Ami történt, az megtörtént. Nem akartam tovább bonyolítani a dolgokat. Próbáltam tűrni és elfogadni azt, hogy Markus a hátam mögött cselekedett. Biztos voltam, hogy akkor itatta meg a vérével Astrido-t, amikor aludt vagy nem volt a tudatánál. Ez feldühített, de nem értettem, hogy miért voltam mérges. Jól ismertem a testvéremet, ennél gonoszabb dolgokra is képes. Talán az fájt a legjobban, hogy átvert és nem avatott be. Vajon mi lehet ezzel a célja? Mit akar ezzel elérni? Astrid-ot akarja? Tudtam, hogy Astrid már nem ember. Ő egy vámpír. Olyan mint én, olyan mint a többiek. A szívem mélyén éreztem, hogy elfog jönni a fiáért, ezért felkészülve akartam várni őt. Elegáns vörös ingben és fehér farmerban léptem ki a szobámból. Az ajtót csak behajtottam magam után, hiszen Draven a karjaim között volt. Miközben elsétáltam a többiek mellett, kíváncsi és feszült pillantásokat kaptam. Nem éreztem fernek. Ők is érezték, hogy Astrid egyszer egy lesz közülünk. Arra viszont senki nem számított, hogy Markus fogja átváltoztatni. Biztos voltam abban, hogy a döntése és a tette miatt még a pokolra fog jutni.

- Szóval Markus változtatta át! - gondolkozott hangosan Mason. - Ez azt jelenti, hogy Astrid kötődik hozzá! Aú! - sziszegte a fogai között. Kínos mosolyt erőltettem magamra, majd dühös pillantásokkal a kijárat felé osontam.

- Mindent elkövetek annak érdekében, hogy megszakítsam a köteléket!

- Persze, ha meglehet! - csatlakozott Kyle is.

- És ha nem lehet? - folytatta Mason.

- Hagyjátok már abba! Ki kért meg titeket arra, hogy erről beszéljetek?! - villantottam meg a vámpír szemem. A kijelentésemre mindketten vigyázzállásban álltak, majd suttogva tovább folytatták.

- Esküszöm ebből egy szerelmi háromszög lesz! Édes hármas!

- Még mindig hallom! - miután becsaptam magam után az ajtót, könnyes szemmel sétáltam a ház előtt terpeszkedő nagy tó felé. A tavat nád és zöldövezet kerítette be. Hallottam a békák brekegését és láttam, hogy a szitakötők a napfényben egy-egy tavirózsára szállnak. - Ez a természet, picim! - puszit nyomtam a baba fejére, majd leguggoltam a tó mellé. - Tudod, hogy miért szeretem a tavaszt? - mélyen beszívtam a természet friss illatát. Élveztem, hogy a nap cirógatja a tarkómat, hogy hideg levegő helyett, meleg szellő járta át a testem. - Mert békés és gyönyörű! - ujjaimat a langyos víz felületére helyeztem. A mozdulat közben a víz felszínén fodrok, vagy gyűrűk jelentek meg. - Tudtad, hogy érzek mindent, ami most történik? Hallom a víz mélyén úszkáló halakat, és hallom az erdőben repülő madarakat! És ennek a különleges világnak te is a része leszel! - suttogtam csillogó szemekkel.

- Igazán szépek vagytok együtt! - jól ismert hang csapta meg a fülem, ezért összehúzott szemekkel oldalra pillantottam. Nem lepődtem meg, amikor Astrid állt tőlem pár lépésre. Emberként is kifejezetten gyönyörű volt, viszont friss vámpírként lenyűgöző. A bőre makulátlan színe...az éjsötét haja csillogása és a még szokatlan vörös tekintete levett a lábamról. Astrid egy sötétkék farmert és egy fehér trikót viselt. Ez a kevés ruha jól állt neki. - A fiamhoz jöttem!

- És elfelejtetted, hogy a fiadnak, van egy apukája is? - a karjaim között tartottam a babát és lassú, megfontolt lépésekkel mentem Astrid felé. Ő nyelt egyet, a szemét lecsukta. Tudtam, hogy neki még rossz. Az illatok...a hangok...talán még a saját testét sem tudja uralni. - Tehát vámpír lettél! - lassan néztem végig rajta, hiszen nem tudtam betelni a látványával. Karcsú, mégis telt és kifinomult volt. Vállig érő haja hullámokban omlott az arca mellé.

- Markus-nak köszönhetem! Neki köszönhetem, hogy nem haltam meg!

- Szóval úgy érzed, hogy kötődsz hozzá, igaz? - Astrid nem válaszolt, csak bólintott és közelebb lépett. A szemöldökét ráncolta, amikor látta rajtam azt, hogy nem adom a fiam.

- Add a fiam!

- Honnan tudjam, hogy tudod uralni? - fél testtel elfordultam tőle, majd vigyorra húztam az ajkam. - Hiszen friss vámpír vagy! Táplálkoztál már? - ekkor Astrid nagyot nyelve a fejét rázta. - Nos! - nem akartam felhúzni őt, de mégis mosolyogtam. Annyira örültem annak, hogy láthatom, hogy majdnem kiugrottam a bőrömből. Emellett dühös voltam, mert az új személyisége miatt egy szakadékot húzott kettőnk közé. Az én feladatom lesz visszaszerezni őt. Ez azért lesz nehéz, mert a vámpír énje kötődik ahhoz, aki átváltoztatta. Úgy érzi, hogy Markus-hoz tartozik, hogy örökké együtt lesznek. Meg a faszomat! Nem fogom átadni a nőt, akit szeretek. - Na látod? Még nem adhatom át a fiam! - ekkor végignézett rajtam.

- Nem csak a te fiad! Draven az enyém is! Én szültem! Nem áll jogodban elvenni tőlem!

- Megígérem, hogy sok időt tölthetsz vele, de előtte muszáj táplálkoznod! - közelebb sétáltam hozzá. A közelségem miatt megfeszült és visszafojtotta a levegőt. Láttam rajta, hogy küzd a szomja ellen. - Először vadászni fosz! - suttogtam a fülébe. - Utána pedig újra belém kell szeretned! - amikor hátráltam, ő felvont szemöldökkel elnevette magát.

- Nekem Markus a legfontosabb!

- Hát persze! Az ösztöneid ezt mondják! De ne felejtsd el, hogy ki vagyok én! - mutattam magamra, majd megpusziltam a baba fejét.

- Te vagy a fiam édesapja! Ez ennyi! - mosolyt erőltettem magamra. Legszívesebben az egyik fának löktem volna, lehúztam volna a ruháit és jól megdugtam volna, hogy tudja azt, hogy ki is vagyok az ő életében. Egyáltalán nem voltam nyugodt a hírtől, hogy Markus-t isteníti, hiszen megfordult a fejemben a kérdés, hogy mi van ha lefeküdnek?

- Nos, gyönyörű és szépséges Astrid! - enyhén meghajoltam, majd a baba felé pillantottam. - Percek kérdése és Draven elalszik! Most visszaviszem a kiságyába és utána jövök hozzád! Miután ettél, megnézheted a fiad!

- Te nem parancsolhatsz nekem!

- Persze, ha Markus mondaná, akkor azonnal teljesítenéd! - miután hátat fordítottam neki, fél füllel hallottam, hogy rám morgott. Csak mosolyra húztam az ajkam, majd babával a kezemben besétáltam a házba.

- Hali, mami! - küldött nekem puszit Kyle.

- Bizony! Anyukája is én vagyok! - adtam át Kyle-nak, miközben Mason az ajtó felé biccentett. - Ne is kérdezd! - tűrtem fel könyökömig az inget. - Teljesen Markus...izéje alatt áll! Kötődik hozzá! Mason?

- Hm? - biccentette oldalra a fejét.

- Olvass utána, hogy lehet megszüntetni ezt a kötődést! - nyakamnál kigomboltam az inget, majd a pincében magamhoz vettem pár tasak vért, és a kezemben Astrid-hoz vittem. Amikor megpillantotta a kezemben található tasakot, megfeszült és összezárta az ajkát. A szeme vörös színben ragyogott. Jól állt neki ez a szín. Erős és gyönyörű volt. Egyszerűen tökéletes. - Enned kell! - nyújtottam felé, de ő morogva hátra lépett. - Tudom, hogy nehéz friss vámpírként! Zavaros és úgy érzed, hogy mindenkit megszeretnél kóstolni! - mosolyogtam. - Én leszek ma az idegenvezetőd! - tártam szét a kezem. Baszki! Én sem lehetek ennyire szerelmes!

- Idegenvezető? - suttogta.

- Megmutatom, hogy milyen vámpírként élni! - mielőtt bármit mondott volna, a tasakokat a fűre dobtam, megragadtam Astrid derekát és egyenesen végig húztam őt az erdőn. Egy szempillantás alatt egy szikla tetejére értünk. Ott a szél a hajába kapott, ha egy lépést előre lépett volna, lezuhant volna. Gyorsan kapkodott a levegő után, még ő sem tudta, hogy kerültünk ide. Néztem, hogy a szellő a hajába kap, hogy vörös tekintetét nem fél villogtatni. Úgy gondoltam, hogy válaszolok a tekintetére. - Most mit érzel? - léptem mellé. Ő látta az egész erdőt. A mezőket, házakat, hosszú kerítéseket és tégla kéményeket. Mindent láttunk.

- Azt érzem, hogy az egész világ az enyém! - pillantott felém. Láttam, hogy nyakamról nem tudja levenni a szemét. A kezét a torkára simította, ujjaival enyhén a bőrébe marrt. Én csak mosolyra húztam az ajkam, hiszen tudtam, hogy éhes. Miért van az, hogy minden percben csak jobban beleszeretek? - Érzem a véred illatát! - láttam, hogy a levegőbe szippant, szinte éreztem, hogy csak percek kérdése és rám veti magát. Engedném neki. Nem megszokott, de engedném neki. - A véred... - az ajkát kinyitotta, kicsit közelebb hajolt hozzám, majd tarkómnál fogva úgy magához húzott, hogy még én sem tudtam ellenkezni. - Hm...jó! - nyakamhoz hajolt, csak szimatolt és felkészült arra, hogy igyon.

- Mit szólna ehhez Markus? - suttogtam a hegy tetején állva. - Hiszen az ő feladata lenne mindent megmutatni neked! - Astrid kicsit elhajolt tőlem, majd vörös szemekkel végignézett rajtam. - Te magad sem tudod, hogy mit érzel, igaz? - emeltem meg az állát.

- Ne zavarj össze! Én hálás vagyok Markus-nak! Az életem köszönhetem neki!

- Ezt csak a kötődés miatt mondod! - ráztam meg a fejem. - Nem valódi, amit iránta érzel! Tudod, hogy mi a valódi?! Megmutassam neked? - mielőtt bármit válaszolt volna, a tenyerembe haraptam, és egyenesen az ajkához szorítottam. Másik kezemet a tarkójára helyeztem, hogy ne tudja elhúzni a fejét. Astrid igazából nem ellenkezett. Mohón nyalta le a véremet. Miután rájött arra, hogy finom, egy mozdulattal a tenyerembe harapott. Én csak néztem, hogy táplálkozik, és erősödik. - Igyál csak, szerelmem! - megfordítottam őt, mögé álltam, a kezem elvettem és engedtem, hogy egyenesen a csuklómba harapjon. Nem fájt, inkább hatalommal töltött el az, hogy befolyásolni tudom.

Talán ez lesz az, ami megtöri a Markus iránt érzett kötődését

A valódi szerelem, amit irántam érez. Csak erre kell rájönnie.