A kandalló előtt állva dideregve tartottam a meleg tűz közelébe a kezem,miközben testemet lassan átjárta a meleg. Már nem fáztam, inkább megkönnyebbültem, hogy magamra hallgattam és bejöttem a házba. Még mindig féltem és bizonytalan voltam, ezért minden percben a férfi felé pillantottam, aki a tűz közelében egy kicsi fotelben ült és összehúzott szemekkel figyelt engem. Olyan, mintha tekintetével és testével is védene, mintha mellette biztonságban lennék. Próbáltam nem rá figyelni, de nehéz volt úgy csinálni, mintha csak egyedül lennék a nappaliban. Ekkor az ingre pillantottam. - Te... öltöztettél át? - suttogtam vörös arccal, miközben a vállam felett hátra pillantottam. A férfi nem válaszolt, helyette állát a kezére támasztotta. - Akkor láttál engem...

-Nem volt más választásom! - jelentette ki, miközben felvontam a szemöldökömet, jelezve, hogy meglepett ez a szókimondás. - De a ruháid vizesek lettek a hó miatt! Teljesen átfagytál! - magyarázta meg, miközben egy mosolyt erőltettem magamra. Már nem a melegre, hanem a férfira koncentráltam. Miközben minden pillanatban tudatosult bennem az, hogy ő egy vámpír, rájöttem arra, hogy a félelem helyett csak jobban felkeltette az érdeklődésem. Miért? Valamiért megéreztem, hogy ő más. A szívem azt súgta, hogy tőle nem kell félnem, hiszen, ha bántani akarna, akkor már megtette volna.

- Hogy hívnak? - ültem le a padlóra, majd a takarót az ölembe húztam.

- Alessandro - suttogta. - Téged pedig Astridnak hívnak - hunyorogott, mire összeráncoltam a szemöldökömet. Mégis honnan tudja a nevem? - Átmelegedtél? - simított végig a combján, majd felállt. A mozdulatára én is felálltam, majd magam köré tekertem a takarót. Tudtam, hogy nem jó amit csinálok, de egy belső hang azt súgta, hogy ismerjem meg. Az életben vannak olyan pillanatok, amikor találkozol valakivel, akit meg kell ismerned. Csupán érzed és elhiszed azt, hogy okkal találkoztatok. Miközben szemben álltam az ellenségemmel én is ezt éreztem. Az eszem azt súgta, hogy menjek, de a szívem ezt nem engedte. De ekkr váratlan dolog történt. Alessandro összeráncolt szemöldökkel a bekötött kezemre pillantott. A tekintetét figyeltem, de ekkor egy szempillantás alatt került mellém. Megijedtem, amikor gyengéden megfogta a kezem és óvatosan felemelte a kötést, hogy megnézze a sebet. Mozdulni sem mertem, mert tudtam, hogy akár az életembe is kerülhet. Alessandro sziszegett, mintha próbálná visszafogni magát és engedelmeskedni a vágyainak. Levegőt is elfelejtettem venni, miközben szinte lassított felvételben láttam, hogy tekintete kék fényben úszik. Így pillantott a szemembe. - Nagyon fáj? - suttogta a tűz halvány fényében. Akár romantikusnak is mondható a pillanat, de nem ismertük egymást. Idegenek voltunk. Ahhoz képest elég közel engedtem magamhoz.

- Egy kicsit. De nem vészes - suttogtam az arcát nézve, miközben hüvelykujjával megsimította a bőrömet. Olyan érzésem támadt, mintha teljesen elvarázsolt volna. A félhomályban a tekintete szó szerint kék színben ragyogott. Elképesztőnek és gyönyörűnek mondanám, de ez minden képzeletemet felülmúlta. Fenséges és tekintélyt parancsoló volt. Vajon tudja, hogy ki vagyok? Tudja, hogy a fajtáját gyilkolom? Talán egyszer őt is meg kell ölnöm. Talán...

De addig...

Mit hoz nekünk a sors?

- Mennem kell - suttogtam, de ekkor a fejét csóválta.

- Elmulaszthatom a fájdalmat? - tenyerét óvatosan simította rá a sebemre és a szemembe nézve halványan elmosolyodott. Elvarázsolt ez a férfi, és az, ahogy bánik velem.

- El tudod venni a fájdalmamat? - suttogtam, miközben éreztem, hogy a kellemetlen szúró fájdalom enyhül. Nem vette el teljesen, még mindig fájt, de alig éreztem már. Ekkor elvette a kezét, majd a torkát köszörülte. - Mit szeretnél velem csinálni? - suttogtam, miközben hátra léptem egy lépést. - Nem maradhatok!

- Nem maradhatsz, vagy nem akarsz maradni? - helyezte hátra a kezét. - Nem maradhatsz, de szeretnél - folytatta, miközben felháborodva néztem végig rajta. Ekkor fenyegetően felmutattam az ujjam.

- Ellenségek vagyunk! Érted te ezt? - biccentettem oldalra a fejem, mire visszafogottan felsóhajtott. Miközben egymással szemben álltunk, észre sem vettem, hogy közben egy láthatatlan kapocs alakult ki köztünk. Az első találkozásunk már jelentett valamit. Megmentette az életem, ezért hálával tartozom neki, de mennem kellett. - Köszönöm, hogy megmentettél - suttogtam, miközben lassan bólintott és hátra lépett egy lépést. Kezével egy elegáns mozdulattal adott nekem utat, amitől kifejezetten szomorú lettem. Furcsa érzés, amikor a szív már kötődik, de a józan ész mást mond helyette. Nehéz okosan gondolkozni, miközben a vágy más útra szánt. Két tűz közé estem, de legalább élve haza jutok.

- Vigyázz magadra - emelte fel a tekintetét, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Köszönöm, Alessandro - egy utolsó pillantással ajándékoztam meg, majd elsétáltam mellette és megkerestem a szobámat, hogy átöltözzek.

Késő éjszaka volt, amikor belöktem magam előtt a lakás ajtaját. Abban a pillanatban a villany felkapcsolódott és egy fekete fegyverrel találtam szembe magam, amit egyenesen a fejemhez szegeztek. Abban a pillanatban lassan feltettem a kezem, miközben apa óvatosan elvette a fegyvert a homlokomról. A másodpercek töredéke alatt könnyes szemmel néztem a szemébe, majd a fegyvert eldobta és szorosan magához ölelt. Kezét a hajamba túrta, majd eltolt, hogy megvizsgáljon. Apa remegett az idegességtől, miközben alaposan megvizsgálta a sebeket és az arcomat. - Egész nap nem kaptam hírt rólad! Azt hittem, hogy...azt, hogy... - az ajkát beharapta, kezével pedig végig szántotta a borostáját. Tudtam, hogy mire gondol, ezért kikapcsoltam a köpenyt és az akasztóra akasztottam. - Mégis mi történt veled?! - emelte fel a hangját.

- Nem történt semmi különös - suttogtam. - Egy kicsit elszaladt az idő - fekete pulcsimat a kézfejemre húztam, majd összefontam magam előtt a kezemet. - Egy kicsit éhes vagyok - vontam fel a szemöldökömet, de apa még mindig leragadt annál a résznél, hogy egész nap nem tudott elérni.

- Álljunk meg egy szóra! - tette fel a kezét, mire megtorpantam. - A vámpír vadász lányom elmegy egyedül vadászni, és egész nap nem jön haza! - mutatott rám. - Mi történt?

- Eltévedtem - hazudtam, miközben lesütöttem a tekintetem. Apa mindig is komolyan vette a feladatát és a vámpírok kiirtását. Nem mondhattam el neki, hogy találkoztam eggyel, akivel szót értettem. Azt meg főleg nem mondhattam el, hogy ez a vámpír, talán az egyetlen tisztavérű, ami még megmaradt. Ha apa tudna a titkomról, akkor biztos, hogy a lista elejére helyezné, amit a szívem nem akar. - Eltévedtem és segítséget kerestem - mutattam a bekötött kezemre. Apa összehúzott szemekkel fürkészte az arcomat, markáns kezét csípőre helyezte. Tudtam, hogy ebben a pillanatban minden eldől. Apa végül, legyintett és magával hívott a konyhába. Megkönnyebbülten fújtam ki magam, miközben leakasztottam a fekete köpenyt és a szobámba vittem. Miután belöktem a szobám ajtaját, a fehér szőnyegen végig sétálva kinyitottam a fekete szekrényt és felakasztottam a köpenyt, de ekkor váratlan dolog történt. A mozdulat közben az anyag zsebéből egy fekete színű rózsa fej esett ki. Annyira meglepődtem, hogy a lábam a földbe gyökerezett. Összeráncolt szemöldökkel fürkésztem a padlón található fekete rózsát, miközben lehajoltam, hogy a kezembe vegyem. - Fekete rózsa? - suttogtam. - Az mégis, hogy létezik? - vettem ujjaim közé a rövid szárát, de ekkor a tüske megszúrta az ujjam. - Au - tettem fel a hüvelykujjam, majd összeszorítottam, hogy az apró vércsepp kiszivárogjon belőle. - De hogy került hozzám? - pillantottam az ablak felé. A távolban esett a hó. A havazást fürkésztem, miközben ott álltam fekete rózsával a kezemben.

Azt mondják, hogy egyszer mindenkit utolér a végzete. Ha akarjuk, ha nem. Van, mikor a legváratlanabb pillanatban kopogtat az ajtón, és van mikor pont a megfelelő időben. Úgy éreztem, hogy a végzetem megállíthatatlanul utol akar érni. Ha akarom, ha nem. És a végzetem neve Alessandro. Talán így lett megírva. Talán...