- Draven! Bemehetek? - szorult szívvel kopogtam Draven ajtaján, de amikor válasz nem érkezett, rosszat sejtve nyitottam ajtót. A lábam a földbe gyökerezett, amikor megpillantottam a fiamat, aki hátitáskájába ruhákat pakolt. A fejemet ráztam, hiszen éreztem, hogy a kiborulás szélén van. Mi sem tudtuk, hogy mivel állunk szemben, de Dravennek tudnia kell, hogy nincsen egyedül. - Fiam! - közelebb léptem hozzá, de ahelyett, hogy rám nézett volna, gyorsan kikerült és szipogva az asztalához lépett. Egy mozdulattal söpörte a dolgait a táskába és a fejét rázva összehúzta.

- Nekem el kell mennem! Nem vagytok biztonságban! Semmit nem tudok, és ez megijeszt! A legjobb az lesz, ha most elmegyek! - ekkor szorosan magamhoz húztam és tarkóját átölelve simogattam a haját. A szívem szakadt meg, hogy olyan dolog történik vele, amivel még senki nem találkozott. Mindenki félt tőle, hiszen éreztük, hogy a vámíprok veszélyben vannak. Draven félt saját magától, és féltette a családját is. - Apa! Én annyira sajnálom! - tenyerébe temette az arcát, miközben a hátát simogattam.

- Együtt átvészeljük! Megoldjuk! - toltam el magamtól, hogy a szemembe tudjon nézni. - Én is félek, de ígérem, hogy a végére járunk!

- Hogyan?! - szipogta, mire sóhajtva oldalra pillantottam.

Este hat órakor Markus lépett be az ajtón. A fekete haját hátra lakkozva hordta. Fehér pólót és szürke nadrágot viselt. Lassú és megfontolt tekintettel nézett szét a nappaliban, miközben mi a kanapénál vártuk őt. Több mint egy éve nem találkoztunk, ezért kicsit szégyelltem magam, hogy ide rángattam őt. Markus tekintete találkozott a mellettem ülő Astridéval, aki kihúzta magát és ajka szélét rágva köszönt neki. - Hol van az a gyerek? - nézett körbe, miközben mindenki Draven felé pillantott, aki feltette a kezét. Ekkor Markus meglepődött. - Akarom mondani férfi! - köszörülte a torkát, miközben Astrid és én egymás szemébe néztünk. Draven nem emlékezett a bácsikájára, ezért mosolyogva bíztattam, hogy megbízhat benne.

- Te vagy az apám testvére?

- Nem dicsekednék vele! - dobta le magát a kanapéra, majd felvont szemöldökkel végignézett a fiamon. A szememet forgattam, hiszen számítottam arra, hogy hozni fogja az idétlen magatartását is.

- Arra számítottunk, hogy te tudni fogod, hogy mi történik vele! - állt meg középen Mason, aki keresztbe fonta maga előtt a karját. Ekkor Markus kerülte Astrid tekintetét, szigorúan csak oldalra és a fiamra koncentrált.

- Csak akkor, ha a madárka csiripelni kezd! - Draven felém pillantott, láttam a tekintetében, hogy kicsit bizonytalan, de én csak bólintottam, hogy mindent elmondhat Markusnak.

- Nyugodtan mond el, hogy mi történik! - suttogta Astrid, mire Markus nagy szemekkel felé pillantott. Én csak sóhajtva hátra dőltem és aggódva pillantottam a fiamra.

- Az egész nemrég kezdődött! Az elején csak zavartságot és fáradékonyságot észleltem! Ezért sokszor lefeküdtem aludni! Akkor derült ki, hogy alva járok! Amikor alva járok, akkor nem tudom, hogy mi történik, és nem én irányítom a testem! De amikor felébredek, szembesülök azzal, hogy az éjszaka mit csináltam! - miközben kezét széttárta, Markus kuncogott.

- Ennyi?! - pillantott felénk. - Ez miatt hívtatok ide? A gyerek alva jár, és? - suttogta.

- Tegnap éjszaka letépte egy családtag fejét - válaszoltam szűkszavúan. Ekkor Markus arcán átsuhant valami. Kicsit elöre hajolt, majd tarkójára helyezte a kezét.

- Nagyon mélyen szoktál aludni? - kérdezte. Draven bólintott. - És ez csak akkor történik, amikor este elalszol?

- Igen! Amikor nappal magamnál vagyok, akkor minden rendben van! És igazából már félek lehunyni a szemem! - suttogta, mire Markus bólintott.

- Ma éjszaka el kell aludnod! Egy kamerával fogjuk rögzíteni, hogy mi történik akkor, amikor arra kerül a sor, hogy alva jársz! - a jó ötlet miatt bólintottam és találkozott a tekintetük Masonével.

- Ez beválhat! Talán megtudjuk, hogy mi ez az egész! - bólintott Mason. - És legalább felkészültek leszünk és megtudjuk védeni magunkat, ha arra kerül a sor, hogy álmodban gyilkolni akarsz!

- Én nem akarom, hogy még valakinek bántódása essen! - suttogta Draven üveges tekintettel.

- Akkor megbeszéltük? - kérdezte Astrid. - Le fogjuk videózni az éjszakáját?

- Egyenlőre nincsen jobb ötletem, angyalom! - bólintott Markus.

Markusra hallgattunk, és kamerát szereltünk Draven szobájába. Biztosak voltunk abban, hogy a stressz miatt nem fog tudni elaludni, ezért kapott egy szem altatót. Este tíz órakor húztam be nála a függönyt, és nyomtam puszit a homlokára. Aggódva pillantottam a kamerába, majd becsuktam magam után az ajtót. És ekkor következett a hosszú várakozás. Abban sem voltunk biztosak, hogy ma éjszaka is alva fog járni, de reménykedtünk abban, hogy több információt megtudhatunk erről az egészről. Tudtuk, hogy ez már nem játék, hiszen a fiam és a családom biztonsága múlik rajta. - Alessandro! - suttogta Astrid, miközben fel alá járkáltam a nappaliban. Markus és Mason is aggódva pillantottak rám. Rájöttem arra, hogy a hangulatom sokban befolyásolja az ő hangulatukat is, ezért kifújtam magam és próbáltam megnyugodni.

- Bocsánat! - suttogtam, majd az ablakhoz léptem, és Kyle azonnal mellém állt.

- Draven olyan, mintha a testvérem lenne! - suttogta a sötétbe bámulva. - Nem bírnám ki, ha valami baj történne vele!

- Én sem tudom, hogy mi folyik itt! - pillantottam hátra. - De bízok abban, hogy ma este választ kapunk arra, hogy mivel is állunk szemben! - hevesen dobogó színnel támaszkodtam neki az ablakpárkánynak. Reggel hat órakor, amikor a nap már felkelt, aggódva és csalódottan pillantottunk előre, hiszen nem történt semmi. Markus nagyot nyújtózkodott, majd roppantott az ujjain.

- Azt hiszem, hogy ez jó kis móka volt! - indult meg az ajtó felé. - Kösz, hogy ide rángattál, tesó! - tette fel a hüvelykujját, de ekkor nyílt Draven szobájának az ajtaja. Draven, kamerával a kezében lépett ki a szobából. A tekintete könnyes volt, az arca fehér és lila karikák húzódtak a szeme alá. Ekkor Markus is megtorpant, hiszen láttuk rajta, hogy nagy baj van.

- Kicsim?! - suttogta Astrid, mire Draven a kamerát nézve a fejét rázta.

- Azt hiszem, hogy ezt mindenkinek látnia kéne! - a hangja remegett, attól féltem, hogy elájul, ezért próbáltam egy hazug mosollyal megnyugtatni őt. Fél órával később a kanapén ültünk, miközben a kamerát a régi Notebookra kötöttük. A kamera képe megjelent a Notebook képernyőjén, miközben a felvétel 23:15 percet mutatott. Draven a szája szélét rágva fel és alá járkált a nappaliban. A kezét néha csípőre helyezte, néha pedig a hajába túrt.

- Te már végig nézted? - pillantottam rá. Draven bólintott, de ekkor Markus türelmetlenül elindította a felvételt. 23:15 perckor Draven mélyen aludt. A sötétben csak a homloka és az orra látszott. Ahogy teltek a percek, úgy Draven pózt váltott. Akkor lepődtünk meg, amikor lassan felült. Astrid félig a szemét takarta, hiszen a sötét felvételen Draven nem úgy nézett ki mint...a fiunk. Mozdulatlanul ült, csak a fejét mozdította. Amikor a kamerába pillantott, tisztán lehetett látni, hogy tekintete megváltozik. Sötét árnyék és vészjóslóan ravasz tekintetével lassan felállt, majd robot mozdulatokkal megfogta a kamerát és az arcát videózta.

- Vedd hangosabbra! - parancsolta Mason. Így tettem, de ekkor Draven az ágy szélére ült és az arcát videózta, miközben megszólalt:

- 1495 ben nem volt ilyen fejlett technológia! Ott az emberek még nem ismerték a színes filmeket és a modern kamerákat! Viszont annál jobban szerették a mozgó képeket! Istenem, hogy mennyire szerettem azt az évet! A sok fodros ruhák, a kalapok és a hintók mind mesébe illőek voltak! Említettem, hogy 1945 nyarán születtem? - visszafojtott lélegzettel és merev testtartással hallgattuk, hiszen tudtuk, hogy sok információ birtokosa lehetünk. - Belzebub Vasinger vagyok! 1945 nyarán, pontosabban Április 22.-én születtem! Vámpírvadász családból származok, ezért jó magam is az lennék! - ekkor könnyes szemmel Draven felé pillantottam, aki bólintott. - A születésem pillanatában világra jött az első vámpír is! Abban a pillanatban, hogy felsírt, éreztem és tudtam, hogy őt meg kell ölnöm, hiszen ez volt a családom akarata! Végezni mindennel, ami embernek látszik, de annál sokkal többet tud! Érett férfi voltam, pontosabban tizennyolc éves, amikor karót döftem a vámpír szívébe. Arra viszont nem számítottam, hogy egy átok sújtja a családomat! Az átoknak köszönhetően, a vámpír lelke a testembe költözött és megszületett az első félig vámpír, félig pedig ember! Erről nem tudhattatok, hiszen nem abból a korból származtatok.- Draven végig szántott a haján, miközben kezdett jobban összeállni a kép. - Az átoknak köszönhetően a bennem tomboló vámpír erősebb volt és lassan felemésztette a lelkemet. De amikor meghaltam, évtizedekkel később egy olyan testben ébredtem, aki szintén olyan volt, mint én! Félig ember, félig pedig vámpír. Akkor egy tizennyolc éves fiú testében ébredtem, hogy folytatni tudjam a családom akaratát és megöljem minden vámpírt, aki az utamba kerül! Arra viszont nem számítottam, hogy ez a test küzd ellenem, ezért minden éjszaka amikor álomra hajtja a fejét, csak akkor tudom kihasználni a testét, hiszen akkor nincsen tudatánál! Viszont idővel éreztem, hogy az erőm hatalmasodott, ezért néha akkor is a helyébe tudok lépni, amikor tudatánál van! - ekkor összehúzott szemekkel visszaemlékeztem arra, amikor a főiskoláról beszéltünk és megfenyegetett. Arra is emlékszem, amikor álmában kést döfött a hasába. Nem ő tette, hanem a vadász, aki meg akarta ölni a vámpír énjét. Nem Draven akar gyilkolni, hanem a vadász, aki benne lakik. - Érzem, hogy sokkal erősebb vagyok! Azt hiszem, hogy hamarosan teljesen uralni tudom a testét és fel tudom használni arra, hogy elvégezzem a munkám! Az már biztos, hogy a közelemben senki sincs biztonságban. Bármikor, bárhol, uralhatom a testét és én döntök a vámpír fiú életéről! A nevem Belzebub, és én vagyok a világra jött első vámpírvadász család gyermeke, aki megöl mindent, ami embernek mutatja magát, de nem az!

Miután a kamerát letette és lassan visszafeküdt az ágyra, mi könnyes szemmel és remegve pillantottunk előre. Azt hiszem, hogy végre mindent értettünk. A családom tagjai fehér arccal és elkerekedett szemekkel pillantottam Draven felé, de akkor nem várt dolog történt. Draven lehunyta szemét, majd amikor kinyitotta, így szólt: - Én megmondtam! Meg fogom ölni az összes vámpírt, aki az utamban áll! - és ekkor szinte lassított felvételben láttuk, hogy Draven a háta mögül kést húz elő, majd a saját nyakát végig vágja vele. Emlékszem, hogy Astrid ordít, hogy Mason a kanapéról a földre zuhan, hogy Markus a falnak nyomja magát. A vér ömlött a fiam nyakából, miközben kiabálva félre löktem mindenkit, és miközben a nyakából ömlött a vér, addig hevesen dobogó szívvel imádkoztam, hogy ezt most élje túl.