Könnyes szemmel fürkésztem a plafont, miközben a vizsgálóasztalon fekve sziszegve elhúztam a nyakam. Apa egy óvatos mozdulattal húzta le nyakamról a fehér kötszert, hogy tisztán tegyen a seben helyére. Fájt, még mindig vérzett, de dobog a szívem és életben vagyok. Akkor élek, ha a szívem apró darabokra tört. Alessandro ott szúrt hátba, ahol a legjobban fájt. Nem hallgatott rám, hanem az életemet védte azzal, hogy feladta magát. Nem így kellett volna történnie. Ketten kitaláltuk volna, még akkor is, ha az idő nem nekünk kedvezett. Még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy kikapcsolta. Teljesen kifordult önmagából. Napok óta nem láttam. Minden percben azon gondolkozok, hogy hol van, mit csinál. A gondolatba is beleőrülök, hogy valami baja lehet. Ő az életem része, de úgy érzem, hogy most túlságosan messzire ment. Alessandro mindent tönkretett azzal, hogy csak rám gondolt. Tudtam, hogy az életemet mentette meg, de ezzel magát tönkre tette, amivel engem is szintén összetört. Nem tudom, hogy lesz tovább. Azt tudom, hogy összetörtem. Gyenge lettem. - Majdnem átharapta az ütőeredet! Nem fogta vissza magát! - suttogta, miközben fertőtlenítővel és seb összehúzóval bekente a harapása nyomát.

- Honnan tudtad, hogy hol vagyok? - néztem apa szemébe, de ebben a pillanatban Kyle sétált be a szobába. A váratlan látogatása miatt elmosolyodtam és jól esett, hogy viszont láthatom. Miközben az arcát fürkésztem, felfigyeltem arra, hogy stílust váltott. Elegáns ruhát viselt, a haját pedig oldalt rövidebbre nyírta, illetve egy apró kontyban összefogta. - Jó az új stílusod! - suttogtam erőtlenül.

- Alessandro ihlette - nevetett szomorúan, majd torkát köszörülve hozzátette. - Hallottál felőle?

- Azt hittem, hogy te igen! - ráncoltam a szemöldökömet. Kyle szomorúan a fejét csóválta, majd két kezét összefonta a tarkóján.

- Amióta kikapcsolta az emberségét...nem érzem! Mintha nem is létezne! Már nem érzem a jelenlétét! - leült a legközelebbi székre és apámra pillantott. - Rendbe jön?

- Mély harapás! Az infúzió is segít, de időt kell hagyni a gyógyulásnak! - a véres kötszert egy műanyag tálba dobta, majd becsúsztatta egy fehér kukába. - Egyébként Kyle talált rád! - fonta össze a kezét. - Ő hozott haza!

- Igen! Amikor megérkeztünk kicsit furcsa volt, hogy üres a ház - pislogott nagyokat Kyle. - Akkor még éreztem Alessandrot, ezért nem volt nehéz megtalálni titeket! De amikor beléptem és megláttalak téged a vértócsában... - nem fejezte be, mert apa olyan szinten elsápadt, hogy bármelyik percben elájulhat. - A lényeg, hogy itthon vagy! Pihend ki magad! - Kyle felállt, de én a fejemet ráztam.

- Nem szeretnél még maradni?

- Szívesen maradnék, de tájékoztatnom kell a többieket! Ha Alessandro az apjával van, akkor az ellenségünk! Egyszerűen minden összedőlt!

- Nekem mondod? - húztam fel a szemöldököm, mire Kyle szomorúan megrázta a fejét.

- Ha szeret, úgyis emlékezni fog rád! Nem teljesen, de ha a szerelme igazi, akkor lesznek pillanatok, amikor fog emlékezni! És ezek fogják őt visszahozni!

- De ez nem mindig működik - csóválta a fejét apa.

- Bízzunk benne - morogta, majd intett és kilépett a szobából.

A hónap hátralévő részében gyógyulni próbáltam. Arra koncentráltam, hogy visszaszerezzem az erőm és a lelki erőm arra, hogy mindent újra kezdjek. Ez sajnos nem volt könnyű. A december pokolian kezdődött. Minden edzésnek sírás lett a vége. Apa mindig segített felállni és biztatott, hogy engedjem el. Egy hónap telt el azóta, de én még mindig nem gyógyultam lelkileg. A fájdalom nem enyhült, de már feldolgoztam és elfogadtam. Voltak nehezebb időszakok, amikor apa rám erőltette az edzést. Éjjel és nappal is lent voltunk.Tört dobáltunk, bokszoltunk és fegyverrel lőttünk. Apa rosszabb volt, mint egy kiképzőtiszt. Izmosabb és fürgébb lettem, mert az eltelt egy hónapot minden nap edzéssel és kemény erősítéssel töltöttem. Apának köszönhetem, hogy sikerült talpra állni, hogy ismételten a régi vagyok. Az új kezdet valamiért mindig más. Az ember ilyenkor elhiteti magával, hogy valóban megváltozott és mindent maga mögött hagyott. Nemcsak a lelkem, de a testem is változott. Alessandro régen szerette, hogy hosszú a hajam, ezért változtattam rajta. Egészen a vállamig vágtam le, az eredményt pedig imádtam. A rövid hajtól nem lesz jobb semmi, de segít a változásban és elhitetni azt, hogy valóban sikerült az új kezdet.

- Ezen a listán vannak a vámpírok neve, akit meg kell ölni! - apa az asztalra helyezte a mappát, miközben felhúztam a combig érő bakancsomat és a fekete hosszú kabátot a hátamra dobva a mappához léptem. - Rájuk kell összpontosítani! - fürkészte az arcomat.

- Ők nem Észak Helltown vámpírjai? Egyszer mintha hallottam már róluk! - ráncoltam a szemöldökömet. - Elvetemült dögök!

- Tudod, hogy mi a lényeg? - a mappát a fém asztalra csúsztatta, majd egy névre mutatott. - Zagan Reed - pillantott rám. - Ha megölöd a klán vezérét, akkor a többi már gyerekjáték lesz - vonta fel a szemöldökét.

- Hiszen a vezér nélkül nem érnek semmit! - a tőrt a combomra rögzített tartóba helyeztem, a bakancsom szélébe is csúsztattam egyet, majd a fél vállamra dobtam a nyilakat. - A vezérük a legerősebb! Ők csak a háta mögé bújnak és hagyják, hogy a klán vezére intézzen mindent - nevettem fel.

- A lényeg, hogy okosan kell csinálnod! - nézett végig rajtam. - Még nem vagy jól!

- Úgy nézek ki? - biccentettem oldalra a fejem és automatikusan a nyakamon található harapás nyomra helyeztem a kezem. A seb olyan mély volt, hogy ugyan begyógyult, de a heg ott maradt. Örökre ott marad a pillanat nyoma, ami megváltoztatta az életem. Kevesebbet gondolok rá, de ami lelkileg fáj, azt az ember soha nem felejti. Mindegy, hogy mikor történt. A fájdalom mindig utolér. Utolér, ha gyengék vagyunk, ha erősek vagyunk.

- Inkább azt mondom, hogy nagyon vigyázz magadra! Nem tudom, hogy a tested hogy viseli ha megsérülnél! - csóválta a fejét, majd a fegyveréhez nyúlt. - Menjünk!

- Szóval ketten leszünk egy egész klán ellen? - nevettem fel és lekapcsoltam a pincében a villanyt. - Már alig várom, hogy oda érjünk!

Szükségem volt az erőre, ezért három, gyönyörű nő társaságában élveztem az estét. Az ágyon feküdtem, az ingemet már rég leszedték rólam, de nem bántam. Szerettem, mikor én irányítok. Mély hangon morogtam, amikor a vörös hajú nő végig puszilta a hasamat. Halvány mosollyal az arcomon fürkésztem, hogy kezével követi a nyelve vonalát. Jobb elfoglaltságot elképzelni sem tudtam az estére. A fekete hajú lány kezét tartottam és lehunyt szemmel haraptam a csuklójába. Ráérősen táplálkoztam, hiszen tudtam, hogy senki nem zavarhatja meg az estét. - Mindig is egy ilyen gyönyörű férfi társaságában szerettem volna tölteni az estét! - kezével egy mozdulattal kikapcsolta az övem, de ekkor eltoltam magamtól a vörös hajú nőt, aki sápadtan ült az ágy szélére.

- A nadrágomban marad, oké? - az állát megemeltem, hiszen láttam rajta, hogy csalódott. - De meg kínálhatsz... - lassan a nyakához hajoltam. Nem akartam elijeszteni, de felébresztette a fantáziámat a vörös hullámos haja. - A véreddel - bólintottam "ártatlanul". - És utána lehet szó róla!

- Ha szeretnéd! Egy ilyen férfinak bármit odaadok! - karolta át tarkómat.

- Hm...nagy hiba! - ekkor az ajkára helyeztem a kezem, magamhoz húztam és vissza sem fogtam magam, úgy haraptam a nyakába. Ivás közben éreztem, hogy az erőm nő és kielégíti a vágyaim határát. Jól esett, hogy ihatok, hogy csak az enyém. Közelebb húztam magamhoz, de elhajoltam, mert fél szemmel mozgást észleltem magam mellett. Meglepődtem, amikor a fekete hajú nő eszméletét vesztve lezuhant a padlóra. A mozdulatot végignézve a szemöldökömet ráncoltam. - Szerinted sokat ittam belőle?

- Kapd össze magad! Indulunk! - apám tört be a szobába, amit egyáltalán nem állt szándékomban elfogadni. A mellkasomra húztam a vörös hajú szépséget, aki sápadtan mosolygott apám felé. - Két nővel? Komolyan?! Vegyél fel valamit, mert indulunk!

- Igazából három volt!

- Volt? Te jó ég! - temette tenyerébe az arcát, miközben lelöktem magamról a nőt és felkeltem az ágyból.

- Egyébként én valaminek a közepén voltam! - vettem fel a fekete inget és végig gomboltam a hasamon.

- Igen! Minden úszik a vérben! Inkább szedd össze magad! Megyünk!

- Azt megtudhatom, hogy hova megyünk? - vettem fel a bőrdzsekimet. - Mert engem nem rángathatsz! - ujjammal leszedtem a maradék vért az ajkamról és kicsit rendbe szedtem magam. - Mivel szívesen visszatérnék a gyönyörű nők védelmező kezei közé, így azt mondom, hogy menj egyedül! Arról pedig ne is beszéljünk, hogy az előbb visszautasítottam egy olyan dolgot, ami nagyon rám férne!

- A nők megvárnak de Zagan nem! Jobban tesszük, ha most megyünk! Legalább mérjük fel a terepet és az erőviszonyokat! Szeretném, ha megölnél mindent, ami mozog!

- A farkam is mozogna az egyik szépségben, ha nem törtél volna rám! - vállammal meglöktem, majd átléptem a szőke hajú nő testén és kisétáltam a szobából. A nappaliban magamra húztam a bokáig érő bakancsomat és a tükörben megnéztem magam. Jól festettem, kifejezetten tetszett, hogy tele voltam erővel és határozottsággal. - Menjünk! Szeretnék minél hamarabb visszamenni a szobámba!

- Mire visszaérünk már halottak lesznek! - nevetett.

- Csak féltékeny vagy mert téged nem imádnak a nők! - amikor kiléptem az ajtón, a lábam földbe gyökerezett. A hó hatalmas pelyhekben esett. A szememet összehúztam és a ház előtt található lámpa oszlop felé néztem. Varázslatos volt. Emlékeztetett valamire, csak nem tudtam, hogy mire.

- Jössz? - dobta nekem a kulcsot, amit a levegőben elkaptam. A hótakarón sétálva a havat néztem és határozottan bólintottam.

- Azt akarod, hogy ma éjszakának mészárlás legyen a vége? - álltam meg apám előtt, aki hátra lépett egy lépést. - Hiszen azt akarod, hogy öljek! Legyen! Nem hagyok túlélőket! Csak adj fél órát! Kibelezem az összeset - apám elkerekedett szemekkel nézett rám, majd megkerült és beült az autóba. - A helyedben én is félnék magamtól.