mire van szüksége, ezért amikor nem figyelt, egy hirtelen mozdulattal megragadtam őt és az ágy közepére fektettem. Az agyarai megjelentek az ajkai között, amikor ingét ketté téptem a hátán és lehúztam róla. Alessandro hevesen reagált. Ajkamra tapasztotta a száját és lehúzta rólam a ruháimat. Lovaglóülésben ültem rajta, miközben kezemmel megfogtam a csuklóját. Éreztem, hogy a vér iránti vágyam a felszínre tör. Olyan volt számomra, mint egy lehetőség: vagy élek vele, vagy nem!

- Ejnye! - fürkészte az arcomat. - Mit szeretnél? - suttogta, miközben oldalra biccentettem a fejét, mélyen a hajába túrtam és anélkül, hogy vissza fogtam magam, a nyakába haraptam. A fogaimat mélyen a bőrébe nyomtam, miközben vére édesen a nyelvemre szivárgott. Magamon is meglepődtem, hiszen nem számítottam arra, hogy ennyire finom lesz. Táplálkoztam már belőle, de ez minden eddigi alkalmat felül múlt. A szememet lehunyva elhajoltam tőle, majd mutatóujjammal leszedtem a felesleget. Amikor ujjamat lenyaltam, Alesandro hátra túrta a hajam. - Miért vagy ennyire mohó? - kérdezte, miközben ismételten hozzá hajoltam. A vére íze...számomra tökéletes. - Ugye tudod, hogy ez miatt kárpótolnod kell? - nyögte, mire feltettem a csuklómat. Amikor a nyakába haraptam, a kezemre szorított és a csuklómba harapott. Abban a pillanatban kinyitottam a szemem és éreztem, hogy a testemet átjárja a bizsergés. A foga...a harapása...a vére íze...számomra ez a pillanat mindennél többet ért.

- Srácok! Azt hiszem, hogy le kéne... - elkerekedett szemekkel elhajoltam Alessandro nyakától, majd hevesen dobogó szívvel pillantottam Kyle felé, aki vörös arccal az ajtóban állt. Alessandro ekkor hajolt el a csuklómtól. - Ti mi a francot csináltok?!

- Kifelé! - Alessandro hangja közben az ajtó bevágott. Összerezzentem, majd letöröltem ajkamról a vérét. A szemébe néztem, majd felsóhajtottam.

- Miért reagált így?

- Azért mert amit csinálunk, nem csak intim de nem megszokott! Menjünk! - a szekrényhez lépett és a kezébe vett egy pólót. Tanácstalanul néztem rá, de miután begyógyult a harapása nyoma, én is követtem őt.

Próbáltam természetesen viselkedni, de nehéz volt. Alessandro vére talán függővé tett! Talán másra sem vágyom, csak az ő vérére!

- Ez meg mit keres itt? - kérdezte Alessandro, miközben Markus hátra tett kezekkel állt és széles vigyorral ajándékozott meg minket. - Minek jöttél? - kötötte fel a haját. - Tudtommal az utolsó komoly helyzetnél te fogtad magad és leléptél! - mindenki összeráncolt szemöldökkel pillantott a sötét hajú, borotvált férfi felé, hiszen igaz volt. Markus megigazította a bordó pulcsiját, majd enyhén meghajolt.

- Ti is hiányoztatok! Hol van a szörnyecske? - végignézett rajtunk, miközben Draven kilépett a szobájából. - Áh! Hali!

- Markus? - először Markus felé pillantott, majd egyenesen felénk nézett. Alessandro csak bólintott, jelezve, hogy nincsen baj.

- Szóval? - kérdezte Mason. - Miért jöttél? - foglalt helyet a kanapén, ahol Kyle furcsa tekintettel pillantott felénk. Ekkor Markus közelebb lépett.

- Nagyon sokat gondolkodtam a megoldáson! A hetek alatt rájöttem valamire, ami talán meg is mentheti a fiút! - színpadiasan Draven felé pillantott, aki hátra túrta szőkés barna haját.

- Talán sikerülhet? - kérdezte Alec. Igaza volt. A talán szó mindenki fejében elég nagy káoszt teremtett. - Mi biztosra akarunk menni! - fonta keresztbe az izmos kezét. - Ki vele!

Ekkor Markus felém pillantott. Innen tudtam, hogy ez nekem nem fog tetszeni. - Mindenki tudja, hogy a vadász halandó, vagyis ember! - sétált hátratett kezekkel. Ekkor Alessandro Drave felé pillantott. - És az emberek miben különböznek tőlünk? - tárta szét a kezét.

- Abban, hogy csak egy életük van! - mondta Alessandro.

- Pontosan, tesó! - vigyorgott. - És Draven miben más? Miért más, mint a vadász?

- Halhatatlan vagyok! - mondta sóhajtva.

- Ami mit jelent?

- Esküszöm, hogy megöllek! - sziszegte Mason. - Mit akarsz? Mondd ki!

- Azt mondom, hogy nyírjuk ki! - ekkor egyenesen Draven felé pillantott, aki a nappali másik oldalán a fejét rázta.

- Te megőrültél?! - indultam meg Markus felé, de Alessandro visszafogott.

- Jól van! Tudom, hogy régen jobban imádtál! - kacsintott felém. - Figyeljetek rám! Beválhat! Ha megöljük, akkor vele együtt a vadász lelke is egy másik testbe száll! Csak úgy, mint régen! Viszont Draven vissza jön, míg a vadász nem tud!

- Igaza lehet! - súgta Mason. - Nem rossz ötlet!

- De igen! - mondtam. - Nem biztos, hogy Draven visszajön! - mutattam a fiam felé. - Nem ölhetjük meg! - ebben a pillanatban szinte lassított felvételben láttam, hogy Markus egy szempillantás alatt Draven mögé lép. Hallottam, hogy mindenki kiabál, de már homályosan láttam azt, hogy eltöri a fiam nyakát, aki nyitott szemmel a padlóra zuhan. Vér...Vér folyt a szájából. Ebben a pillanatban sírva a földre borultam. - Istenem! Ne!

- Bingó! Hölgyeim és uraim: a vadász a mai napon életét vesztette! - mosolygott. - Nagyon szívesen! - amikor hátrafordult, Alessandro megragadta és egyenesen a falnak lökte.

- Mikor jön vissza a fiam? - miközben Markus felénk pillantott, gondterhelten felsóhajtott.

- Ez a nagy kérdés! Nem biztos, hogy visszajön! Sajnálom! De részben ő is ember volt! - ekkor mindenki Draven felé pillantott, aki még mindig nyitott szemmel és szürke bőrrel a padlón feküdt. - Ez volt az apró betűs rész!

Meghalt a fiam?!