Mély levegőt vettem, mielőtt beléptem volna Kyle szobájába. Szememet lehunytam, éreztem, hogy feldúlt. Szinte üvöltött róla a bűntudat és a harag, amit egyszerűen nem tudott vissza szorítani. Megfogadtam magamnak, hogy nem fogom ilyenekre pazarolni az időmet, de ennek a kölyöknek segítségre van szüksége. Más fajból származunk. Felsőbbrendű vagyok, de kötelességemnek éreztem azt, hogy segítsek neki. A tisztavérű vámpírok nemes vérvonalai kifürkészhetetlenek. Az egyik pillanatban életünket is adnánk a másik biztonságáért, a másik pillanatban pedig darabokká tépnénk őt. Kettős érzést éreztem a kölyök iránt. Mérges voltam rá, de emellett próbáltam elfogadni, hogy vágyik a gyilkolásra és a vérre. Az ösztönei azt súgják neki, hogy vért kell szerezni. Ilyen a vámpírok élete. Ösztönlények vagyunk.

- Kyle! - miután becsuktam magam mögött az ajtót, az ablak felé pillantottam. Az ablak tárva nyitva volt, a fiú pedig a párkányon ült. Szomorú, bús tekintettel meredt a távolba, könnyei között a havas, végtelenségig nyúló tájat fürkészte. Oldalra biccentettem a fejem, hallottam szíve heves dobogását. Erőltettem magamra egy mosolyt, majd hátra tett kezekkel végignéztem a szobáján. - Tetszik a szobád - próbáltam beszélgetést kezdeményezni, de Kyle továbbra sem pillantott felém.

- Majdnem megharaptam azt a fiatal nőt - kezével a térdét karolta át, arra pedig állát támasztotta. - Még mindig nem értem, hogy mi történt - suttogta maga elé. - Te nem érezted a vére szagát? - ekkor pillantott felém. Felvontam a szemöldökömet, miközben a hűvös szél beszökött a nyitott ablakon keresztül. Még az erős szél ellenére is éreztem a vendégünk ellenállhatatlan illatát. Sokan úgy gondolják, hogy a tisztavérű vámpírok egyetlen egy illathoz ragaszkodnak. Nemcsak a vérére, de az illető saját illatára is. Megrémisztett a felismerés, hogy mi zajlik a testemben azóta, amióta a közelemben van ez a nő. Megrémisztett, hiszen ősidők óta a tisztavérű vámpírok kiválasztanak egy illatott, egy személyt, amihez talán örökké képesek ragaszkodni. Ittlétem során a vér illata csupán csak vér volt a számomra. Viszont ez az illat...szinte éreztem, hogy tarkómon égnek áll az enyhe szőr, hogy a gyomrom liftezni kezd. Érzem combomban a határozatlanságot, hogy bármelyik pillanatban elveszthettem magam felett az irányítás. A nő az oka. Ő van rám ilyen hatással. Miközben beszippantottam a számomra tökéletes illatott, próbáltam a fiatal fiúra figyelni, aki üveges tekintettel nézett engem.

- Miért nézel így rám? - suttogtam magam elé. Kezdődik. Próbáltam visszafogni, de éreztem, hogy eluralkodik felettem. Éreztem, hogy kicsúszik a kezeim közül, hogy már nem áll olyan közel az irányításom és az akaratom alatt. Szemem tiszta fényben kívánt megmutatkozni, amit a fiú tátott szájjal nézett végig. - Khm! - pislogtam szaporán, de nem tudtam irányítani a szemem ragyogását. De ezen miért mosolygok? Miért tartom szórakoztatónak azt, hogy ilyen hatással van rám ez a nő? Ki lesz ő nekem? Lehet egyáltalán valakim?

- Még nem láttam így tisztavérű vámpírt - suttogta maga elé. - Mi történt a családoddal, hogy csak te maradtál? - a látásom megváltozott, kicsit ideges is lettem.

- Nem tartom helyénvalónak a kérdést - masszíroztam a halántékomat. - Ebben a pillanatban nem - tettem hozzá, miközben kezemet a vállára simítottam, majd óvatosan megszorítottam. - Maradj a szobádban - fordítottam neki hátat, majd nagyot sóhajtva kiléptem a szobából. A folyosón állva a fejemet megráztam, de tudtam, hogy most képtelen leszek irányítani. A vámpír énem megmutatkozott. - Mindegy - igazítottam meg az ingem, majd a társalgó felé sétáltam. A nappali szinte üres volt, csupán a tapétázott fal mellett található poros könyvespolcon sorakoztak a könyvek. Valamiért menedéket találtam a sorok között. Képes vagyok naponta száz oldalt elolvasni.

- Hogy vagy? - Mason lépett be az ajtón. A huzatnak köszönhetően a hó fuvallatként szállt be a nappaliba, ezért gyorsan becsukta a kétszárnyú ajtót. Vastag bakancsára tapadt havat leverte, majd összeráncolt szemöldökkel sétált felém. - Mi van veled? - fürkészte a szememet, mire megráztam a fejem.

- Fogalmam sincs - suttogtam.

- Nálatok ritka az ilyen, nem? - fürkészett. - Akkor szoktátok használni, ha fenyegetve érzitek magatokat ha jól tudom - pillantott felém, mire a plafon felé emeltem a tekintetem. Utáltam, amikor máshogy kezelnek. Igaz, hogy más szokásokban és illemben nőttem fel. A családom vérvonala nemes volt, ezért sokban eltérek tőlük, de nem szerettem, mikor idegenként kezelnek engem.

- Nem olyan nagy dolog - ültem le a kanapéra, miközben keresztbe helyeztem a lábam. - Egy egész csokor rózsát változtattam át feketévé - pillantottam felé, mire nagyot bólintott és terpeszben leült velem szembe.

- Szóval kezded feszegetni a képességed határait - mosolyodott el. - Ez jó!

- Kíváncsi vagyok, hogy vajon élő emberen is megtudom csinálni - húztam össze a tekintetem, Mason pedig fejét csóválta. - Tudom! Pusztítás lenne a vége!

- Alessandro - hajolt előre, hogy a szemembe tudjon nézni. - Még mindig nem fogtad fel, hogy mekkora erő birtokosa vagy! Amióta velünk vagy soha nem használtad ki, vagy tetted magad próbára! - ekkora hátra dőlt és így szólt: - Néha kételkedek, hogy valóban tisztavérű vagy e - vigyorgott, miközben lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a reakciómat. Mason a legjobb barátom volt. Ő bölcs és okos volt. Mindig megmondta, hogy mit gondol, hogy mit tanácsol. Voltak mély pontjaim az életben. Olyan mélypontok, amiről nem beszélek szívesen. Szörnyeteg voltam. Miután lemészárolták a családomat, én gyilkoltam. Megöltem mindent ami mozgott és lélegzett. Elvesztettem a fejem. Vérben úsztam. Igazi mészáros voltam. És élveztem. Többet vettem el. Nem számított, hogy nő vagy gyerek volt. Öltem gyereket. Gyilkoltam nőt. Ez volt a mély pontom. Ez volt a szörnyeteggé vállásom korszaka. Mason húzott ki engem abból az időszakból. Végül vele maradtam. Itt maradtam.

- Érzem az illatát - suttogtam a szemébe nézve.

- Akkor már értem, hogy miért világít a szemed - húzta össze a tekintetét. - Kedvedre való?

- Nem tudom eldönteni - csóváltam a fejem, miközben erőteljesebben éreztem az illatot. Mélyen beszívtam, szinte éreztem, hogy minden porcikám boldogan befogadja. Élveztem. A magaménak éreztem. Az enyém lesz. És ekkor megfordultam.

Apró léptekkel sétáltam a fal mellett, miközben hangokat hallottam. Két férfi beszélgetett, ezért szerencsésnek éreztem, hogy hoztam magammal takarót is. Kezemmel magamhoz szorítottam az anyagot, miközben megálltam a fal mellett. Csak egy apró mozdulattal pillantottam ki a fal takarása mögött, de ekkor szinte tökéletesen egyszerre találkozott a tekintetem a férfival, aki megmentette az életem. Amint a szemébe néztem, a lábam földbe gyökerezett, a szívem kihagyott egy ütemet. Fenséges volt. Messziről láttam, mintha tekintetében fények cikáztak volna. Kék. Tiszta. Fenséges. Nem mertem közelebb menni, mert féltem. Egyszerre tudatosult bennem az, hogy veszélyben vagyok, és az, hogy ő egy tisztavérű vámpír. Életemben nem gondoltam, hogy találkozni fogok egyel. A tisztavérű vámpírok becsületesek, erősek és olyan hatalommal és képességekkel rendelkeznek, amiről mások csak álmodni tudnának.

- Hogy érzed magad? - egy szőke hajú férfi kihúzta magát, miközben felém pillantott. Fekete selyem inget viselt egy bordó nadrággal. A férfi szintén elegáns és kifinomult volt. Talán ő is...vámpír. Fél szemmel a bejárati ajtó felé pillantottam. Tudtam, hogy nem maradhatok. Féltem. Nem bíztam bennük. Soha nem éreztem magam még ilyen közel az ellenséghez, ezért rövid idő alatt kellett cselekednem. Nem válaszoltam, csak egy hirtelen mozdulattal az ajtó felé futottam. Talán nem számítottak a menekülésemre, mert amint kitártam a kétszárnyú ajtót, kifutottam a vastag hótakaróba. Mezítláb voltam, ezért az első lépések pokolian fájtak. A hó mintha lefagyasztotta volna a lábamat, mintha megállt volna az egészséges véráramlás. A takarót a mellkasomhoz szorítottam, de a hideg szél ereje majdnem letépte rólam. Nem tudtam, hogy hol vagyok, de el kell innen mennem. Miközben előre futottam, valami más rabolta el a figyelmemet. Az a férfi állt velem szemben, aki megmentette az életem. Lassan néztem végig rajta, próbáltam befogadni a látványát. Mintha az álom, valósággá vált volna. A hatalmas hóesésben állva a mély kék szempárt fürkészve éreztem azt, hogy ő lesz a végzetem.

- Nem mehetsz így haza - szólalt meg. Nem lépett közelebb, a távolságot megtartotta. Tényleg olyan volt, mint egy herceg. Elvesztem a kék tekintetében, miközben pislogott, miközben az arcomat fürkészte. - Nem vagy egészséges - folytatta határozottan. Dideregve szorítottam magamra a takarót, a talpam és a bokám is fájt a hideg hó érintése miatt. Mintha apró tűvel szúrták volna a bőrömet. - Gyere be velem megmelegedni!

- Veled? - kérdeztem vissza fogvacogva. - Mi közöm nekem hozzád? - tűrtem a fülem mögé egy barna hajtincsemet. - Nem ember vagy! - mondtam ki, mire lehunyta a szemét, majd megrázta fejét. Ebben a pillanatban a szeméből eltűnt a kék ragyogás, természetes tekintettel pillantott felém. Láttam rajta, hogy mosolyog. Vajon min mosolyog? Mit tud, amit én nem tudok? Mit érez, amit én nem érzek? Ekkor felvonta a szemöldökét, majd így szólt:

- Most embernek nézek ki? - kérdezte természetes tekintettel, miközben tudatosult bennem az, hogy nem ártana megmelegedni.

Bárcsak tudtam volna, hogy mire vállalkozok...