A szobámban a fésülködős asztal előtt egy fehér hajkefével fésültem a hajam. Olyan változásokon mentem keresztül, amiről nem gondoltam volna, hogy létezik. Éreztem a puszta erőt, ami végigmegy a testemben. A hajam mintha új színt kapott volna. Ahogy a nap sugarai rásütöttek, az éjfekete tincsek, szinte csillogtak. Erős és ápolt volt. Tökéletes és figyelemreméltó. A bőröm feszes, makulátlan és nem voltak ráncaim. A kezemet magam elé helyeztem, jobban megfigyeltem a bőrömet és az arcomat. Igazából magamra sem ismertem. Felvontam a szemöldökmet. A vámpírrá válásom egyik pozitívuma volt a változás, ami a külsőmet érintette. A sok jó dolog mellett értek negatív dolgok is, amiket még nem tudtam kezelni. Minden percben a vérre gondoltam. Nem vágytam másra, csak arra, hogy táplálkozzak. Ahogy az ajkamra helyeztem az ujjam, eszembe jutott Alessandro vérének az íze. Nem éreztem még ennél finomabb dolgot. Az ő vére nem csak csillapította a szomjam, de feltöltött erővel és hatalomvágyat ajándékozott. Ahogy a vére ízére gondoltam, láttam, hogy a szemem átváltozott. Nem tudtam irányítani. Nem tudtam visszafogni, de nem is akartam. Lehunytam a szemem. Még sok dolog zavart. A napfénytől legszívesebben elmenekültem volna. A hangok tompák voltak és erős fejfájást okozott. Amikor felpattantam, hogy a vágyaim után menjek, a nappaliban hirtelen Markus állta el az utam. Markus alaposan végig nézett rajtam. A fekete egyenes hajamat a fülem mögé tűrtem és aprót biccentettem. Nem éreztem magam még ennyire elevennek. Éreztem, hogy félt tőlem, hogy még bizonytalan volt abban, hogy tudom uralni. - Hogy érzed magad a második napodon? - kezét összefonta maga előtt, majd hátra túrta a sötét haját. Az ajtó felé pillantottam, hiszen arra vágytam, hogy megöljek valakit. Érezni akartam a vért, ahogy elönti a nyelőcsövemet, hogy eggyé válik velem.

- Jól! - a kelleténél mélyebb volt a hangom, innen tudtuk, hogy nem voltam ura önmagamnak. Éreztem, hogy a homlokomon verejték cseppek jelennek meg, hogy bármelyik percben akár Markus-t is megtámadhatom. - Kimennék sétálni! - böktem az ablak felé.

- Nem vagy ura önmagadnak! - állta el az utam. Összeráncolt szemöldökkel végignéztem rajta. Próbáltam nem szenvedni, de Istenem...Mindennél jobban akartam inni. De nem akármilyen vért akartam. Alessandro vérét akartam. - Szerintem beszélgetnünk kéne! - a kanapén helyet foglalt, de én csak mozdulatlanul álltam. - Nem lesz könnyű! Az első napokban csak arra fogsz vágyni, hogy letéphesd valakinek a fejét! Instabil leszel! Egyszer boldog, egyszer pedig szomorú! Aztán mindent máshogy fogsz érezni! Minden máshogy fog esni! A csók...az ölelés...a szex! - és itt megállt. Nagyot nyeltem. A táplálkozáson kívül egyszerűen nem vágytam másra.

- Jól vagyok! - hátul összeszorítottam a kezem, az ujjaim roppantak, ahogy küzdöttem a bennem tomboló vágy ellen. A lábammal folyamatosan a padlót piszkáltam, a fogaimmal az ajkam szélét rágtam. - Csak egy kis vérre van szükségem! - mutattam az ujjammal a mennyiséget.

- Astrid! Ilyenkor nincsen olyan, hogy kicsi!

- Te változtattál át! - kiabáltam, a teste pedig megfeszült. - Segítened kéne, és nem kioktatni! - sétáltam közelebb hozzá. - Inni akarok! - sziszegtem. - És ebben még te sem fogsz megakadályozni! - hátat fordítottam, majd kiléptem a házból.

A napfény még mindig zavart, ezért hunyorogva indultam meg előre. Nem tudtam, hogy az utam merre vezet, csak a vágyaim és a gondolataim után mentem. Az erdőben egy fa törzsének támasztottam a hátam, majd előre hajoltam és a térdemre támasztottam a kezem. Az arcom mellett a hajam lógott, ezért a fülem mögé csúsztattam, miközben a hasamra szorítottam a kezem. Vérre volt szükségem. Az sem érdekel, ha megölök valamit. Ezt nem fogom kibírni. Pokoli az éhség. A hallásomnak köszönhetően egy csapat túrázó ember csacsogását és nevetését hallottam meg. Annyira megörültem nekik, hogy a fejemet rázva közelebb sétáltam.

- Michael! Te hülye vagy! Fogadunk, hogy egy éjszakát nem bírsz itt ki! - az egyik fiatal srác nevetve meglökte a másikat, aki bottal hadonászott.

- Juuj! Csak nehogy elkapjon a csupakabra! - rémisztette a többieket, a lányok pedig felnevettek. Négyen voltak. Négy test. Nyelvemmel megnyaltam az ajkam szélét és engedtem, hogy vámpír üzemmódba kapcsoljak. Attól a perctől kezdve semmi más nem érdekelt, csak a vér. Amikor egy hirtelen mozdulattal feléjük futottam, nem számítottam arra, hogy valaki megragadja a testem, és olyat lök rajtam, amitől hátra zuhanok. A váratlan látogató annyira felbosszantott, hogy teljes testtel neki mentem, de ő visszafogott.

- Astrid! - suttogta Alessandro. - Csillapodj! - a fák között láttam, hogy az egyik lánynak a cipője feltörte a sarkát. A vér szaga egyenesen az orromba szökött. Mélyen beszívtam. Remegő kezemmel túrtam a hajamba, éreztem, hogy az izzadság végig folyik az arcomon.

- Nem bírom ki! - szabadulni próbáltam, de ő erősen tartott. - Engedj el!

- Állj ellen! Ki fogod bírni! - a fejemet ráztam, az orromra szorítottam a kezem. Mivel biztos voltam abban, hogy az összeset megölöm, a szemébe néztem. Ő csak felvont szemöldökkel bólintott, és ingét kigombolta, hogy a nyakához érjek. Ez jobb, mint amire számítottam. Egy percig sem ellenkeztem. Lábujjhegyre álltam, átkaroltam a tarkóját és mohón haraptam a nyakába. Amint a fogamat a bőrébe nyomtam, a számba folyt a vére. Amint megérkeztem, kinyitottam a szemem és megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Nem akartam abbahagyni. Lenyaltam a vért, majd újra kezdtem. Így ment ez egymás után. Arra viszont nem gondoltam, hogy ezzel kihasználom őt. Amikor elhajoltam tőle, a szemébe néztem.

- Szörnyeteg vagyok, igaz? - próbáltam az államról letörölni a vérét, de a kezem annyira remegett, hogy nem tudtam. - Nagyon vérzel! - mellkasára folyt a vére, ezért le akartam törölni, de megfogta a kezem.

- Megtanítalak, hogy állj ellent neki! - suttogta óvatosan. - Mert többször nem ajánlom fel a vérem! - amikor kijelentette, a fejemet ráztam. - Azért nem mert a tisztavérű vámpírok vére függőséget is okozhat! Nem akarom, hogy a vérem elvegye az eszed! Erre parancsolj! - a fák közé mutatott, de én csak a nyakára tudtam gondolni. - Minél többet iszol belőlem, annál jobban vágysz rá!

- És akkor... - az ajkam remegett, ahogy a fogam nyomát néztem a selymes nyaka felületén. Úgy döntöttem, hogy nem fogok hallgatni rá. Amikor nem figyelt, az egyik fának döntöttem. Annyira meglepődött, hogy reagálni sem tudott. Hozzá hajoltam, az ingét pedig széttéptem a testén. Tetszett neki amit csináltam, nem állított le. - Isteni... - a fejem zúgott, miközben megnyaltam a fogaim nyomát. - Egy utolsót, rendben? - a szemébe néztem, ő csak mozdulatlanul engem figyelt.

- Nem! - amikor ellökött, hátra szorította a kezem és felnevetett. - Ahogy az imént mondtam...Minél többet iszol, annál jobban fogsz vágyni rá! - a hasát nem takarta el az ing, ez pedig nagyon szexi volt. - Vadászni kell, különben nem fog csillapodni a sóvárgásod!

- Mi olyan különleges a véredben? - suttogtam és ajkamra helyeztem a kezem. - Szeretném tudni!

- A vérvonalunk ősi! Benne van minden ősünk ereje és hatalma! - vonta fel a szemöldökét. Mikor ember voltam, bele sem gondoltam, hogy milyen szenvedve vágyni valamire. Nem tudtam, hogy milyen érzés olyan dolgokra vágyni, amit nem kaphatunk meg. Kezdem megtapasztalni, hogy Alessandro mit érzett velem kapcsolatban. - Ezért nem csak egyszerű vér! A vérvonalam...Ősi - húzta össze a szemét.

- Hogy van a fiam? - a fák között mellette sétáltam, közben próbáltam nem a nyakára gondolni.

- Nagyon jól van! Draven gyorsan növekszik! - mivel aggodalmat véltem felfedezni a hangjában, hirtelen megtorpantam. - Gyorsabban, mint az átlagos babák!

- Hiszen félig vámpír! - a fejemet ráztam, úgy éreztem, hogy erről nem szeretne többet beszélni. - Egyébként köszönöm, hogy felajánlottad - pillantottam a nyakára. - Elvesztettem a fejem! - suttogtam. Nem válaszolt, csak bólintott. - Miért vagy ma ilyen rideg velem? - pillantottam fel rá. Alessandro a fejét rázta, de éreztem, hogy mondani szeretne valamit.

- Lefekszel vele? - a kérdés váratlanul ért, ezért felvontam a szemöldökömet. - Lefekszel azzal, aki vámpírrá változtatott?

- Nem! - suttogtam. - Valamiért nem érzem helyénvalónak!

- Mert a szíved mélyén érzed, hogy hozzám tartozol! És ez fogja megtörni a kötődésedet hozzá! Csak ki kell várni - a ház felé sétáltunk, ezért mosolyra húztam az ajkam.

- És ha igazából Markus-t szeretem? - húztam fel a szemöldököm. Ekkor mélyen felnevett.

- Akkor megölöm! - amikor előre lépett, megpillantottam csuklóján a fogam hegyét. A seb mély volt, a két vörös pont körül piros volt a bőre. Nem értettem, hogy miért nem gyógyult neki be?

- Ez az én fogaim nyoma? - fogtam meg a csuklóját, ő csak bólintott. - Miért nem gyógyult be?

- Nem tudom!

Én csak bólintottam.