- Ide! Fektessétek le gyorsan! - tompa, kétségbeesett kiabálás törte meg a nyugodt perceket. A régi könyvet a megjelölt helyen becsuktam és feltéptem a szobám ajtaját. - És ha elvérzik?! - elkerekedett szemekkel néztem, hogy az egyik családtagomat támadás érte. Miközben a többiek a kanapéra fektették, én mérgesen fürkésztem hosszú karmolások okozta felszakadt mellkasát és vérben úszó nyakát. Nekem több sem kellett. Egy mozdulattal letéptem magamról az inget és olyan erősen szorítottam a sebre, hogy akár a csontjait is összetörhettem volna. A kezem vérben úszott, a meztelen hasamra cseppent a vér, ami kifröccsent a nyakából. - Alessandro?! - csapták be a bejárati ajtót, miközben vörös tekintettel figyeltek rám. Nagy volt a káosz és nem tudtam, hogy mit csináljak. Mindent elöntött a vér és a szaga. Ismételten ott éreztem magam, egy mészárlás közepén. Nem bírtam elviselni. Vérben úszott tenyeremet a számra tapasztottam, reménykedtem, hogy türtőztetni tudom magam. - Alessandro! Egy vérfarkas támadta meg! Ha nem csinálunk valamit, akkor elvérzik! Csinálnod kell valamit! - kiabálta Kyle, miközben mélyen a szemébe néztem. A fiam volt. Biológiailag nem, de az enyém volt. Hozzám tartozott. A jelenlétében nem akartam szörnyeteggé vállni, viszont a vér azt csinál belőlem. Kicsiket pislogva néztem felszakadt mellkasát, amiből megállás nélkül folyt a sűrű vér. A csontja látszani kívánkozott, szinte megcsillant a vérben amiben úszott.

- Adjatok egy percet - helyeztem kezem az orromra, miközben próbáltam visszafogni a vágyamat. - Kötszert! Nagy mennyiségű kötszerre van szüksége! - pillantottam szét a szobában, miközben Lilith mellém ült és egy dobozt nyomott a kezembe. Miután kivettem a kezéből a fehér anyagot rászorítottam a sebére és vártam, hogy felszívja a vért, de azonnal cserélni kellett.

- Alessandro, ez nem fog elállni! - motyogta Mason.

- Várni kell, hogy beinduljon a gyógyulás!

- Mi nem gyógyulunk olyan gyorsan mint te! - ült mellém Alec, miközben felálltam és csípőre helyeztem a kezem. - Segítened kell neki! A véred az egyetlen esélye, hogy túlélje a veszteséget! - kiabálta, miközben gyilkos pillantásokkal ajándékoztam meg. Bármennyire is igaza volt, nem volt szokásom, csak úgy felkínálni másnak a véremet. Akkor sem, ha az illető haldoklik. A fene vigye el az egészet!

- Jólvan! - álltam a feje mögé, majd a kezemet egyenesen a szájához emeltem. Másik kezemet a hajára helyeztem és összehúzott szemekkel pillantottam előre. - Igyál csak! Nem lesz semmi baj! - befejezni sem tudtam, de éreztem, hogy hegyes fogait a bőrömbe mélyeszteni. Felvont szemöldökkel pillantottam előre, miközben ivott és ivott. Mohó volt, nem akart leállni. Kezével a karomat szorította, úgy ivott, mintha ezer éve szomjazott volna. A vérem szaga tompította a másik szagot. - A környéken minden mozgó állat ezt a szagot fogja szagolni - húztam el a kezem, majd fehér kötszert nyomtam két foga helyére. - Kössétek be a sebet! - sétáltam az ajtó felé, miközben Mason utánam lépett.

- Hova mész? - kezét a vállamra helyezte, ő jól ismert. Vannak határok, amik már nem engednek tovább. Én itt húztam meg a határt. Itt mondom azt, hogy nincsen tovább. A vérfarkasok a mai napon megismerik az oldalamat, ami ezer éve békében szunnyad. Itt a vége. Megmutatom, hogy miért nem érdemes a családomat bántani. - Ugye nem akarsz őrültséget csinálni?! - sziszegte a fogai között, miközben éreztem Mike szívének dobogását. A vérem elvette a fájdalmát és nagyobb erőre tett szert. Megnyugodtam de ez nem azt jelenti, hogy nem büntetem meg a tettest.

- Foglalkozzatok Mike épségével - tűrtem fel fekete ingemet a könyökömig.

- A szabályokat még te sem rúghatod fel, hallod?! - fogta meg a kezem, miközben mély levegőt vettem, hogy féken tudjam tartani az érzéseimet.

- Miért, ők igen? Nem gyilkolni megyek! Csak tárgyalni! - rántottam ki a kezem a szorításából, majd kiléptem a havas tájra. Szeretem a telet. Szeretem, mikor minden fehér. Miközben a kitaposott ösvényen sétáltam, akaratlanul is a családom jutott az eszembe. Ők és a hiányuk, ami a szívemben él. Van a világon olyan bánat is, amit nem lehet megsiratni. Az a fajta, amit senkinek se lehet elmondani, s ha mégis, akkor sem értik meg. Ez a szomorúság megváltozhatatlan, csendben megüli a szívet, felhalmozódik, mint a hó a szélcsendes éjszakákon. Ezt éreztem. Kivel oszthatom meg? Ki értené meg? Létezik valaki, aki el tudja viselni a múltam sötét oldalát?

Hideg szél kapott ingem vékony selyem anyagába, miközben váratlanul megtorpantam. A hosszú, végtelenségig nyúló hófehér tájon egy éjfekete farkas ólálkodott és vér fedte hótakaróba evett valamit. Láttam a vért, ami csíkban folyt ki fekete pofájából és szinte lyukat égetett a hóba. Utálom, amikor a tisztaságot valami bemocskolja. Gyűlöltem, hogy az érintetlent valami megostromolja. Hogy milyen volt a tiszta fehér hótakarón megjelenő vér? Nem illett oda. Ahogy a farkas sem, aki vicsorítva fordult felém. Fülét hátra csapta, hosszú fogait fenyegetően mutatta. Pofáján a bár hullámos lett, szeme gyilkosságtól csillogott. A fejemet oldalra biccentettem, kezemet pedig zsebre helyeztem. A legjobb bosszú néha az, ha nem csinálunk semmit, csak ismerkedünk és közelebb kerülünk az ellenséghez. Nem féltem. Engem nem bánthat. Úgy lehet a legjobban megismerni és elpusztítani az ellenséget, hogy barátságot színlelni iránta. Ezt megtanultam.

- Megzavartam valamit? - pillantottam a darabokra tépett őzre, ami vérbe fagyva feküdt a vastag hóban. - Nem állt szándékomban - sétáltam még mindig közelebb, miközben fél szemmel a befagyott tavat fürkésztem. A hatalmas tóra fagyott jég vastag lehet, de egy farkast könnyen a jég alá tudok taszítani. - Ha a megérzésem nem csal, akkor közöd van az egyik családtagom sérüléséhez - fürkésztem a véres ember lábnyomokat, ami biztos, hogy Mike hagyott maga után. Még mindig a tavat fürkésztem, azt akartam, hogy balesetnek tűnjön. Ha balesetnek fog látszani, akkor nem töröm meg a békét. Szokásommá vált, kifinomultan és okosan elintézni az ellenséget. Mindig így csináltam.

- A vérszívó zavart meg táplálkozás közben! - fejemben hallottam a mély, démoni hangját. Szememet összehúztam, kezemet hátra helyeztem. - Magának köszönheti a sorsát!

- Te vadásztál a mi területünkön - vontam fel a szemöldökömet, miközben izmos lábát a hóba süllyesztette, körmeit kiengedte. Támadni akart, de tudta, hogy én tiltott zóna vagyok. - Te követtél el hibát azzal, hogy a mi területünkön vadásztál! - lassan végig gomboltam az ingemet, majd a hóesés közben levettem. Azt még láttam, hogy a farkas egy hirtelen mozdulattal felrúgta magát a talajból és a levegőben vicsorítva megindult felém. Az inget a hóba dobtam, miközben lassított felvételben láttam, hogy egyenesen rám ugrik. Felkészítettem magam arra, hogy megragadom és a jeges tó mélyére taszítom, de ekkor olyan dolog történt, ami minden tervemet felrúgta. Oldalról hosszú nyílhegy hasított a vérfarkas oldalába. Az állat pont a szemem előtt zuhant a hóba, a sebe nyílásán vércseppek csöpögtek a hóra. Összeráncolt szemöldökkel fürkésztem az állat oldalából kiálló vékony vesszőt, miközben ismerős illat rabolta el a tekintetem. Szinte lassított felvételben láttam, hogy Astrid fut felém. A havas táj kiemelte szív alakú arcán tátongó enyhe pírt. Hosszú, hullámos sötétbarna haját a feje tetejére fogta, de pár hajszála kusza volt. Hosszu, bokáig érő fekete köpenyt viselt. Nem tudom, hogy mi történt velem, de elrabolta a figyelmemet. Elképesztően gyönyörű és tiszta volt. Az arca...a tekintete és a puha telt ajka arra csábított, hogy közeledjek felé. Tisztes távolságban állt meg, mellkasa gyorsan emelkedett fel és le. Zihált és fáradt volt.

- Minden rendben? - kiabálta, miközben végig néztem rajta. Láttam, vékony combjára rögzített fegyvertatót, ami félelmet keltett bennem, de tudtam, hogy engem nem bántana. Soha nem bíztam senkiben, de úgy éreztem, hogy benne igen.

- Elintéztem volna a magam módján - a kezembe vettem az ingemet és felhúztam magamra. A fiatal nő nagyot nyelt, miközben az anyagot összehúztam a hasamon. - Mit keresel itt? - ráncoltam a szemöldökömet, miközben végig gomboltam az inget.

- Vérfarkasra vadásztam! - helyezte hátára a fegyvert és összeráncolt szemöldökkel nézett végig rajtam, de ekkor olyan dolog történt, ami mindkettőnket meglepett. - Alessandro! Vigyáz! - fél szemmel láttam, hogy Astrid felém fut, de nem tudtam teljesen oda figyelni, mert a vérfarkas egy szempillantás alatt rám ugrott. A másodperc töredéke alatt a súlyát nem bírtam el. Azt hittem, hogy el tudom taszítani, de kétségbeestem, amikor szembesültem azzal, hogy hatalmas erejével nem tudom felvenni a harcot. Nem éreztem magam még ennyire tehetetlennek. A farkas a vastag jég felületére lökött, a testem úgy csúszott a jégen, mintha egy hokilabda lett volna.

- Mi történik? - a jég felületén feküdve a fejem alá helyeztem a kezem, ami vérzett. - Ez vér? - suttogtam, miközben mindent beborított a vérem szaga. A jégpáncél felületén láttam, hogy fodrokban folyik a repedés közé és hullámokban eltűnik a jeges vízben. - Miért vagyok ennyire gyenge? - próbáltam felállni, de nem tudtam. - Ez nagyon nem jó! - a szürke ég felé pillantottam, havazni kezdett. Mintha egy pillanatra minden megállt volna körülöttem. Csak fél füllel hallottam Astrid kétségbeesett kiabálást és a farkas gyilkos morgását. Mintha egy régi zene szólt volna, a hópelyheket lassan és ütemesen láttam esni.

- Alessandro! A farkas!! - ekkor nagyot pislogtam, de késő volt. Az állat egy hirtelen mozdulattal ugrott rám. A súlya alatt hallottam és éreztem, hogy megreped a jég. Az utolsó másodpercekben menekülni akartam, de a vérfarkas súlya lenyomott a repedt jéggel a víz alá. A fagyos vízben egyre csak merültem. Merültem a mélybe és a sötétségbe, miközben egy kérdés lebegett előttem: Mi az oka annak, hogy minden erőm elhagyott?