A szobámban az ablak mellett álltam, miközben összehúzott szemmel összpontosítottam a vázára amiben vörös rózsák pihentek. A vörös rózsaszírmok egészségesek és gyönyörűek voltak. Elképzeltem, hogy ezt az élettel teli színt elveszi a sötétség, a pokoli rohadás. Fél mosollyal az arcomon figyeltem, hogy az elmém és a képzeletem mire képes. A fekete rózsák különlegesek, kifejezetten tetszenek, mert csak én vagyok képes elszívni a rózsa erejét. Az elmém segített, végül a szemem láttára a rózsák átváltoztak fekete, élettelen virággá. A szírmai elhervadtak, a fejük a padló felé hajolt. Kézfejemmel óvatosan megérintettem egy rózsát, az érintésemre az egyik szirom a padlóra hullt. - Tehát ennyi egy élet - suttogtam a padlón található fekete szirmot. - Ilyen könnyen változtathatom meg mások életét - csóváltam a fejem, miközben kopogtak az ajtómon. - Gyere - fordultam az ajtó felé, miközben mosolyogva belépett rajta a fiú, aki csak pár perce szabadult a rácsok mögül. Én döntöttem úgy, hogy kiengedem. Azt akartam, hogy érezze azt, hogy nincsen egyedül, hogy rám számíthat. Éreztem, hogy kötődik hozzám, én is kötődtem hozzá. Az én harapásom változtatta át, ezért örökké lesz köztünk egy láthatatlan kapocs.

- Bejöhetek? - suttogta halkan, mire hátra helyeztem a kezem és bólintottam. A fiú becsukta az ajtót, felém sétált, majd csillogó, vörös szemekkel pillantott a vázában található fekete rózsacsokor felé. - Nahát! Ezt mégis, hogy? Ilyet én is tudok majd csinálni? - pillantott fel rám. Az agyarai megcsillantak az ajkai között, a fekete haja pár tincse a homlokába hullott. Elegáns, tiszta ruhát viselt. Mikor átváltoztatunk egy embert, akkor egy másik életre ítéljük őt. Olyan mintha a gyermekünk lenne. Apa ösztönnel ráztam meg a fejem, majd elpre hajoltam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- A jelenlétemben nem illik a szemedet villogtatni - borzoltam meg a haját, miközben leültem a fekete kanapéra. A fiú bocsánatomért esedezett, közben vigyázz állásban megállt előttem.

- Szóval te tisztavérű vagy - jelentette ki, mintha ez nem lenne nyilvánvaló. Fekete hajgumival hátra gumizott hajam felé nyúltam, kiengedtem, kétszer beletúrtam, majd a fejem tetejére vissza kötöttem. - Ezek szerint te vagy a legerősebb, igaz? - suttogta kíváncsian. Nem válaszoltam, csak a kezembe vettem egy régi könyvet, kinyitottam a megjelölt lapnál és elolvastam az első sort. - Szeretnék tanulni tőled - folytatta, mire lehunytam a szemem és apró mosollyal az arcomon a fiú arcát fürkésztem. Tudtam, hogy most izgatott, hogy új dolgokkal találkozik. Érzékeny a szaglása és a hallása.

- Úgy gondolom, hogy nem fogsz csendben maradni addig, amíg nem beszélünk, igaz? - néztem végig rajta, mire egy kis tanakodás után bólintott. A könyvet félre csúsztattam, majd a tarkómon összefontam a kezem és kifújtam a levegőt. - Én változtattalak át - suttogtam, miközben figyelt rám. - Ez hatalmas felelőség, ezért oda kell figyelnem rád - bólintottam. - Rólam nem kell sok mindent tudnod! A családom ősidők óta kihalt, én maradtam az utolsó aki tovább viszi a tiszta vérű vámpírok vérvonalát. Sokan abban a hittben élnek, hogy nem létezünk, de mindenki abban hisz, amivel élete során találkozott - fontam keresztbe a lábamat.

- Akkor téged nem változattak át? - kérdezte zsebre csúsztatott kezekkel. A fejemet ráztam, közben kivettem a gumit a hajamból és ujjaimmal a rövid hajamba túrtam. - Akkor tényleg különleges vagy - nézett végig rajtam. - Mit kell tudnom rólad?

- Értem, hogy ösztönből ragaszkodsz hozzám, de első sorban meg kell szoknod az új életed - erőltettem magamra egy mosolyt. - Minden bizonnyal most nem egyszerű neked! Érzed a szagokat, hallod a többiek hangját és mindent élesebben látsz!

- Egy kicsit olyan, mintha belennék szívva - nevette el magát, mire felvont szemöldökkel bólintottam.

- Én nem tapasztaltam még ilyet - vontam fel a szemöldökömet, miközben felálltam a kanapén és fél szemmel a fekete rózsák felé pillantottam. - Ma este lesz egy csoportos megbeszélés - helyeztem vékony vállára a kezem. - Legyél jelen - zártam le a beszélgetést, miközben zavartan bólintott. Végig simított a karján, majd a fejére mutatott.

- Nekem is lehet ilyen menő hajam? Szóval oldalt rövidebb, itt hátul pedig össze van fogva egy gumival, igaz? - túrt a hajába, mire felvont szemöldökkel elnevettem magam.

- Nem mindenkinek áll jól ez a stílus - fogtam össze a hajam és összegumiztam. - Menj csak - biccentettem az ajtó felé, miközben szófogadóan bólintott.

Késő este a nappali közepén álltam, miközben a családtagjam lassan, de megérkeztem. Valóban családtagjaimnak tartottam őket, még akkor is, ha vér szerint nem azok. Lilith, Alec mellett sétált le, aki erős kezével megmarkolta a lépcső aranyozott korlátját, átlendült felette és leugrott, majd két lábra helyezkedett. Hátra helyezett kezekkel vártam őket, ők mosolyogva biccentettek felém, volt aki kezet is nyújtott. Lilith kontyba kötötte a szőke hosszú haját, miközben leült a szerelme melllé, aki ajkához emelte a poharát. Hallottam Alec mély és szapora nyelését. Ezt utáltam a táplálkozásban. A vámpír nem táplálkozhat úgy, hogy a többieknek ne rabolja el a figyelmét. Az én étkezési szokásiam eltérnek a többiek szokásaiktól, de kifejezetten irritált, hogy a szemem láttára evett.

- Úgy hallom, hogy bővült a család - állt meg mellettem Mason, aki a szőke hajába túrt. Köztünk ő volt a legidősebb és a legbőlcsebb. Mindig jó tanácsokkal lát el minket. A többség megfogadja, de olyan is van, aki nem kíváncsi a szavaira. Különbözünk, de mégis egy család vagyunk. Jóban és rosszban kitartunk, legyen szó bármiről. - Üdvözlünk a családban - vörös szemekkel pillantott a fiú felé, aki a lépcső végén ült. A vállam felett hátra pillantottam, közben apró mosolyra húztam az ajkam.

- De van egy fontosabb dolog is, amiről ma este beszélni szeretnék - az ujjamon található gyűrűt piszkáltam, ami rengeteg rossz dologtól megóvott már. Ennek a gyűrűnek olyan hatalma van, aminek erejét csak én tudom. A fontos az, hogy mindig viseljem. A gyűrűm nélkül elvesznék és elveszteném magam felett az önuralmat. - A vérfarkasok nem vonultak vissza - bólintottam határozottan, miközben felsóhajtottak. - Azt veszem észre, hogy sokkal bátrabbak és ravaszabbak! Tudják, hogy mi a gyenge pontunk - csóváltam a fejem, miközben Mason feltette a kezét.

- És ha egyességet kötnénk velük? Tudjuk meg, hogy mit akarnak!

- A tápláléklánc élére akarnak kerülni - válaszoltam meg a felvetését. - A csúcson akarnak lenni! Nem tudják elviselni, hogy van náluk erősebb lény!

- Itt inkább a létszám fontos, Alessandro - mondta Lilith. - Mi alig vagyunk páran! Ők falkában járnak! Egy falka legalább tíz főből áll - rázta meg a fejét gondterhelten.

- Régen mi is többen voltunk, tudom - sütöttem le a szenem, mire a többiek némán figyeltek engem. - Nincsen egyszerű dolgom, mert más vagyok, mint ti - mondtam, miközben gyorsan hozzátettem. - Nem tudom átérezni azt a veszteséget amit ti éreztetek akkor, amikor családtagot veszítettetek - utaltam a vérengzésre és a pusztításra, amit a vérfarkasok követtek el a vámpírok ellen.

- Szerintem itt arról van szó, hogy melyik fél érdemli meg azt, hogy a tápláléklánc csúcsán legyen - válaszolta a fiú, mire elmosolyodtam.

- Egybként hogy hívnak? - fordúlt vele szembe Lilith, aki a hosszú szőke haját piszkálta.

- A nevem Kyle - pillantott fél szemmel rám, miközben összefontam magam előtt a kezemet.

- A farkasok eddig mindig váratlanúl támadtak! Ezért legyünk mindig felkészülve a egy újabb támadásra! Nem szeretnék több családtagot elveszíteni! - mutattam a talaj felé. - Ha a vérfarkasok a tápláléklánc csúcsáért szeretnének megküzdeni, akkor számítanunk kell arra, hogy nincsen vége a harcnak - ekkor felálltam és mielőtt bárki bármit mondott volna, némán magukra hagytam. Szinte éreztem és hallottam a gondolataikat. Féltek, hiszen a vérfarkasok mindig túlerőben voltak. Féltették az épségüket, és féltettép a szerelmüket is.

Miután becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, a lábam a földbe gyökerezett, hiszen nem várt meglepetés fogadott engem az ágyamon ülve. Egy rövid, vörös ruhát viselő lány ült az ágyam szélén. Éjfekete haját elegáns kontyban hordta, ami kiemelte a puha nyaka vonalait. Lesütöttem a szemem, majd összefontam magam előtt a karomat. Azt hiszik, hogy nagyobb kedvem lesz a táplálkozáshoz, de az illető vörös ruhát visel. Ez részben igaz, részben pedig nem igaz. Ekkor a lány lesütötte csillogó tekintetét, majd mellém lépett. - Arról informáltak engem, hogy tegnap este nem táplálkozott - nem mert a szemembe nézni, helyette csak a padlót fürkészte. - E...engem azért küldtek, hogy bepótolja a...

- Nagyon kedves vagy, de nem vagyok éhes - ráztam meg a fejem, majd hátra léptem egy lépést. A lány ekkor a szemembe pillantott, majd felém nyújtotta a csuklóját.

- Sokan azt mondják, hogy csuklóból jobban szereti, igaz? - szégyenlősen elmosolyodott, mire a plafon felé pillantottam és elnevettem magam.

- Nem igaz - mondtam ki, majd óvatosan a vállára helyeztem a kezem. - Köszönöm, hogy ide fáradtál - pillantottam az ajtó felé, miközben megrázta a fejét. Egy kis részem vágyott a vérre és a táplálkozásra, de nem akartam őt kihasználni. Nem illene a fajtámhoz ez a fajta viselkedés. - De ha ennyire szeretnéd, akkor ám legyen - gondoltam meg magam, miközben éreztem magamon, hogy nehezebben tudom féken tartani a bennem lakzó vámpírt. Általában mindig ura vagyok önmagamnak, de a második nőt nehezebb elutasítanom. Az ereimben éreztem a vágyat, a torkom pedig kiszáradt. Összeráncolt szemöldökkel köhögtem, éreztem, hogy a hátamon végig cikázik a borzongás.

- Én csak teljesíteni szeretném a feladatot, amit rám bíztak - suttogta, miközben az asztal szélére ültem, őt pedig megfordítottam. Mélyen beszívtam az illatát, fél füllel hallottam, hogy a szíve szaporábban vert. Hiába leplezte, rettegett tőlem és a fájdalomtól amit a harapásom okozhat neki. Olyan, mint amikor a jó és a rossz csap össze bennem, olyan, mintha két dolgot szeretnék egyszerre. Szeretném elengedni, hogy érintetlenül lépjen ki a szobából, de közben szeretném megharapni és hallani a sikolyát, miközben vért szívok a testéből. - Fájni fog? - suttogta maga elé.

- Fájni fog - hajoltam a nyakához és megnyaltam a bőre selymes felületét. Éreztem az illatát, minden porcikám és ösztönöm vágyot a vérre, ami a testében csörgedezik. Milyen szánalmas dolog fájdalmat okozni valakinek azért, hogy elvegyük tőle azt, amire vágyunk.Végül a füléhez hajoltam és így szóltam: - Ha most nem mész ki a szobából, Istenre mondom, hogy megöllek - sziszegtem az ajtót fürkészve, mire a lány teste megfeszült és ijedten kifutott a szobámból. A fejemet csóváltam és a becsukott ajtót fürkésztem.