Reggel, mikor pirkadt az égbolt, mikor a sötét színt átváltotta a felkelő nap színe, az ablak előtt álltam, a testem csak egy takaró védte, miközben hunyorogva figyeltem a nap első sugarait. Mosolyogtam ahogy a reggeli nap megjelenik az erdő magas fái mögött és bevilágítja az egész tájat. - Gyönyörű, igaz? - Alessandro mögém lépett, átkarolt és a nap sugarait nézte. - Minden reggel végignézem!

- Csodálatos - fél testtel felé fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Olyan békés volt, mintha minden gond ami a fejében járt, elszállt volna. Alessandro érzéki volt és nyugodt. Elvarázsolt, hogy kiegyensúlyozott, hogy a történtek után még mindig tartja magát. A történtek után... - Ne nézz így rám - sóhajtottam szomorúan, miközben fejét csóválva a plafon felé pillantott. Vannak dolgok, amiről nehéz beszélni. Az ember inkább kerüli a témát, mert tudja, hogy nem lesz jó a vége. Mi is tudtuk, hogy jobb nem beszélni arról, ami történt, de ismertem Alessndrot és a bűntudatát. Ha magát bünteti, akkor azt kimondja. Mindegy, hogy miről van szó. - Csinálok reggelit magamnak! - mielőtt kikerültem volna, megfogta a testem, a tükör elé húzott, majd egy mozdulattal lehúzta rólam a takarót. Függetlenül attól, hogy tudom mit fogok látni, még a lélegzetem is elállt. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, azt mutatni, hogy nem fáj, hogy nem érdekel, de a hátam akkor is tele volt lila és zöld foltokkal. A vállamon ott volt az érintése nyoma, és piros folt maradt az ajka helyén.

- Nem csinálhatsz úgy, mintha ez nem zavarna! Büntess meg, hogy ezt tettem veled! - sütötte le a tekintetét, miközben ajkamat összeszorítva visszavettem magamra a takarót. - Csinálj valamit, mert ez...ami a testeden van... - borostás arcára simította tenyerét, a hátát pedig a falnak támasztotta. - Egyszerűen csak nem csinálhatsz úgy, mintha semmi nem történt volna!

- Jól vagyok! Nem ez számít? - léptem közelebb hozzá.

- Jól vagy?! - húzta össze a szemét. - Bántottalak! - pillantott az ablak felé, majd feltette a kezét. - Hiba volt az egész - suttogta, mire pislogás nélkül fürkésztem az arcát. Éreztem, hogy bármikor elsirhatom magam. Mégis, hogy mondhat nekem ilyet? - Életem legnagyobb hibája! - szinte lassított felvételben láttam, hogy ököllel egyenesen a tükörbe üt. A tükör apró szilánkokban robbant szét és a padlóra hullott. Az éles hang miatt a fülemre helyeztem a kezem,majd hátra léptem pár lépést. Nem mertem megszólalni, mert Alessandroban forrt a düh a hibája miatt. Hiba...ő annak nevezte. Én nem.

- Alessandro, tudtuk, hogy ez megtörténhet! Istenem! Hát nem tudod, hogy mit jelentett nekem az éjszaka? - suttogtam a könnyeim között. Nagyon fájt, amit csinált. Megértem, hogy haragszik magára, de nem mondhatja azt, hogy hiba volt. - Nem a sérülések fájnak, hanem az, amit most csinálsz! - fürkésztem a kézfejét, amit megvágtak az összetört szilánkok. A kezéből megindult a vért és vékony csíkban folyt a csuklója felé. - Nem mondhatsz nekem olyat, hogy életed legnagyobb hibája volt, mert tökéletes volt az éjszaka!

- Igen! Tökéletesen veszélyes! Csak néz tükörbe! - ismételten megfordított, majd a takarót kicsit lehúzta, hogy megtudjam nézni a nyakam. - Nem vagy hozzám elég erős! Sajnálom - ekkor hátat fordított és magamra hagyott. Elképedve néztem a tükörképemet. Percekkel ezelőtt boldog voltam. Úgy éreztem, hogy az egész világ az enyém. Alessandro mindent tönkretett. Csak pár perc boldogságot adott nekem.

Fekete kötött pulcsiban és vékony nadrágban sétáltam a nappaliba. A többiek bármelyik percben megérkezettnek, ezért úgy gondoltam, hogy a nappaliban fogom köszönteni őket. Leültem a kanapéra és a hajamat összefontam. A forró kávét az ujjam között tartottam, miközben a nyitott bejárati ajtó felé pillantottam. Nem a csend, nem a tél, hanem az ajtó. Kicsit nyeltem, láttam, hogy férfi bakancs lábnyomok voltak a hó felületén. Az országban nagyon gyakori a havazás, az emberek emiatt is szeretik a telet. Nálunk mindig fehér karácsony van, és minden évben van hó. Viszont az idegen lábnyomok félelmet keltettek bennem, ezért lassan felálltam. - Alessandro! Te mentél ki az ajtón?! - kiabáltam, a csészét pedig az asztalra csúsztattam. Nem kaptam választ, hiszen nem telt el sok idő, de valaki nagy erővel fejbe vágott. Az ütés tompán érte a halántékomat, a fülem és a fejem is zúgni kezdett. Tompán hallottam és homályosan láttam. Éreztem, hogy az erőm elhagy, majd a testem megadta magát és oldalra zuhantam.

Újra lejátszódott bennem az éjszaka történései. Ismételten ott voltam egy gyönyörű pillanatban, egy tökéletes emberrel. Hallottam a fülemben a mély sóhaját, éreztem a meleg érintését a bőrömön. Még mindig elvarázsolt, ahogy emlékeztem a mozgására, ahogy a csípőjét végig simítottam és közelebb vontam magamhoz. Férfi és nő játéka volt, nem létezett köztünk tabu dolog. Tartottuk egymás testét, elkisértük a másikat egy másik világba. Azt hiszem, hogy mosolyogtam. Valaki hozzám ért. Éreztem egy érintést, de nem Alessandro volt. Ő biztos, hogy nem. Lassan próbáltam kinyitni a szemem, de nem sikerült. A második próbálkozásnál ügyesebb voltam, de fejem fájt az ütés miatt, amit kaptam. Valaki a halántékomat érintette, mintha egy rongyot szorítottak volna hozzá. Éles fájdalom. Úgy éreztem, hogy elhányom magam. A testem lassan visszanyerte erejét, már láttam, hogy hol vagyok. Egy elegáns, elképesztően szép házban voltam. Arany színű bútorok, vörös szőnyeg és gyertyák voltak mindenhol. A plafon felé pillantottam, a kristálycsillárt homályosan, majd tisztán láttam. Időre volt szükségem, hogy felfogjam a történteket, de a férfi, aki megállt előttem, azonnal észhez térített.

- Rég találkoztunk! - vérfoltos fehér törölközőt tartott a kezei között, a fehér inget pedig a könyökéig tűrte. - Sajnálom! Nem akartam olyan durva lenni! - vízzel teli vödörbe dobta az anyagot, miközben egy ráérős mozdulattal leült a velem szemben található fehér bőr fotelba. - Kényelmes? - vonta fel a szemöldökét.

- Miért hozott ide? - ráncoltam a szemöldökömet, miközben a ravasz tekintetébe néztem. - A pontosabb kérdés az, hogy mit akar tőlem! - éreztem, hogy kezdem visszanyerni az erőm, ezért próbáltam szabadulni, de a csuklómat hátra kötötte a derekamhoz. Kényelmetlenül ültem, de nem ijedtem meg. Ő volt az első vámpír, aki megharapott. Azt hiszem, hogy tőle félni már nem fogok. - Köze van Alessandronak ehhez?

- Jól van a fiam? - biccentette oldalra a fejét. Grimaszra húztam az ajkam, majd a fejemet csóváltam. - Mindegy is! Nem ez a lényeg! Beszéljünk inkább rólad - lábát keresztbe fonta, majd ajkához emelte a poharat. A bíborvörös vérből aprókat kortyolt, üvöltött róla, hogy nem küzd semmi ellen.

- Rólam? - néztem végig Alessandro apján. - Miért érzem azt, hogy az időt szeretné húzni?! - próbáltam szabadulni, de a kezem feszesen hátra volt kötve. - Miért rabolt el? - kérdeztem, mire felállt, hátratett kezekkel mögém sétált és a nyakam mellett a fülemhez hajolt.

- Azért, hogy a fiam eljöjjön érted! - sziszegte az ajkai között. A mély hangjától kirázott a hideg. Legszívesebben elfutottam volna, de az erőm egyenlő volt a nullával. - Akkor megfogadtam, hogy visszaveszem az erőt, ami engem illet! Az erőmre van szükségem! - folytatta, miközben megsimította a nyakamat. - Alessandro a születése után elvette az erőm nagy részét! Azóta a naptól akarom visszakapni, amióta megszületett - ült a dohányzóasztal szélére. - A fiam egy olyan hatalmas erőt birtokol, amihez nincsen joga!

- És ez miatt bosszút akar állni? - csóváltam a fejem, mire széttárta a kezét és apró mosolyra húzta az ajkát. Rájöttem, hogy ő maga a sátán. Talán még a pokolban is félnének tőle. A gonoszsága pedig határtalan. Nem tudom, hogy milyen tervet eszelt ki, de úgy éreztem, hogy többet annál, mint amit elmondott nekem. Nem féltem tőle. Inkább attól féltem, hogy Alessandronak ártani fog.

- Az erőmet akartam visszakapni, de teljesen más dolog fordult meg a fejemben! - az asztal szélén található dísz almát a kezébe vette, a levegőbe dobta, majd végig nézte ahogy a padlóra esik. - Nekem nem Alessandro adottságára van szükségem, hanem a nyers erőre és az akaratra, ami régen egy gyilkost csinált belőle! - sziszegte, és mielőtt felfogtam volna, hogy ez mit jelent, ő tovább folytatta. - Tudtad, hogy apák és fiaik között van egy kapocs, amit senki nem szakíthat meg? Tudjuk irányítani és befolyásolni a gyerekeinket!

- Mit akar tőle?! - kiabáltam a könnyeim között. Alessandro apja, széttárta a kezét, majd a vállát rántotta.

- Azt, hogy álljon mellém! - amint kimondta, elkerekedett szemekkel a fejemet ráztam. - Azt akarom, hogy olyan legyen mint régen! Legyen egy pusztító gép, aminek senki nem állhat az útjába! Legyen olyan vámpír, aki megöl élőt és holtat is! A baj az, hogy Alessandro nem hallgat rám! Persze, ha megzsarolnám egy olyan személynek a biztonságával, akit a világon a legjobban szeret, akkor képes bármit megtenni érte! - ekkor egy oldalsó helyiségbe sétált, majd egy késsel a kezében tért vissza.

- Miért csinálja ezt?!

- A fiam nem tudja, de valami készülődik ellenem! Valami, aminek erejével nem bírok egyedül! Szükségem van valakire, akinek ereje mindent felülmúl! Egy olyan személyre van szükségem aki gondolkodás nélkül gyilkol, mindegy, hogy nőről vagy kislányról van szó!

- Egy gyilkoló gépet szeretne csinálni belőle?!

- Csak azt akarom, hogy olyan legyen, mint régen, mert most szükségem van a védelemre! - ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy a bejárati ajtó bevágódik és ő lép be rajta. Kezét ökölbe szorította és fénylő tekintettel nézte apját, aki a hátam mögött állva kést tartott a nyakamhoz. - Egy lépés, és a szerelmed halott! - sziszegte és rászorított a késre. Alessandro nem mozdult, csak mély morgás hagyta el az ajkát és pislogás nélkül nézte a kést, ami érintette a bőrömet. - Nem áll szándékomban megölni, de te döntöd el! Meghaljon vagy éljen? - kérdezte az apja.

- Lépj el tőle! - figyelmeztette az apját, aki csak jobban rászorított a késre.

- Szerintem nem vagy abban a státuszban, hogy parancsolj nekem! Kössünk egyezséget! A te életed a lány életéért cserébe! - mondta ki, mire könnyes szemmel a fejemet ráztam.

- Ne hallgass rá! Nem kell figyelned rá! - kiabáltam a sírás szélén. Alessandro szeme lassan visszaváltozott, a kezét is ellazította, és miközben könnyes szemmel az arcomat fürkészte, én a fejemet ráztam, hogy ne menjen bele. - Nem akarlak elveszíteni! - kiabáltam. - Ne hallgass az apádra!

- Ha mellém állsz és feladsz mindent, akkor elengedem a nőt, akit szeretsz! - ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy térdre ereszkedik. A fejét lehorgatva a padlót fürkészte, és az arcom felé pillantott. Tudtam, hogy nagy baj lesz, ha nem lépek közbe. Hiába voltam ember és gyenge, nem engedhettem meg, hogy elvegye tőlem Alessandrot.

- Alessandro! Ha mellé állsz, akkor engem elveszítesz, talán örökre! - a könnyeim potyogtak, a szívem is fájt a történtek miatt.

- Nekem a legfontosabb Astrid biztonsága! - fújta ki magát, majd könnyes szemmel a szemembe pillantott. - A te biztonságod az én életemnél is fontosabb! - tárta szét a kezét, miközben az apja erősebben szorította pengét a bőrömhöz. Hangosan felszisszentem, amikor éreztem, hogy belevág. A bőröm égett és pokolian fájt. Amikor azt hittem, hogy ennél rosszabb dolog már nem történhet, rájöttem arra, hogy hatalmasat tévedtem. - Ne! Állj! - kiabálta, majd lehorgasztotta fejét, szemét pedig lehunyta. Láttam, hogy kezét ökölbe szorította, hogy valami történik vele.

- Mi...mit csinálsz? - a hangom vékony és halk volt. Az apja már elvette a nyakamtól a kést. Innen tudtam, hogy valami történik.

- Itt is van! - a kezét széttárta, és miközben előre nézett, addig Alessandro lassan felállt, majd körbe nézett a nappaliban. Mintha most járna itt először, vagy hosszú idő után, most először. - Üdv itthon, fiam! - suttogta az apja. Alessandro fénylő tekintettel fürkészte az apja arcát, majd felém fordította a fejét. A szerelmemet láttam, de mégsem. Nem ő volt. Valaki más.

- Hoztál nekem vacsorát? - vonta fel a szemöldökét. Ekkor a vállára simította a tenyerét, és az apja így szólt.

- Nyugodtan csillapítsd a szomjadat! Ó jut eszembe! - az apja hirtelen visszafordult, majd ráérősen elmosolyodott. - Ismerd meg Alessandrot! - mutatott a fiára, mire pislogni is elfelejtettem. - Alessandro nem olyan, mint akit te megismertél! Minden vámpírnak két személyisége van, az emberi és az embertelen!

- Egy testben két személyiség... - suttogtam sápadtan, miközben mindent elkövettem annak érdekében, hogy szabadulni tudjak. Tudtam, hogy mi történt. Tisztában voltam vele. - Kikapcsolta?! - néztem végig rajta. Ekkor az apja Alessandro vállára simította a kezét.

- Ne siesd el! Szükséged lesz az erőre! - suttogta, mad megigazította az inget és magunkra hagyott minket. Alessandro gyorsan sétált felém, egy pillanatra nem állt meg. A szívem a torkomban dobogott, annyira féltem, hogy bármelyik percben elájulhatok. Rettegtem, és sikítani akartam.

- Alessandro! Én vagyok! Én vagyok, néz rám! - kiabáltam, de késő volt. Mögém lépett és egy erős mozdulattal oldalra döntötte a nyakam. - Ne csináld már! - üvöltöttem sírva. Ő nem válaszolt, csak hozzám hajolt és egy erős mozdulattal a nyakamba harapott.

Minden összedőlt körülöttem. Minden amiben hittem, megsemmisült. A szerelem, amit iránta éreztem nem múlt el, csupán darabjaira dőlt. A hitem és a bizalmam meghalt abban a percben, amikor megharapott engem. Nem tudom, hogy mi vár rám. Semmit nem tudtam.