Tanácstalan voltam. Hatalmas súly nehezedett a vállamra és a helyzet súlyossága miatt nem tudtam tisztán gondolkodni. Éreztem, hogy a családom most tényleg veszélyben van. A tudat, hogy a fiam és a párom biztonsága veszélyben van, nem csak kiborít, de nem tudtam tisztán gondolkozni. Az összekapart kiegyensúlyozottság elillant: éhes, mérges és kimerült voltam. Mindenki tudta, hogy ez már nem játék! Miután az életünk visszament a normális kerékvágásba és végre boldogok voltunk, hirtelen jött valami, egy ismeretlen dolog ami rettegést és nyugtalanságot okozott. A kiábrándító pedig az volt, hogy mindenki tőlem várta a segítséget és a tanácsot. Ijesztő volt a bizonytalan és ijedt arcokat látni, és még rosszabb volt az, hogy én magam sem tudtam mivel tudnék segíteni.

A szobám közepén álltam, és végig gomboltam az ingemet. Feszülten lehúztam magamról, az ágy közepére dobtam, majd a hajamba túrtam. Éreztem, hogy el fogom veszíteni az önuralmamat. A káosz és felelősség súlya miatt a feszültség egy olyan viselkedést váltott ki belőlem, amivel már rég találkoztam. Akkor sem tudtam megnyugodni, amikor Astrid lépett be a szobába. Mint mindig, most is elképesztő volt. Rövid, éjfekete haja szög egyenesen lógott a válla fölé, fekete trikót és szűk, zöld farmert viselt. Bársonyos, szív alakú arcán enyhe pír jelent meg, miközben elém lépett és hasamra helyezte a kezét. A levegő után gyorsan kapkodtam. Szóhoz sem jutottam. Kezem összekulcsoltam a tarkómon és lehunytam a szemem. - A fiunk nagy veszélyben van! Minden következő perc élete talán utolsó perce lehet! - remegő kezekkel mutattam az ajtó felé. Astrid pedig próbálta visszafogni a könnyeit. Vannak időszakok, mikor elveszti maga felett az önuralmat és megállíthatatlanul vágyik a vérre, most én voltam ebben az időszakban. - És ezt a nyomást én már nem bírom! Mindenki tőlem vár segítséget! Tőlem! - a hangomat felemeltem, miközben homlokát a mellkasomnak nyomta. Kifújtam a levegőt és a haját simogattam. - Nem ilyen életet akartam adni neked! - könnyes szemmel puszit nyomtam a fejére és beszívtam az illatát. - Sokkal jobb életed volt, amikor még halandó voltál!

- Ez nem igaz! - suttogva pillantott felém, majd az ágy szélére ültem és az ölembe húztam. Combját végig simítottam és bíztam abban, hogy nyugodtabb leszek. - Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy melletted van a helyem! Én hozzád tartozok! - simogatta a tarkómat. - És gondolj bele, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül! Mit hagytunk magunk mögött?! - csóválta a fejét. - Én csak egy vadász voltam - túrta füle mögé az egyik hajtincsét. - Egy vadász, aki beleszeretett egy vámpírba! - pillantott a plafon felé. A mozdulat közben tekintetem a nyakára tévedt. Szinte láttam a lüktető erét, hallottam a szíve gyors dobogását. Éreztem, hogy a testemet rázza a meleg, hogy a vágy szinte pusztítóan a padlóra kényszerít. Nem tudtam ellenállni. Általában jobban bírom, de életemben eljött az a pillanat, amikor azt mondom, hogy "ami történik, az nekem sok". - És ezzel csak azt szeretném mondani, hogy áldozatok és harc nélkül nincsen szerelem! - a szemöldökét ráncolta, amikor látta rajtam, hogy a nyakát nézem. Eltudom képzelni hogy festhettem. Egyáltalán nem éreztem jól magam. Amit mondott attól boldog lettem és együtt értettem vele, de ebben a pillanatban nem tudtam koncentrálni. - Mikor ettél utoljára? - suttogta az ajkamat fürkészve.

- Nem tudom! - vontam fel a szemöldökömet. - Az eltelt napokban csak a fiunkkal foglalkoztam! Annyira elfoglalt, hogy oda se figyeltem magamra! - haját hátra túrtam és kicsit közelebb hajoltam hozzá. Jól tudta, hogy mit akarok, mégis láttam rajta, hogy nem tetszik neki. Amikor elhajolt, a fejét rázta. - Ne haragudj! - ráncoltam a szemöldökömet. - Ne haragudj!

- Szeretnék segíteni neked! - láttam rajta, hogy aggódik, ezért sem fogadtam el. - Csak nem vagyok biztos abban, hogy le tudsz állni!

- Tudom, hogy miért mondod! - emlékeztem vissza a napra, amikor kikapcsoltam az emberségem és ittam belőle. Még mindig emlékszek mindenre. Emlékszek a mohó nyelésekre, arra, hogy a fogamat mélyen a bőrébe nyomon. Egyszerűen nem tudtam leállni, de nem voltam önmagam. - Még mindig utálom magam miatta!

- Viszont nem akarom, hogy szenvedj! - csuklóját az ajkamhoz helyezte, ezért könnyes szemmel a szemébe néztem, majd megfogtam a kezét és mélyen beleharaptam. Harapásom közben Astrid lehunyta a szemét, ajkát kicsit beharapta. Én egymás után lenyaltam és kortyoltam a vérét. Számomra nem létezett finomabb dolog. Mintha a saját ízlésem szerint teremtették volna. Többet akartam. Éreztem, hogy feltölt energiával. Még akartam. Amikor elhajoltam, közelebb húztam és végig nyaltam a nyakát.

- Bízol bennem? - kérdeztem rekedt hangon. Ő a fejét rázta. - Jó! Ígérem, hogy kárpótollak érte! - mégis nevetett, amikor az ágy közepére fektettem, fölé másztam, a nyakához hajoltam és megharaptam. Isteni volt. Az egész testem elgyengült és éreztem, hogy többre nincs szükségem. A vér végig folyt az államon, de letöröltem, majd elhajoltam. A fogaim nyomas szempillantás alatt eltűnt.

- Leálltál! - suttogta és felült az ágyon. A takarón található vérfoltot néztem, majd összegyűrtem és puszit nyomtam a homlokára. - Tudod, hogy érted bármire képes vagyok! Én még nem tudok mindent, de ígérem, hogy mindig melletted leszek! - karolta át a nyakam és felsóhajtott. - Lemegyünk a fiunkhoz?

- Persze, ha még ő a fiunk! - sütöttem le a szemem.

Öt perc múlva kézenfogva sétáltunk a régi alagsor felé vezető lépcsőn. A szürke falakon lámpák világították meg az utat, a csigalépcső után a pincébe értünk. A mozdulatokra az összes lámpa bekapcsolt. A cellák mellett sétáltunk, majd megálltunk Draven cellája előtt. Azt hiszem életem legfájdalmasabb pillanata volt itt látni őt. Egy tisztavérű vámpír gyermeke nem ezt érdemli. Ezt senki nem érdemelné, de Draven testét használó vadász kényszerített minket arra, hogy bezárjuk őt. Ekkor Astrid sírni kezdett. - Mi történt vele?! Főiskolára kellene járnia és vele egy korúakkal kéne tanulnia! És most néz rá! - szemét eltakarta, majd a mellkasomhoz bújt. Draven az ágyában aludt. Az arca sápadt és megviselt volt. Szeme alatt mély, szürke karikák húzódtak, az ajka is szürke volt. Szőkés barna haja pár tincse a homlokába tapadt. A lassan fejlődő halvány borosta már megjelent az ívelt, markáns arcélén és az állán. A fejemet ráztam, hiszen ami történik az...maga a pokol.

Mégis hogy juttattam ide a családomat? Mikor fordult meg ennyire az életem? Talán rossz döntéseket hoztam? Az életem mindig kiegyensúlyozott és nyugodt volt. Mindig tudtam mit akartam. Késő esténként gyönyörű nőkből táplálkoztam, nappal könyvet olvastam és a családommal foglalkoztam.

De most minden megváltozott. És utálom ez miatt magam. Még akkor is, ha nem tehetek a történtekről. - Anya vagyok! És így látni a fiamat... - Astrid szipogva ellépett, miközben Draven köhögve felébredt. Lassan az ágy szélére ült, majd vastag, szálkás karjával megfogta az ágy szélét. Amikor felénk pillantott mosolyra húzta az ajkát. Nem tudtuk, hogy ő, vagy a vadász ébredt fel. Ezt soha nem láttuk előre. - Szia kicsim! - suttogta Astrid. Draven felsóhajtott, majd keresztbe fonta a kezét. A mellkasán feszült a póló, ahogy a vállán is. - Szükséged van valamire? Nem vagy éhes? Készíthetünk neked vacsorát és hozhatunk valami üdítőt is! - én nem tudtam eldönteni, hogy ő valójában Draven-e. A tekintete és a kisugárzása is megváltozott. - Édesapáddal nagyon szeretünk, ugye tudod? - fogta meg Astrid a rácsot. Draven lassan közelebb sétált hozzánk, majd aprót biccentett.

- Igazából egy jó rántott sajt jól esne! - amikor válaszolt, megkönnyebbülten kifújtam magam.

- Hogy érzed magad? - kérdeztem aggódva.

- Nem jól! - nézett a szemembe. ‐ Érzem, hogy erősebb nálam! Nem tudom, hogy meddig leszek képes önmagam maradni! Azt már megtudtuk, hogy a testemet akarja használni ahhoz, hogy vámpírokat öljön! - a fejét csóválta. - Mindenki veszélyben van! Ti, Kyle, a családunk...ez így nem mehet tovább!

- Tudjuk és hidd el, hogy próbálunk megoldást keresni erre!

- Mi van a bácsikámmal?

- A bácsikád egy kicsit...megijedt!

- Gondoltam! - falnak támasztotta magát és felnevetett. - Egyébként jó arc! Úgy láttam, hogy lehet bízni benne! - ekkor bólintottam. Szörnyű volt ilyennek látni őt. Gyenge és szomorú volt. A hangsúly mégis ott volt, hogy a vadász erősebb nála. Ez mit jelent? Mitől erősebb?

- Fiam! - hajoltam közelebb hozzá. - Tudod, hogy a vadász miből nyeri az erejét?

Ekkor Draven a szemembe nézett és tanakodni kezdett. A kezét csípőre helyezte, majd bólintott. - Az általa megölt vámpírok erejét hordozza!

- Szóval, minél több vámpírt öl meg, az ereje annál hatalmasabb lesz! - pillantottam Astrid szemébe. - A legfontosabb, hogy ne öljön! Akkor talán egyensúlyozni tudnánk a te erőddel és önmagad maradhatsz!

- Én már nagyon nem látok ebből kiutat! Olyan ez az egész, mint egy rossz álom! - motyogta üveges tekintettel. - Volt időszak, amikor örültem annak, hogy más vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy képes vagyok feldolgozni az ilyen dolgokat! - simított végig a karján. Astrid és én szomorúan pillantottunk rá.

- Készítünk neked vacsorát! - mondta. - Nemsokára lehozzuk! - mosolygott.

- Köszi, anya! - feküdt az ágyra, majd egy könyvet vett a kezébe.

A konyhában Astrid egész végig csendben volt. Nem tudtam, hogy mire gondol, vagy mit érez. Abban biztos voltam, hogy rosszul viselte ami Dravennel történik, hiszen édesanyaként kétszer kínzóbb a fájdalom. Ügyesen sütött és oda figyelve használta a kést. Én megkerestem az egyik tálat és az asztal közepére helyeztem. Astrid továbbra sem beszélt, ezért a csípőjére helyeztem a kezem. - Én is szeretnék segíteni neki!

Szinte tudtam, hogy ez a dolog nyomja a szívét, ugyanis hátra lépett, majd gondterhelten széttárta a kezét.

- Én úgy érzem, hogy kifutunk az időből! A fiunk szenved, de bíztató szavaknál többet mi sem tudunk tenni! Ez nem jó! - túrt a hajába. - Ezzel nem segítünk neki!

- Talán van jobb ötleted?! - néztem a szemébe. - Ha van, akkor mond csak! - tártam szét a kezem. Astrid a rántott sajt felé pillantott, majd kezét összefonta maga előtt. A fejét oldalra biccentette, innen tudtam, hogy eszébe jutott egy ötlet. - Kicsim?

- Azt tudjuk, hogy a vadász erősebb nála, igaz? - sóhajtotta. - De mi történne, ha Draven máshogy táplálkozna?

- Például?! - ráncoltam a szemöldökömet.

- Draven félig vámpír! Mi van ha, vérre van szüksége ahhoz, hogy erőre kapjon?! - hirtelen értelmét nyerte az, amit mondott. Felhúztam a szemöldököm és végig szántottam a borostámat. - Ha Draven végre vért kapna, akkor talán lenne olyan erős, hogy felülkerekedjen a vadász erején! - bökött a padló felé, mire határozottan bólintottam.

Egy próbát megér.