Helltown egyik legrégebbi kocsmájában ültem. A kocsma kicsit durva kifejezés a helyiségre, hiszen minden van, amire vágyik az ember. Alkohol, zene és gyönyörű nők akik készen állnak minden kívánságot teljesíteni. Az egyik téglával kirakott fal mellett ültem. Ujjaimmal az asztal felületén játszottam, tekintetemmel végig néztem a szórakozóhelyen. Az emberek nevetve és jókedvűen iszogattak. Néha dúdolták a zenét, amit mindenki ismer. Nincsen jobb a nyolcvanak évek régi zenéinél. Bár engem kicsit nyomasztott a hangulat, a tömeg és a cigarettákból felszáló tömény füst. Az embereket nézve rájöttem arra, hogy ők nem is tudják, hogy pár perc múlva a fejük el fog válni a testüktől. Számoltam vissza a másodperceket, gondolkoztam, hogy mennyi időt adjak még nekik. Öt percet? Tíz percet és nézzem végig, hogy életük utolsó sörét kortyolják? Nem láttam értelmét annak, hogy tovább húzzam az időt. Éhes voltam. És, ha én éhes vagyok, akkor minél hamarabb és egyszerűbben próbálok ételt keresni magamnak. A karórámat üveggel lefelé fordítottam az asztal felületére, a bőrdzsekit pedig lehúztam magamról. - Máris? - kérdezte a sarokban ülő apám. - Nem adnál nekik még egy percet? - a nevetgélő férfiakat és nőket nézte. Volt akinek ebben a pillanatban kérték meg a kezét, és olyan is volt, akik baba tervezésről beszélgettek. A fülemmel hallottam minden beszélgetés, az ártatlan emberek utolsó gondolataikat.

- Az nem az én műfajom! - sétáltam az ajtó felé.

- Akkor ez sem lesz egy tiszta este! Csak hadj nekem is egyet! - szólt utánam, miközben bezártam a szórakozóhely ajtaján. Az emberek kíváncsi pillantással ajándékoztak meg, miközben megigazítottam az összegumizott hajam. Sokan nem értették, hogy miért zártam kulcsra az ajtót, igazából közük sem volt hozzá. Pokolian éhes voltam.

- Hölgyeim és uraim! - tártam szét a kezem. - Örömmel értesítem önöket, hogy bekerültek egy roppant izgalmas játékba!

- Alessandro, elég legyen a színjátékból! Öld meg őket, aztán lépjünk tovább, mert több dolgunk is van! - szólt közbe az apám, mire a halántékomra helyeztem a kezem. Az emberek ijedten suttogtak és szemöldöküket ráncolva pillantottak össze.

- Muszáj volt lelőni a poént, mi? - egy nő mögé sétáltam, majd a kezembe vettem az asztalon található kést, fejét hátra szorítottam és egy lassú mozdulattal elvágtam a nyakát. Ebben a pillanatban káosz lett a szórakozóhelyen. Az emberek egymáson taposva próbáltak futni a bezárt ajtó felé. Kiabáltak, volt aki elájult. Sok ember a földre zuhant és egymást lökdösve próbáltak a kijárathoz menekülni. És, miközben az emberek menekültek, én elkezdtem a vacsorát.

Tíz perc múlva az élettelen, kiszívott testeken átlépve araszoltam az apám felé, aki nyugodt pillantással nézett szét a klubban. A falakról a padlóra folyt a vér. A testek vértócsában feküdtek, a mozdulatlan arc és végtagok úsztak a vérben, még az ablak felületéről is csíkban folyt le. - Mondtam, hogy hagyj nekem is - suttogta, majd sóhajtott egyet. A vállam felett hátra fordultam, megbizonyosodtam róla, hogy nem hagytam életben senkit. A kezemmel letöröltem az arcomat, de tudtam, hogy bőven van rajtam mit leszedni, ezért a beszólását figyelmen kívül hagyva hátra sétáltam és beléptem a férfi mosdóba. Amint megpillantottam a tükörképemet, a lábam földbe gyökerezett. Úgy néztem ki, mintha egy vödör vörös festéket öntöttek volna rám. A furcsa az volt, hogy nem éreztem megbánást vagy bűntudatot. Olyan természetesnek vettem, mint a levegővételt, vagy a pislogást. Kifejezetten erősnek és megállíthatatlannak éreztem magam. Könnyen szemet hunytam a meghalt emberek élete felett, kicsit sem érdekelt, hogy talán magzatok is meghaltak ma este. Nem emlékszek, hogy mikor lettem ilyen, de olyan érzés, mintha teljesen kicseréltek volna. Emellett feltöltött energiával és élveztem az életet. Megnyitottam a csapot, majd megmostam az arcomat és a karomat. A fehér mosdókagylót hamar elárasztotta a kicsi és nagy vérfoltok.

- Mehetünk! - apám nekem dobta a bőrdzsekit, amit magamra húztam, majd zsebre csúsztattam a kezem. A bejárati ajtót egy hirtelen mozdulattal rúgtam ki. Az ajtó végig csúszott az utcán, majd egy lámpaoszlopnak csalódott.

- Olyan érzés, mintha kicseréltek volna! - a sötét utcán apám mellett sétáltam, aki fejét csóválva jelezte, hogy nem tudja miről beszélek. - Nem emlékszek arra, hogy mit csináltam tegnap, vagy előtte! - fürkésztem a sötét, elhagyatott utcát. - Beteg voltam?

- Beteg! Hát hogyne! - simította meg a vállamat.

- "Alessandro!" - megtorpantam, amikor egy nő szólított a nevemen. Az utca közepén megálltam és összeráncolt szemöldökkel pillantottam hátra. Mintha a hűvös szél hozta volna hangját, vagy csak a fejemben volt. - Ki volt ez? - a fejemet csóváltam, hiszen biztos voltam abban, hogy valaki a nevemen szólított.

- Én nem hallottam semmit! - apa összehúzta a szemét. Attól függetlenül, hogy tekintete ellentmond az állításnak, zavartan sétáltam tovább az utcán. Volt ez a női hang, ami olyan mintha igazi lett volna. De aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak képzelődöm, hiszen más lehetőség nem létezhet. - Készen állsz arra, hogy visszamenjünk a házba, ahol felnőttél? - apám becsapta maga után az autó ajtaját, én pedig a kormányra helyeztem a kezem. Az utót beindítottam, majd padlógázt nyomtam és vállamat megrántva hajtottam a sárga vonallal elkerített sávban. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nem lennék önmagam. De emellett imádtam az apámat, szerettem a hatalmat és másra sem vágytam, csak arra, hogy öljek. Azért vágytam rá, mert a tápláléklánc csúcsán álltam. A dolgom az, hogy gyilkoljak.

- Akkor oda megyünk! Végre egy jó ötlet! - sziszegtem, majd befordultam a legközelebbi erdős résznél. Áthajtottam a homokos, gödrös úton. Próbáltam a nagyobb gödröket kikerülni, hiszen egy régi Mustangot vezettem. Életem értelme volt ez az autó. - És mit szeretnél elérni? - pillantottam apámra. - Azt mondtad, hogy bajban vagy! - emlékeztettem és kikerültem egy pocsoját. Apa sóhajtva felvonta a szemöldökét, én türelmesen vártam, hogy válaszoljon nekem.

- Ismered Zagan Reed klánját? Észak Helltown legnagyobb vámpír klánjának a vezére! - kezdte, mire szemöldökömet ráncolva bólintottam.

- Ismerem! Úgy húsz kilométerre fekszik a birtokuk! Azt hittem, hogy békés klán! Mi közöd van hozzá? - balra fordultam és gyorsan tovább hajtottam az erdős részen. A homokos út egyre keskenyebb lett, de egy autó simán elfért rajta. Lehetett látni, hogy az utat senki nem használja, csak az érintett, aki a környéken lakik. De ha itt lakom, akkor miért nem emlékszem arra, hogy tegnap mit csináltam?

- Tudod, hogy mi a különbség a tisztavérű és a korcs vámpírok között? - húzta fel a szemöldökét, mire szememet forgatva bólintottam. - Zagan Reed tudomást szerzett arról, hogy életben vagyok! És mivel életben vagyok, úgy tudja, hogy az erőm még megvan! - fújta ki magát, mire röhögve a kormányra csaptam.

- Már értem! Egy harminc főből álló vámpír klán akarja venni a véred, mert azt hiszik, hogy az adottság rájuk szállhat! Végülis megtörténhet! Az apró bökkenő az, hogy az adottságod nálam van! - aljas voltam, de nem tudtam abbahagyni a nevetést. - Ez szar helyzet! A helyedben én is félnék! Zagan Reed klánja nem normális! Harminc elfajzott vámpír, akik megölnek mindent, ami útjukat keresztezi!

- Közel sem vagyok olyan erős! Egy-két vámpírral még elbánok, de egy egész hadsereggel már nem! - folytatta, miközben leparkoltam a ház előtt, ahol felnőttem. A szemöldökömet ráncolva néztem végig a hatalmas épületen és a kétszárnyú ajtaján. Bent égett a villany, a tiszta ablakon keresztül láttam a kristálycsillárt, ami a mennyezetről lógott. - Veszélyben vagyok! Harminc vámpír akarja a halálomat!

- Addig volt a jó, amíg Zagan úgy tudta, hogy meghaltál - az autó ajtaját becsaptam magam után, majd a bejárati ajtó felé sétáltam. - Hogy tudta meg, hogy életben vagy?

- Egy híres vámpír vadász fogságban tartott engem! - sziszegte. - Több éven át egy poros pincében rohadtam - állt meg előttem. - Egy napon sikerült kiszabadulnom! Minden bizonnyal, Zagan akkor érezte a jelenlétem! Most pedig az erőmet akarja, hogy a korcsai is különleges adottsággal legyenek megáldva! - válaszolta, majd az ajtót kinyitottam magam előtt, és besétáltam a nappaliba. A helyiségben kellemes, lassú zene szólt. Mindenhol gyertyák égtek és kellemes illat volt a lakásban. Emlékszek, hogy gyerekként tanultam a tűzzel bánni. Amikor nem sikerült, az apám egy egész napra a pincébe zárt. Másnap már máshogy csináltam és sikerült különböző tárgyakat lángra lobbantani.

- És azt akarod, hogy segítsek ebben?

- Veled maga Zagan sem bír el! Te vagy a legerősebb! - a természetemnek köszönhetően a dolgok mögé láttam. Mindent alaposan átgondoltam és mérlegeltem. Végül úgy döntöttem, hogy segítek az apámnak. Viszont pár dologra tudnom kellett a választ.

- Jól van! Imádom a vérfürdőt! - dobtam le magam a kanapéra. - Viszont pár dolog érdekelne engem - fújtam ki magam. - Miért nem emlékszek arra, hogy mit csináltam tegnap? - húztam fel a szemöldököm. - Sőt! - fontam keresztbe a lábam. - Mintha nem lennének emlékeim! - tettem hozzá. - Ennek a furcsa dolognak egy oka van! - álltam fel, apa pedig nyelt egyet. Tudta, hogy bármikor, bárkit elteszek lába alól. Nem számít, hogy a családtagom, hogy a kutyám vagy a nőm. - Te kikapcsoltattad az emberségem! Ezért tűnt el minden, ami a múltamban történt - tártam szét a kezem, majd egy hirtelen mozdulattal gyomorszájon ütöttem őt.

- Upszika! - kuncogott. - De hé! Visszatértél! Olyan, vagy mint mindig! És ezt imádom!

Erre nem válaszoltam semmit, csak kikötöttem a hajam, majd végig szántottam a mellkasomat. Nem létezett számomra semmi, csak a jelen és a most amiben éltem. Nem gondoltam a tegnapra, se azelőttre. Nem furcsálltam, hogy nincsenek ismerőseim, hangok vagy átélt pillanatok a fejemben. Egyszerűen csak volt valami, ami kitörlődött az életemből. És nem érdekelt, hogy mi volt az. A jelenben élek és apám fia vagyok.