A babavárás nem egy állapot, hanem egy áldás. Babavárás alatt megtanultam édesanyaként gondolkozni és felnőtt fejjel nézni a dolgokat. A baba miatt eszméletlenül boldog voltam, de egy részem meghalt. Nem tudtam, hogy Alessandro nélkül is létezik élet, de kezdem megszokni azt, hogy nincsen mellettem. Nem tudom hol van, mit csinál, azt sem, hogy kivel van. Mikor rá gondolok, mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy miért reménykedem még? Miért reménykedem abban, hogy visszatér hozzám? Abban, hogy megkeres? Amikor kikapcsolta az emberségét és megharapott, aláírt mindent és lemondott rólam. Én azóta a nap óta mégis tűkön ülve várok, hogy egyszer visszatér hozzám. Hiába bántott, hiába hagyott el, a szívem és a lelkem is kapaszkodik Alessandro-ba és az emlékébe. Télen még öngyilkos akartam lenni, hiszen a hiánya fájt. De most tavasszal, amikor a fiamat a kezeim között tartottam rájöttem arra, hogy nem harcolok tovább. Nem harcolok, nem várok. Ott a kanapén ülve, miközben a kicsi baba a védelmező karjaimban aludt, a kék cumija pedig a nedves szájában volt, rájöttem arra, hogy nem fogok többet várni rá. A baba illata és jelenléte tartotta bennem a lelket, az erőt, hogy ne ragadjunk le. Majdnem fél év telt el azóta. Fél év hosszú idő. Nekem igen, de neki nem. Fél év alatt anya lettem. Kihordtam egy gyönyörű babát, akit meg kell védenem.

- El sem hiszem! - Mason egy kék pokrócot hozott, amit óvatos mozdulatokkal a baba pici testére helyezett. Amikor lehajolt, hogy puszit adjon a homlokára, a fejét rázta. - Az első baba! - tisztelettudóan pillantott rám, hiszen én voltam a baba édesanyja. Csak most kezdem felfogni, hogy milyen lénynek is adtam életet. Félig ember, félig vámpír, ami is jelentheti, hogy mindkét világban élhet. - Megfoghatom? - összeráncolt szemöldökkel felálltam és oldalra biccentettem a fejem. A fejemet ráztam. Senki kezébe nem adom a picit.

- Nem - suttogtam és erőltettem magamra egy mosolyt. Az ablakhoz sétáltam, miközben orromat a baba csupasz fejéhez érintettem. Draven arca makulátlan és kisimult volt. A kisugárzása gyönyörű és aranyos. A házat lassan, de betöltötte a baba jól ismert illata és a hangja. Színt hozott az életembe, ezért ő az enyém. - Sajnálom, de nem adom ki a kezeim közül! - fordultam Mason felé, aki összeráncolt szemöldökkel végignézett rajtam.

- Csak szeretném a karjaim közt tartani! - nevetve feltette a kezét, majd lassan legyintett. - Mindegy! Csak pár órája hoztad a világra! Nem fogom elvenni tőled! - miközben hátra sétált és magamra hagyott, én sóhajtva leültem az egyik szűk fotelbe és a babám arcát néztem. Attól féltem, hogy veszély leselkedik rá. Egy belső hang azt súgta, hogy mindig mellette kell lennem. Ehhez én tartom magam, soha nem fogom magára hagyni.

- Istenem! Vajon tudja az apukád, hogy létezel? - mutató ujjammal megérintettem az apró kezét, amivel álmában a kék takarót szorította. - Megígérem, hogy erős maradok! Miattad fogok kitartani, Draven! - óvatosan magamhoz emeltem és lehunyt szemmel puszit nyomtam a fejecskéjére. - Egy álom vagy, fiam! - amikor lassan kinyitotta szemét, a tekintete valóban a tudtomra adta, hogy ez a baba nem ember. Egyik szeme kék, másik zöld színben csillogott. Mintha az emberi és a természetfeletti oldala megmutatkozott volna. - Milyen szép szeme van ennek a babának! - vigyorogtam, amikor hirtelen és váratlanul a bejárati ajtó kísérteties nyikorgással kinyílt. Abban a pillanatban, hogy megláttam a nyitott ajtót, nagyot nyelve felültem és hevesen dobogó szívvel fürkésztem a sötétségbe. Nem láttam semmit, csak sötétséget. - Hahó?! - remegő lábakkal álltam fel és rosszat sejtve néztem az ajtót. - Ki az? - összehúztam a szemem, amikor megpillantottam egy árnyékot. Valaki állt ott. Talán...talán Alessandro lesz az? - Alessandro, te vagy az?! - hirtelen húztam mosolyra az ajkam, amikor az árnyék mozogni kezdett. Egyre kisebb lett. Tudtam, hogy valaki bejön a házba, de amikor megpillantottam egy ismeretlen arcot, a lábam a földbe gyökerezett. Nem volt ismerős. És ha valami nem ismerős, az kiszámíthatatlan. A fekete hajú férfi, bőrdzseki zsebébe rejtett kezekkel megállt a küszöb előtt. A mély mogyoróbarna szemével megállás nélkül engem nézett. Barátságos tekintete volt. Markáns arcát nem fedte borosta, a fekete haja elegánsan hátra volt lakkozva, ami kiemelte a szögletes állát és tekintélyt parancsoló arcát. Ívelt szemöldökét enyhén összeráncolta, csak most vettem észre, hogy egy anyajegy volt a szemöldöke mellett. Ő nézett engem, és én néztem őt. Az már biztos, hogy vámpír volt. Hogy miért? Mert csak a vámpírok ilyen tökéletesek és gyönyörűek. - Hahó! - suttogtam könnyes szemmel. A férfi egy mozdulattal belépett a nappaliba, majd bólintott.

- Hahó! - válaszolta azonnal.

Ekkor több dolog is történt. Mason jelent meg, aki azonnal megtámadta az idegen férfit. Tudtam, hogy Mason nagyon erős, viszont megijedtem, amikor a férfi egy kézzel törte el a nyakát. Mason élettelen teste a padlóra zuhant. A szám elé kaptam a kezem és hátra léptem pár lépést. - Ne félj, nem halt meg! - válaszolta, majd enyhén meghajolt. - A nevem Markus!

- És mit csinálsz itt Markus? - próbáltam takarni a babát, de ő is érezte, hogy mi valójában.

- Rád vigyázok!

- Ennek semmi értelme! - suttogtam.

- Majd mond a barátodnak, hogy nem így illik egy vendéget fogadni! - mintha otthon lett volna. Az ajtót becsukta, a dzsekijét levette és felakasztotta. Összehúzott szemekkel végignéztem rajta. Sóhajtva az ablakhoz sétált, karját összefonta maga előtt, miközben tudatosult bennem, hogy egy idegen vámpír van a lakásomban. Amikor felfogtam, hogy ez jót nem jelenthet, gyorsan a szoba felé futottam. A picire vigyáztam, de nem tudtam elérni a kilincset, mert az idegen vámpír egy szempillantás alatt elém lépett. Olyan közel volt hozzám, hogy orrom súrolta az ő orrát. Könnyes szemmel néztem, hogy kezét a baba fejére helyezi.

- Ki vagy te?! - suttogtam.

- Alessandro testvére! - széttárta a kezét és ellépett tőlem, hogy teret biztosítson. Alessandro?!

- Az nem lehet! A testvére...

- Halott?! - mondta ki helyettem. - Sok minden történt! Szerintem foglalj helyet, mert nem leszek rövid! - a nappaliban található kanapé felé bökött.

- Nem bízom benned!

- Én bízom benned! Megfoghatom a babát? - a baba után nyúlt, de természetesen nem engedtem. Amikor ki akarta venni a karjaim közül, összeszorított ököllel bevertem neki egyet. Ő csak mozdulatlanul és lehunyt szemmel állt előttem. Az ütésemet természetesen meg sem érezte. A kezem viszont fájt. - Ajj ne már! Egy babát tartasz a kezeid között! Miért nem foghatom meg?!

- Takarodj innen! - mutattam az ajtó felé. - Ez már több a soknál! - néztem a szemébe. - Nem hiszek neked! - be sem tudtam fejezni, de tekintete ragyogó kékké változott. A szeme varázslatosan ragyogott, mintha egy gyémántot rejtettek volna el benne. Felvont szemöldökkel végignéztem rajta.

- Alessandro küldött, hogy vigyázzak rád! Ő maga jött volna, de félő, hogy azzal csak ártott volna neked! - amikor lefeküdt a kanapéra, mellé léptem és könnyes szemmel a fejemet ráztam.

- M...Mármint visszakapcsolta?! Alessandro jól van? Emlékszik rám? Miért nem keresett meg?! - a kérdések csak úgy záporoztak belőlem. Nem akartam elhinni, azt hittem, hogy ez csak egy átverés. Végre boldogságot éreztem, de féltem, hogy ez csak egy játék. - Ha ez igaz, akkor most hol van?

- Alessandro megölte az apánkat amikor kikapcsolta az emberségét! A tette miatt az apánk testvére bosszút akar állni! Úgy gondoljuk, hogy rád vadászik!

- Tessék? - suttogtam és körülnéztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy egyedül vagyunk a házban. - Ki vadászik rám?

- A halott apánk testvére, Malcolm! - biccentette oldalra a fejét. - Alessandro ezért nem jöhet el! Attól fél, hogy Malcolm téged könnyebben megtalálna, hiszen ismeri Alessandro-t és a gondolatait! Csak téged félt! - vonta fel a szemöldökét, majd ráérősen tarkója alá helyezte a kezét. A mozdulat közben pólója felcsúszott a hasán. Nem tudtam levenni róla a szemem, ő ezt észre is vette. Válaszult, csak felült, majd széttárta a karját. - Én csak azért vagyok itt, hogy meg tudjalak védeni, ha valami balul sül el!

Kellett pár perc, hogy feldolgozzam a hallottakat. Azt hittem, hogy hazudik, hogy csak átver engem. - Ha hazudsz nekem...

- Miért hazudnék? - csóválta a fejét, miközben leragadtam annál, hogy Alessandro végre visszakapcsolta. Önmaga lett! És emlékszik rám!

- Akkor Alessandro emlékszik rám? Hiányzom neki? - sírva ültem le a kanapéra és könnyes szemmel Markus-ra pillantottam.

- Igen! Bár a nyuszifülről nem tud! - biccentett a karjaim felé. - A babáról, bocsi! - erőltetett magára egy mosolyt. Szomorúan bólintottam és mosolyogva kihúztam magam.

- Nekem csak az számít, hogy ő jól van!

- Nekem pedig az, hogy te jól legyél! - mondta ki hirtelen. Oldalra biccentettem a fejem és megráztam a fejem.

- Bízhatok benned?

- Máskülönben letéptem volna a fejét! - bökött a padlón fekvő Mason felé. - Ne félj! Én vigyázok rád! - húzta össze a szemét. - Ameddig csak kell! - felállt és az ablakhoz sétált. Furcsa, hogy ennyire nyugodt és kiegyensúlyozott személyiség. Felkeltette a figyelmem, hogy ennyire jóképű, magával ragadó és okos. Valóban ő lenne Alessandro öccse?

- Köszönöm - suttogtam.

- Én csak teszem, amire megkértek! - összehúzott szemekkel néztem, hogy kezével a falnak támaszkodik és a sötét erdő felé pillant. Az izmai kirajzolódtak a vállán, a póló alatt láttam izmos háta formáját. Erőltettem magamra egy mosolyt.

- És szükséged van valamire?

Nem válaszolt, csak a fejét rázta, Mason pedig ébredezett. Próbáltam felfogni, hogy van egy vámpír, aki rám vadászik. Nem magamat, hanem a babát féltettem. Csak neki kell biztonságban lennie. Ezért sem bántam, hogy Markus belépett az életembe. A legfontosabb most a kicsi biztonsága.