Olyan kimerült és álmos voltam, hogy észre sem vettem azt, hogy idő előtt elaludtam. Tudtam, hogy mélyen alszom, hiszen semmi zajra nem ébredtem fel. A fiam születése óta most először hajtottam nyugodt álomra a fejem, hiszen tudtam, hogy Markus minden pillanatban vigyázni fog rá. Ezzel kapcsolatban ma este sem tévedtem, viszont semmi nem úgy történt, ahogy én azt elképzeltem. Hajnal négy órakor nagy hangzavarra ébredtem fel. Csak egy fekete trikóban és Nike melegítő nadrágban voltam. A váratlan hangzavar miatt annyira megijedtem, hogy felhúztam a fehér cipőmet és azonnal a nappaliba futottam. Minden olyan gyorsan történt. Kevés dolgot láttam és kevés dologra emlékszem. Láttam, hogy valaki áll a fiam ágya mellett, de nem Markus. Éreztem, hogy engem valami megfog, majd egy erős ütés után azonnal a padlóra zuhanok. Még nagyobb fájdalom. Sötétség. És minden megszakadt.

Az álmok arra jók, hogy kicsit kizökkentenek a valóságból, amiben élünk. Sokszor előfordult velem, hogy szívesen vissza menekültem volna egy álomba csak azért, mert olyan jó volt. Álmodtam. Alessandro-t láttam magam előtt. Széles mosollyal az arcán tartotta a fiúnkat, aki csillogó szemekkel kuncogott. Szerették egymást. Hasonlítottak egymásra. Az álomban én hozzájuk léptem és mosolyogva puszit nyomtam mindkét fiú arcára. Ez volt az, ami elválasztott engem a valóságtól és a szenvedéstől, ami hetek óta velem van. Szenvedtem Alessandro hiánya miatt és minden egyéb dolog miatt is.

Amikor kicsiket pislogva próbáltam kinyitni a szemem, akkor jöttem rá, hogy nem otthon vagyok. Ez nem olyan jelenet volt, mint a filmekben, hogy a főszereplő kinyitja a szemét és szembe találja magát az ellenséggel. Nagy fájdalom közben igyekeztem nem elhányni magam és arra koncentrálni, hogy kinyissam a szemem. Homályosan láttam, de fel tudtam mérni azt, hogy egy cellában vagyok. Szürke, vastag rácsok választottak el a koszos helyiségtől. Egy szűk fa padon ültem, a lábam mellett csak egy vékony pokróc volt. Hirtelen jutott eszembe, hogy a fiam nem volt velem. Ekkor ugrottam fel és egyenesen a rácsnak vetettem magam. Üvöltöttem és kiabáltam, hogy most azonnal engedjenek ki. A könnyeim patakokban folytak, a mellkasom szorult és izzadtam. Koszos és gyenge voltam, de a fiamat látni akartam. - Engedjenek ki! Nem hallják?! Engedjenek ki! - a hangom betöltötte az egész helyiséget, tippelni sem akartam, hogy hol vagyok.

- Ne kiabálj! Nem hallják! - Markus hangja törte meg a csendet. A koszos falat néztem, hiszen tudtam, hogy a másik cellában van. A hangja halk és erőtlen volt. Itt már éreztem, hogy valami nagy baj van. - Hogy érzed magad?

- Hol van a fiam?! Hol van Draven?! - rúgtam meg a falat. - Nem vigyáztál rá! Ha a fiamnak valami baja esik, akkor azt nagyon megemlegeted!! - legszívesebben elvágtam volna a torkát és végig néztem volna, hogy elvérzik. - Egyszer fordult meg a fejemben, hogy vonzódom hozzád! EGYSZER! - üvöltöttem.

- Elmúlt?

- Kurvára! A fiamat akarom! Érted?! - az ujjaimat a rács felületére szorítottam és imádkoztam, hogy biztonságban legyen.

- Ha már ilyen őszinték vagyunk, akkor el kell mondjam, hogy kedvellek!

- Hagyj békén, Markus!

- Draven jól van! - suttogta úgy, hogy csak én halljam. A fejemet ráztam, nem akartam hinni neki. Azért, mert ha az ellenkezője derül ki, akkor az sokkal jobban fog fájni. Csak reménykedni tudtam, hogy a fiammal minden rendben van.

- Tudod, hogy ki rabolt el minket?

- Egyet tippelhetsz! - jött a válasz.

- Malcolm! - üvöltöttem. - Malcolm! Gyere ide! - ekkor váratlanul nyílt az ajtó és egy fekete bőrű férfi lépett be rajta. Fehér inge feszült a testén amihez kék nadrágot viselt. A mozdulata puszta erőről és hatalomról árulkodott. Ő lesz Malcolm? - Hol van a fiam?! - sziszegtem, miközben közelebb lépett hozzám és váratlanul letörte a cella lakatját. Az ajtó lassan és nyikorogva kinyílt, én pedig tanácstalanul pillantottam felé. - Él még a fiam? - suttogtam.

- Igen! De nem sokáig! - enyhén bólintott. Legszívesebben megöltem volna, de én csak egy ember voltam. - Terveim vannak a fiaddal! - a kezét összefonta maga előtt, innen tudtam, hogy ez már nem játék. A szívem gyorsan dobogott, úgy éreztem, hogy bármelyik percben elájulhatok. Mégis mi ez a pokol?! Hogy kerültem ide?! - Szükségem van a vérére, hogy embereken kísérletezhessek! - elkerekedett szemekkel végignéztem rajta és éreztem, hogy elsápadok. Ez nem történhet meg! - Szeretnék olyanokat teremteni, mint ő! Természetesen az elején téged akartalak, de amikor megtudtam, hogy van egy fiad... - ekkor széttárta a kezét. - Új terv született, rád pedig nincsen szükségem!

- Ő csak egy baba! Ő még egy kisbaba! - megindultam és az erőmet összekaparva beütöttem neki egyet. A csuklóm sajgott a fájdalomtól, de Malcolm nem érezte meg az ütésem. - Ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni a fiamhoz... - de nem tudtam befejezni, mert a kézfejével leütött engem.

- Tüzes, mi? - vonta fel a szemöldökét. A poros padlón négykézláb állva azon gondolkoztam, hogy menthetném meg a fiam életét. Ez már nem játék! A fiam biztonsága a legfontosabb. - Megígérem, hogy nem fogom megölni a gyermekedet! Elmebeteg azért nem vagyok! - helyezte hátra a kezét. - De mit kezdjek a jóképű testőröddel? - néztem, hogy Markus cellájához sétált, aki a padon ült és minket nézett.

- Nyisd ki nyugodtan és megmutatom! - sétált felénk. - Tudom, hogy félsz tőlem!

- Tőled? - kérdezett vissza Malcolm, miközben arra lettem figyelmes, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Ekkor jöttem rá arra, hogy egyszerűen csak túl kell járnom Malcolm eszén. Fél szemmel Markus felé pillantottam, aki alig láthatóan bólintott. - Miért félnék tőled?

- Mert jól tudod, hogy darabokra szaggathatnálak! - sziszegte a fogai között. - Valld be, hogy tartasz tőlem! - és ekkor történt, hogy egy hirtelen ötletnek köszönhetően a vas ajtó felé futottam, gyorsan magamra húztam és kulccsal bezártam. Nem fogja őt sokáig visszatartani, de ahhoz elég, hogy megtaláljam a fiam és elhúzzunk innen. Gyorsan futottam fel egy lépcsőn. A lábam néha megcsúszott, hiszen remegtem, mint a kocsonya. Egy ajtó választott el attól, hogy megtaláljam a fiam, de ekkor az emeletről hangos kiabálásra lettem figyelmes. A fájdalmas üvöltés miatt azonnal megálltam és a fülemre helyeztem a kezem. Rettegtem. Szó szerint a pokolban voltam. A fiam talán fent volt. Semmit nem tudtam róla. Ő még csak kisbaba. A könnyeim megállás nélkül folytak, a testem pedig remegett. Végül erőt vettem magamon, meglöktem az ajtót és kiléptem a helyiségbe, de ami ott fogadott, arra nem számítottam. Szó szerint, minden vérben úszott. A falakról csíkban folyt le a vér. A padlón vértócsák és fejek hevertek. A szám elé kaptam a kezem, hogy ne hányjam el magam. Mintha egy mészárlás helyszínén lettem volna. A szép nappali, a bútorok, a székek...mindent vér borított. - Istenem! Mi tette ezt?! Mi volt ennyire erős?! - nagyot nyeltem, és a falra helyeztem a kezem, mert majdnem elcsúsztam. Akkor álltam meg, amikor az asztal közepén megpillantottam a pólyát, az én babám pólyáját. Üres volt. A baba nem volt benne. - Nem! - fogtam meg. - Nem! - üvöltöttem. - Hol van a fiam?! - az asztalra támaszkodtam és kezemmel a szememet töröltem. Azonnal a bejárati ajtó felé sétáltam a fejemet lógattam és vörösre sírt szemekkel hagytam el a nappalit. A padlón letépett fejek, kezek, és testek hevertek. Belek, szív...és amikor kinyitottam az ajtót, a friss levegőre és a természetre érve kicsiket pislogva a térdemre ereszkedtem. - Picikém! Édes Istenem! - előre pillantottam és homályosan láttam. A könnyeimen keresztül néztem, hogy velem szemben áll egy ember. Nem láttam rendesen, ezért letöröltem a szemem. Ekkor pillantottam meg Alessandro-t, aki karjai között tartott valamit. Nem lépett közelebb hozzám, csak csendben nézett. Az enyhén borostás arcát figyeltem. Az arcán kívül mindent vér borított. A pólóját, a nadrágját, még a karját is. Ezek szerint ő tette. Hát erre volt képes. Összehúztam a szemem, amikor remegő lábakkal közelebb sétáltam, és ekkor történt, hogy megpillantottam a pici fiamat, aki természetesen aludt. Ebben a pillanatban akkora kő esett le a szívemről, hogy majdnem elájultam. Éreztem, hogy arcomra helyezi a véres kezét, hogy a fiamat azonnal a karjaim közé teszi. Láttam, hogy puszit nyom a homlokomra, hogy a szeméből könnyek folynak. - Ez a valóság? - egyik kezemmel a pólóját szorítottam, másikkal a babát tartottam. - Kérlek, mond, hogy ez a valóság!

- Vége - suttogta és a karjai közé húzott. Hosszú idő után végre azt éreztem, hogy biztonságban vagyok. Remegtem és sírtam a karjai között.

- Alessandro... - suttogtam a baba arcát fürkészve. - Ő itt a fiad! - biccentettem oldalra a fejem. Alessandro bólogatva a fejecskéjére helyezte a kezét és puszit nyomott a fejére. Csak neki volt joga ölelni, puszilni, fogni és vigyázni rá. - A fiad nemrég született!

- Astrid... nem tudom, hogy mit mondjak, én... - amikor felém pillantott, a mosoly lefagyott az arcáról. Én magam sem értettem, hogy miért néz így, ezért összeráncolt szemöldökkel hátra pillantottam. Minden olyan lassan történt. A baj az volt, hogy kevés volt az időnk. Az együtt töltött idő, mindig kevés volt. Éreztem, hogy valami a mellkasomba fúródik. Erős volt. Olyan erős, hogy nem tudtam megtartani a testem. Alessandro átvette a babát, aki torka szakadtából sírni kezdett. A szemöldökömet ráncoltam, amikor ajkaim közül a saját vérem folyt ki. - Astrid! Ne! - láttam, hogy Alessandro fehér arccal lehajol hozzám és hátra túrja a hajam. A kezemet a mellkasomra szorítottam. A fájdalom kibírhatatlan volt, ekkor már tudtam, hogy lövést kaptam. Golyó a mellkasomba, majd egy második a vállamba. Nem tudtam, hogy ki húzta meg a ravaszt, hogy kinek volt bátorsága. Azt tudtam, hogy bárki is tette, Alessandro nem nyugszik addig, amíg el nem kapja és darabokra nem fogja szaggatni. Hát...a halál kapujában voltam. - Astrid! Kicsim! Néz rám! Itt van a fiunk! - még láttam Alessandro-t, aki a babát tartotta a karjai között. Szépek voltak. Nagyon szépek voltak. Sok dolog történt ma, amire még nem kaptam választ. Azt hiszem, hogy nem is fogok.

- Sz...szépek vagytok együtt! - suttogtam, a szemem pedig lecsukódott. - Vigyázol rá, igaz? - próbáltam megfogni Alessandro kezét, de minden próbálkozásnál lecsúszott a kezem. - Vigyáz a babánkra! - köptem ki a vért.

- Malcolm! Malcolm! Meg foglak ölni! - azt még hallottam, hogy Alessandro úgy kiabál, hogy dühét és erejét senki nem tudná visszatartani. Legalábbis nem létezik olyan erős lény, aki bírna óriási erejével. Számomra így ért véget az élet. Mindvégig küzdöttem a fiam biztonsága miatt, és a végére elértem a célomat. Megmenekült és az apukájával maradt. Csak ebben én nem kaptam szerepet.