Kimerülten nyitottam ki a szemem. Nem tudtam, hogy hány órát aludtam, de az első gondolatom az volt, hogy rossz dolgok történtek, nagyon rossz dolgok. Kezemmel lassan nyúltam a nyakamhoz. Be volt kötve. Fájt. Miközben a fájdalom miatt sziszegtem, eszembe jutott, hogy mi történt a pincében. - Én nem venném le - egy idegen halk szólított meg, ezért a hang irányába fordítottam a fejem. Egy szőke hajú, elegáns ruhát viselő, magas férfi állt az ágyam mellett. Összeráncolt szemöldökkel figyelte az életjeleket, és az infúziót ami minden másodpercben lecsöpögött. - Mit...mit csinálsz? - pillantottam a kék szemébe, ami kristályként ragyogott. Ebben a pillanatban is elvarázsolt a szemében cikázó fehér fények és a virító kék, ami tisztaságról és hatalomról árulkodott, de nem akartam felejteni.

- Emlékeid közül kitörlöm ezt a beszélgetést - ekkor szorosan a karjai közé húzott, miközben én próbáltam szabadulni, de ő nem eresztett.

Most már tudom.

Vele kezdődött minden, és vele is ér véget minden. Mert ő a végzetem, ő a sorsom, a férfi aki hozzám való. Még akkor is, ha a megbocsáthatatlan - Hogy érzed magad? - kérdezte halkan.

- Alessandro? - a hangom rekedt volt, éreztem, hogy kevés erőm van beszélni.

- Az elnézésed kérem! Én is elvenném a fájdalmad, de félő, hogy nekem nincsen hozzá adottságom - egy kicsit meghajolt, majd vigyorogva előhúzott valamit a farzsebéből. - De van nálam fájdalomcsillapító!

- Hol van Alessandro? - hagytam figyelmenkívül a kedvességét, mert olyan sok dolog történt, hogy csak kevés dologra emlékszek.

- Kitartó vagy, ha a szerelmedről van szó, igaz? - sóhajtva húzott maga alá egy széket, jelezve. hogy nem mehetek sehova. Éreztette velem, hogy beszélni fogunk. - Alessandro per pillanat táplálkozik! Azt tanácsolom, hogy hagyjuk őt most békén! A szagokból és a hangokból ítélve el fog tartani egy darabig! Azt hiszem, hogy most erőre van szüksége! Egy kicsit össze van zavarodva!

Itt már tudtam, hogy Alessandro nincsen jó bőrben, ezért lassan felültem és könnyes szemmel fürkésztem a férfi arcát, aki nagy valószínűséggel szintén vámpír volt. Közben elképzeltem őt táplálkozás közben. Vajon erőszakos lehet közben? - Én csak azt szeretném tudni, hogy jól van e!

- Ettől nem kell félned! Jobban van, mint te - nézett végig rajtam. - Őszinte leszek hozzád! Nem támogatom a kapcsolatotokat, viszont a célom, hogy a lehető legkevesebb ember haljon meg, ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy biztonságban gyógyulj a következő órákban!

- És te ki vagy? - helyeztem óvatosan a bekötött nyakamra a kezem. Ekkor egy üveg poharat nyújtott át nekem szívószállal a kezében.

- A vámpír, aki fájdalomcsillapítót ad neked - bólintott kedvesen. - Megbízhatsz bennem - tette hozzá halkan, majd elvettem a poharat és bevettem a fájdalomcsillapítót.

Késő este vettem a bátorságot, hogy kilépjek a szobából. A házat még nem ismertem, ezért lassú lépésekkel araszoltam a fal mellett. A házban csend uralkodott, csak a halk zongora zenét lehetett hallani. Híres, régi festmények díszelegtek a falakon és antik lámpák lógtak a mennyezetről. Nem tudtam, hogy merre megyek, de fény szűrődött ki egy szobából, ami résnyire nyitva volt. A szoba előtt hunyorogva megálltam, majd kezemmel kicsit belöktem az ajtót. Ekkor pillantottam meg Alessandrot, aki egy francia ágy szélén ült és egy inget húzott fel magára. Szégyenlős mosollyal az arcomon beléptem a szobájába, miközben fél szemmel felém pillantott.

- Hogy érzed magad? - halkan suttogta, és türelmesen várta, hogy válaszoljak. Automatikusan a nyakamra helyeztem a kezem, miközben közelebb sétáltam hozzá, majd lassan leültem mellé az ágy szélére. Tehát ez lenne az ő szobája. A szoba elképesztő volt. Visszafogott, téglaberakásos falakat régi festmények díszítették, a szoba közepén egy nagy ágy foglalt helyett, az ablak mellett dohányzóasztal egy váza fekete rózsával. A szoba valóban régi stílusú volt, de ettől vált különlegessé.

- A történtekhez képest jól - helyeztem combomra a tenyerem. - Csak...fáj a helye - fordultam felé, ő csak felvont szemöldökkel megrázta a fejét.

- Nem szabadott volna megtörténnie - sziszegte a puha ajkai között. - A biztonságod érdekében nekem mindent meg kell tennem! Én hibáztam!

- Én meg tudom védeni magam, ha úgy adódik... - tűrtem a fülem mögé egy barna hajtincset. - Vadász vagyok!

- Vadásznak is túl ártatlan - helyezte ajkamra a kezét és óvatosan megsimította a bőrömet. Vannak olyan pillanatok, amit még akkor is romantikussá tud varázsolni, amikor minden rossz. Ez a pillanat is ilyen volt. Fél szemmel láttam, hogy a dohányzóasztalon található gyertya, visszafogott lángra lobban. - Csak a romantika kedvéért - suttogta. A szememet lehunyva bújtam közel hozzá és szorosan átkaroltam a keskeny derekát. - Megígérem, hogy máskor nem fog bántódásod esni - állát a fejemre támasztotta, kezével védelmezően ölelt engem.

- Nekem elég, ha mellettem vagy! A közeledben biztonságban érzem magam - pillantottam előre, miközben kifújta a levegőjét. - Senki iránt nem éreztem még ilyet - fordultam felé, majd a tarkóján összefontam a kezem és megfogtam a hajgumiját. Amikor kihúztam a hajából, ő összehúzott szemekkel fürkészte az arcomat, én pedig végre megcsodálhattam, hogy milyen kiengedett hajjal.

- Na add azt ide! - a hajgumit kivette a kezemből, majd hátra túrta a barna haját és felfogta.

- Nagyon jól áll - suttogtam vigyorogva.

- Gyere! Sétáljunk egy kicsit - kinyitotta a szekrényt, majd egy fehér, bundás lepedőt terített a vállamra, innen tudtam, hogy kimegyünk. Miután becsuktuk magunk után az ajtót, a kezemet összedörzsöltem a hideg miatt. A táj mint mindig, most is elképesztően szép és nyugodt volt. Mosolyogva fürkésztem a magas fenyőfákat és a végtelenségig nyúló dombokat, amit vastag hótakaró takart. Az országról már megtanultam azt, hogy itt gyönyörű a tél. A hó sokáig megmarad, a nap enyhe sugarai nem tudják könnyen felolvasztani. Mintha Alessandro olvasott volna a gondolataimban, mert zsebre tett kezekkel megállt és így szólt: - Nem olyan szép, amikor vér borítja - suttogta, majd felvont szemöldökkel felém pillantott. - Szeretnék mesélni neked a családomról - a kezét piszkálta, tekintetét pedig lesütötte. Szerelmes pillantásokkal fürkésztem a gyönyörű arcát és a felgumizott sötét haját, amit annyira szeretek. Ez a férfi mindig elvarázsol.

- Rendben! - húztam ki magam.

- De ez nem tündér mese lesz - fújta ki magát, mire szomorúan elhúztam az ajkam. Éreztem, hogy szomorú és felkavaró történet áll előttem. Lélekben próbáltam felkészülni a történetére, de nem tudom, hogy mire számíthatok. Bármit mesélhet nekem. - Jobban hasonlít egy drámához vagy inkább egy tragédiához - lassan sétáltunk tovább, közben hallgattuk, hogy a hó ropog a talpunk alatt. A szél szembe fújt, ezért összehúztam magamon a lepedőt. - Több mint kétszáz éve költöztünk Helltownba, a városba ami a megmagyarázhatatlan dolgokról és esetekről vált híressé a világ neten. Mi voltunk az első tisztavérű vámpírok! Persze előttünk éltek itt vámpírok és farkasok is, de mi voltunk az elsők, akik a tisztavért képviselték! - pillantott rám fél szemmel, majd felsóhajtott. - Békében éltünk, emberekre nem vadásztunk! Viszont érkezésünkkor rengeteg vámpír vadász figyelmét felkeltettük - és miközben mesélt, én tudtam, hogy édesapám is szóba fog kerülni. Egy megérzés volt, de imádkoztam, hogy a megérzésem téves legyen. - A vámpír vadászok hosszú éveken át próbáltak megölni mindent! Mindig jöttek és mentek! Több mint száz éven át így ment, addig a napig, amíg nem találkoztam az...apáddal - halkabban fejezte be, közben megtorpant. Éreztem, hogy a szívem hevesebben ver, hogy talán nem fogom elbírni a története súlyának valódi jelentését. Talán fájni fog. Talán köze van hozzám. Miközben Alessandrot hallgattam, éreztem, hogy szédülni kezdek. A hangját halkabban hallottam, csak előre pillantottam. Nem akartam elhinni amit mondott, hogy mit mondott az apámról.

- Ezt hogy érted? - suttogtam könnyes szemmel. - Várj! Ez...ez sok egy kicsit! Azt mondod, hogy az...az apám bántotta a családodat? - mutattam kettőnkre, miközben aprót bólintott. - Az apám irtotta ki a családodat? - suttogtam, inkább magam elé, mert nem akartam elhinni. Apám több mint húsz éve vámpír vadász. Rengeteg vámpírral végzett, mikor én kisbaba voltam, már akkor ezzel foglalkozott. - Akkor én...

- Kisbaba voltál - suttogta. - Láttalak - vonta fel a szemöldökét.

- Hogy érted, hogy láttál? - álltam közelebb, mire Alessandro átpillantott a fejem felett, majd felvonta a szemöldökét és suttogott maga elé valamit, amit én nem hallottam tisztán.

- Amikor bosszút akartam állni a családom megöléséért, elmentem apádhoz, és el akartam tőle venni, akit szeret! De akkor megláttalak - biccentette oldalra a fejét. - A baba hordozóban feküdtél! Csak nagy szemekkel néztél engem és a pici kezeddel mutogattál! Képtelen voltam egy édesanyát elszakítani a csecsemőjétől, ezért feladtam! Évek múlva viszont behajtottam az apádnak tett ígéretemet és a bosszúm beteljesült - Alessandro csak mesélt és mesélt. Egy pillanatra nem hagyta abba, nekem pedig egyre jobban darabokra tört a szívem. Kiderült, hogy kettőnket valóban összeköt valami. Már születésem óta, Alessandrohoz tartoztam. - Astrid, én szívből sajnálom! - amikor befejezte, lesütötte a szemét, de én már nem tudtam olyan szemmel nézni rá. Láttam magam előtt a férfit, aki egyik pillanatról a másikra vált idegenné a szememben. Ott állt előttem, akiért bármit megtennék, de most mintha szívből gyűlőlném. Létezik, hogy a múlt valóban utolér, de csak akkor, ha szánt neked egy feladatot. Rájöttem, hogy az én feladatom, a leckém is eljött.

- Te ölted meg az anyukámat? - kérdeztem vissza, pedig érthetően elmondta. - Te? - néztem végig rajta, közben a könnycseppek végig folytak az arcmonom. Még a lepedőt is a hóra ejtettem. - Miért pont te? - érzelmileg teljesen összetörtem. Éreztem, hogy ebben a pillanatban minden nehéz volt. Nehéz volt lélegezni, gondolkozni és emlékezni. - Kislány voltam! Kislány! - léptem hozzá, majd a mellkasát kezdtem el ütni. - Miattad halt meg! Te vetted el tőlem! - éreztem, hogy az élet padlóra kényszerít, a fájdalom pedig teljesen felülkerekedett rajtam. - Ezt nem akarom elhinni! Nem akarom!

- Muszáj volt megtennem - óvatosan megfogta a könyökömet, de én ellöktem magam tőle. Láttam a szemében, hogy meglepődött, hogy most valóban olyat tettem, ami rosszul esett neki.

- Amit most érzel... semmi ahhoz képest, amit én érzek! - kiabáltam. - Te tetted tönkre az életem - töröltem le az orromat. Alessandro a fejét rázta.

- Az apád tette tönkre az életemet! De ha részletesebben mondanám el, akkor sem értenéd, hogy min mentem keresztül! Emellett nagyon sajnálom, de el kellett mondanom, hogy utána kitörölhessem - lépett közelebb, miközben nagy szemekkel hátra sétáltam.

- Mit...mit csinálsz? - suttogtam, közben feltettem a kezem.

- Az emlékeid közül kitörlöm ezt a beszélgetést! Csak azért, hogy megvédjelek! - és miközben ő szorosan a karjai közé húzott, én próbáltam szabadulni, de nem sikerült.

Most már tudom. Tudom, hogy Alessandro ki nekem. Ő az utam, a végzetem, a férfi, akit a sors nekem szánt. Ő a másik felem, még akkor is, ha szörnyű dolgot követtünk el a múltban.