Minden összedőlt körülöttem. Mindig próbáltam higgadtan megoldani a vállamra nehezedő problémákat, viszont ma nem jártam sikerrel. Hiába voltam vámpír és halhatatlan, a mai nap úgy éreztem, mintha tört szúrtak volna át a szívemen. Astrid fájdalma az én vállamra is nehezedett, hiszen nekem jobban fájt az, hogy szenvedést okoztam neki. A szerelmem biztonsága és boldogsága nekem mindennél fontosabb, ez volt az első. Most úgy éreztem, hogy a szerelmünkre tapostam és hátat fordítottam neki.

- Baj van? - Mason összeráncolt szemöldökkel ugrott le a lépcsőről, majd kát lábra érkezve, megigazította az ingét. A többiek a kanapén ültek és a kellemes gyertyafényben beszélgettek. Kyle a kanapén feküdt, egy régi könyvet olvasott, közben felém pillantott, hogy megbizonyosodjon arról, hogy még az eszemnél vagyok. Furcsa, de...mindig hozzá fordulok, ha baj van a fejemben. Vámpírrá válása óta, rájöttem arra, hogy nem csak ő ragaszkodik hozzám, hanem én is hozzá. Mintha a fiam lenne, hiszen én adtam neki ezt a különleges életet. Én ajándékoztam meg erővel és úgy érzem, hogy biológiailag nem, de akkor is a fiam. Az enyém. A többiek felém pillantottak, kíváncsian fürkészték az arcomat és a válaszomra vártak. Lilith koncentrálva fonta be szőke haját, Alec pedig unott tekintettel egy arany színű, motívumokkal ellátott tükröt tartott elé. Sokszor megfordul a fejemben, hogy milyen szerencsések. Ők valóban egymásért élnek. Imádják egymást. Mindig együtt vannak. Féltik a másikat és bármit megtennek egymásért. Ilyen, amikor szeretünk valakit.

- Szerintem elég nagy baj! - válaszolta helyettem Kyle, majd a könyvet a mellkasára helyezte. - Úgy nézel ki, mint aki bármelyik percben robban a dühtől!

- Vagy tépj szét pár kurvát! Mit számít az? - röhögött Alec.

- Drágám! A tükör! - vigyorgott Lilith, Alec pedig felsóhajtott.

- Úgy érzem, hogy kezdenek kicsúszni a dolgok a kezeim közül!

- Ugyan, apa! Megoldod - válaszolta Kyle, miközben lehunyt szemmel koncentrált, végül a könyvet ügyesen visszahelyezte a polcra. A könyv végig a levegőben szállt, kicsit megingott, de határozott volt. - De még nem mondtad el, hogy mi a baj!

- Nem fontos! Legyen szép estétek! - az ingemet kigomboltam a nyakamnál, majd besétáltam a szobába és becsuktam magam mögött az ajtót, de utánam fél perccel Mason is megjelent a szobában. Köztünk ő volt a legidősebb, legtapasztaltabb, ezért soha semmiből nem szokott kimaradni. Mindig megragadja az alkalmat, hogy segíteni tudjon a másiknak. - Nagyon rossz előérzetem van! - támaszkodtam neki az asztalnak.

- De kitörölted az emlékeit, nem? - suttogta.

- Nem tudtam! Én...nem tudtam!

- Mármint megpróbáltad, de nem sikerült, vagy nem próbáltad, mert nem akartad megpróbálni? - a végén a szemöldökét ráncolta, láttam rajta, hogy elvesztette a fonalat. - Na jó! Tudom, hogy te mindig kifinomultan és látványosan oldod meg a problémáidat, viszont úgy látom, hogy most nem vagy a magad ura! Kezdjük, hogy ott van a mániákus apád, aki...

- Aki meg akar ölni!

- Pontosan! Rád vadászik! És itt van ez az ember, aki lehet, hogy nem ér meg ennyit! - amint befejezte, felvont szemöldökkel néztem a szemébe. Ezzel kifejezetten felidegesített. Akaratomon kívül koncentráltam egy törékeny tárgyra, az elmémmel elképzeltem a hangot, hogy szilánkokra törik. A reakcióm miatt Mason ledermedt, és nyelt egyet, amikor a lámpa egyik villanykörtéje megrepedt, majd pontosan mellette apró szilánkokban a padlóra zuhant. Mason a szemembe nézve elvörösödött. - Öhm! Mármint úgy értem, hogy cuki meg valóban lélegzetelállítóan gyönyörű nő és biztos, hogy szenvedélyes, de biztos vagy abban, hogy....

- Rád borítom a könyvespolcot! - helyeztem oldalra a kezem, jelezve, hogy egy mozdulat választ el attól, hogy a könyvekkel teli polc a testére zuhanjon.

- Nem! - helyezte fel a kezét. - Én csak remélem, hogy idővel minden helyre jön! Azt viszont nem tudom, hogy miért nem sikerült kitörölnöd a memóriáját - helyezte állára a kezét. - Ez több szempontból érdekes, hiszen adottság! - mutatott rám.

- Mi a helyzet azzal, hogy a közelében néha...csak úgy megsérülök? Mi lehet az oka? - vontam fel a szemöldökömet, mire Mason nagy szemekkel pislogott rám.

- Nekem erről eddig miért nem szóltál? - suttogta.

- Sok dolog történt - válaszoltam, miközben nyílt az ajtó, és egy gyönyörű, fiatal nő sétált be rajta.

- A taxi ide is ért a következő finomsággal! Akkor én léptem - intett Mason, majd becsukta maga után az ajtót, így magunkra hagyott minket. Fél szemmel végig néztem a nőn. Valóban gyönyörű volt, de amióta Astrid belopta magát a szívembe, csak táplálkozok. Nem szoktam nagy figyelmet fektetni a ruhájukra, sem a vörös vagy fekete tűsarkúkra. Ők csak...kaják. Miután levettem az ingemet, a lány szemébe néztem, aki az arcomat fürkészte.

- Valóban ritkán látni ilyen jóképű férfit - mély, de mégis nőies hangja volt. Telt ajkát mosolyra húzta. - Örömömre szolgál, hogy a segítségére lehetek - közelebb sétált, majd ruháját lassan letolta válláról, így felfedte a makulátlan, gyönyörű bőrét és nyaka vonalát. Beszívtam a levegőt, majd kifújtam. Nem akartam hirtelen letámadni, de az ösztöneim nem hagytak más választási lehetőséget. Oldanom kellett a feszültségen, muszáj volt ennem. Eleve nem szeretem letámadni azokat, akik bejönnek hozzám, de ma nem volt más választásom. Szó nélkül húztam magamhoz, megfordítottam, nyakát kicsit oldalra toltam, mad határozottan és erősen haraptam a nyakába. Mint mindig, most is kiabált, üvöltött a fájdalomtól. Miközben kortyoltam a vért, éreztem, hogy ajkam széléről az államra, majd a meztelen mellkasomra csöpög. Imádtam ezt a folyamatot. Kezemmel erősen fogtam a vállát, az ujjamra csíkban folyt a vér. Ilyenkor szerettem eljátszani vele. Lenyaltam az ujjamról, nem törődtem azzal, hogy rosszul van. Soha nem szoktam foglalkozni vele. A farkas sem foglalkozik az őzike épségével, a széttépett őzike épségével.

- Nem bánnád, ha kicsit...innen is innék? - véres ujjamat végighúztam a kulccsontján. Véres bélyeget nyomtam a bőrére. Ilyenek voltunk mi vámpírok. - Sajnálom, de... - hajoltam a füléhez, majd előre pillantottam. - Szükségem van arra, hogy megnyugodjak - végig nyaltam a kulcscsontját, majd megharaptam. A pillanat, amikor a fogam amikor mélyen a bőrébe fúródik, akkora szabadság érzetet és hatalmat add, amit mindig el tudnék viselni. A nő már nem kiabált, inkább csak csendben nyöszörgött. Tudtam, hogy mennyi az a mennyiség, amit ihatok. Ma átléptem a határt. - Van gyereked? Családod? - löktem el magamtól. Van az a pont, amikor nem bírunk a szomjunkkal. Vagy azért, mert többre vágyunk, vagy mert élvezzük, hogy kedvünkre táplálkozhatunk. A lány lassú léptekkel sétált el tőlem, fehér arccal pillantott felém, szemhéja gyakran lecsukódott.

- A pasimmal egy hete szakítottunk, most munkát keresek, hogy legyen... - de amikor megtudtam, hogy nincsen gyereke, egyenesen a falnak löktem és felül kerekedett rajtam a vámpír. A nyakába haraptam és addig táplálkoztam, amíg lélegzet.

A táplálkozásom után, letöröltem a számat, majd ingenet a vállamon át a hátamra dobtam, miközben átléptem a testet. Vissza sem nézve rá, kiléptem az ajtón, de ekkor Kyle állt előttem, aki a vállam mellett a szobába pillantott. - Őt is megölted? - suttogta szomorúan. Lesütöttem a szemem. Nem válaszoltam egy olyan dologra, ami nyilvánvaló. A végén elvesztettem a fejem. Mindig ez történik. Csak iszok és iszok. A végén látom azt, hogy az ember, akit a karjaim közt tartok, már nem él. Mindig ugyanaz a történet. És, hogy bánom e? Van bűntudatom miatta? A farkas bánja, hogy megöli az őzikét? Kicsit sem.

Úgy döntöttem, hogy témát váltok.

- Ügyesen bánsz az erőddel! Jó látni, hogy már tudod irányítani - egy mozdulattal felvettem az inget és végig gomboltam a hasamon. - Viszont az kifejezetten tetszett, amikor hóvihart csináltál!

- Te beszélsz? - suttogta. - Te egy egész lavinát indítottál el! - mondta, mire megtorpantam, majd végig néztem rajta.

- Szeretnéd megtanulni?

- Ha lehet! - válaszolta szerényen, mire vállára csúsztattam a kezem, és kiléptünk az ajtón.

Minden lépésem közben Astrid járt a fejembe. Éreztem az illatát, de nem tudtam, hogy hol van. Nem tudtam, hogy mennyire bántottam meg, hogy lesz e még folytatása a szerelmünknek. Azt tudom, hogy bármi történjen, én itt leszek és várni fogok rá. Azóta várok rá, amióta legelőször megpillantottam őt.

- Szóval? - állt meg mellettem Kyle. - Egy könyvet könnyű lebegtetni! De mi a helyzet egy fával, vagy egy lavinával?

- Nagyon összetett! - szedtem össze a gondolataimat. - Mindenki tudja, hogy csak a tisztavérű vámpíroknak vannak adottságaik, illetve azoknak, akik ittak a vérükből! Erre te vagy az élő példa - könyökömig feltűrtem az inget, majd kicsi terpeszbe álltam és keresztbe fontam a kezem magam előtt. - A lényeg, hogy tudnod kell, hogy mit akarsz csinálni! Szeretnél egy fát gyökerestől kitépni a földből? Egyszerű! Fejben képzeld el, hogy megtörténik! Lásd magad előtt a fát, ami hatalmas erővel tépődik ki a földből! Érezned kell a fa illatát, hogy közelebb érezd magadhoz! Legyél határozott! Egy kis düh is kell hozzá! - amikor kinyitottam a szemem, a hatalmas fenyőfa egy hirtelen mozdulattal olyan erővel tépődött ki a földből, hogy a határozottság miatt kilométereket zuhant előre. Már nem láttuk, hogy hol ért földet. Kyle tátott szájjal nézett a fa után, de már nem látta a fát.

- Azta! Ez valóban nagyon összetett!Ez igazán nagyszerű és... - és ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy a fa egyenesen Kyle testére zuhan. A másodperc töredéke alatt én oldalra zuhantam, miközben a káosz közepén a fájó szívemre szorítottam a kezem. Ez azt jelentette, hogy nagy baj van. Nem velem. Kyle volt bajban.

- Kyle! Kyle! - próbáltam felállni, de a fájdalom, ami a szívemben keletkezett egyszerre szúrt és mintha minden végtagomat lezsibbasztotta volna. Azt mondják, hogy mindig megérezzük, ha történik valami azzal, akit átváltoztattunk. A váratlan hangzavarra a többiek is kifutottak. Mindenki tátott szájjal nézte, hogy mi történt. Potyogtak a könnyeim. Fájt. Annyira fájt, mint a családom elvesztése. Kyle számomra...minden volt. Miközben sírva szorítottam a szívemre a kezem, Mason a hajába túrt és így szólt:

- Jaj ne...Kyle! - suttogta szomorúan.

Létezik köztünk egy kötelék, amit nem lehet megszakítani. Viszont megsérülhet, ha valaki úgy dönt, hogy rosszat akar tenni ellene. A kötelék ami köztem és Kyle között volt, megsérült, amikor apám vissza küldte azt a hatalmas fát. Tudtam, hogy ő volt. Éreztem a szagát és a jelenlétét. A puszta erejével küldte vissza. Váratlanúl jött. Itt nem a fa volt a baj. Nem az apám bosszúja. Hanem a fiam, és a köztük található kötelék, ami vagy megsérült, vagy végleg megsemmisült. Egy dolgot tudok. Szív fájdalommal jár. Nagyon nagy fájdalommal. Mert a fiam, én pedig az apja.