Úgy érzem, hogy magamra maradtam, egyedül ebben a nagy világban. Úgy érzem, hogy nélküle nem igazi az életem, amiben élek. Nincs lélegzet, nincs szívdobbanás, nincs mozdulat... nincs élet... csak az üres lét, nélküle. Ha tehetném hozzá futnék, két karjai közé rohannék és szorosan megölelném. Elmondanám, hogy mennyire hiányzott, hogy nélküle sokat sírtam és nem találtam magam a világban. Nem csak a mulandó pillanatok hiányoznak, hanem a múlhatatlan élmények is. Amiket nem önmagában az idő adhat meg, hanem az, aki értelmet ad a perceknek, óráknak. Kezdem megtanulni, hogy milyen, amikor valaki elveszíti a szerelmét. Olyan, mintha minden megszűnt volna, mintha többé már semmi nem lenne fontos. Mason házában töltött percek, órák, napok és hónapok miatt jöttem rá arra, hogy Alessandro nélkül nem tudok erős lenni. Bármit megtennék, hogy mellette legyek, hogy a közelében legyek. Kiábrándító, hogy nem tudom mit csinál, hol van, hogy biztonságban van-e. Féltem a jelentől és féltem a jövőtől is. - Min gondolkozol? - Mason fél szemmel felém pillantott, miközben a nappaliban próbálta összerakni a babaágyat. Az ablak előtt állva fél szemmel felé pillantottam, és a kerek hasamra csúsztattam a tenyerem. Boldogsággal töltött el, hogy ő mellettem volt, hogy a hetek alatt vigyázott rám és a babára. - De úgy érzem, hogy a hangulatodhoz képest a fiad nyugodt! - pillantott a hasamra, miközben közelebb sétáltam hozzá. A baba ágy nagyon szép volt. A kicsi ágyat középen egy világoskék függöny díszítette, ami eltakarta a bölcsőt. A tetején egy világító félhold csillogott, az elején egy kék masni ami kiegészítette a világoskék hold mintás takarót és pici párnát. Azt hiszem, hogy ez volt az első dolog, ami beszinesítette a lakást.

- Legalább ő nyugodt! Talán nem érzi, hogy feszült vagyok! - fehér combig érő ruhában leültem az ágyra és a kerek hasamat fürkésztem. - Az elején féltem a terhesség miatt! - mosolyogtam könnyes szemmel. - Féltem, mert azt hittem, hogy nem leszek képes kihordani! - csóváltam a fejem, miközben Mason a baba sarok felé vitte az ágyat. A cipőjét levette mielőtt a fehér szőrme szőnyegre lépett, majd a sötétkék fal mellé helyezte az ágyat és megigazította a függönyt, ami takarta a bölcső belsejét. - De azt hiszem, hogy kezdem felfogni azt, hogy anya leszek! - nem tudtam visszafojtani a könnyeimet, ezért az üvegfalon keresztül a hatalmas fenyőfákat néztem, amik eltakarták a végtelenségig nyúló tisztást. A fájdalom sokszor a padlóra kényszerített, még a baba sem segített, akit a szívem alatt hordtam. Alessandro nélkül minden nehéz volt, hiszen hónapok óta nem láttam őt. Olyan, mintha nem is lett volna, mintha az emlék, minden nappal halványabb lenne. Ekkor Mason letérdelt elém, és tenyerét a hasamra helyezte.

- Inkább gondolj arra, hogy hamarosan születik egy fiad! Azt már megtudtuk, hogy gyorsan növekszik! - suttogta. - Tudom, hogy megviselt a terhesség, de még ki kell tartanod! A világunk első olyan gyermekét fogod megszülni ami félig ember, félig pedig vámpír! - nézte a hasamat. - Ez hatalmat fog adni a kezedbe!

- Akkor is titokban kell tartanunk! - simítottam a hasamra a kezem. - Senki nem tudhat a fiam létezéséről! - suttogtam fáradtan. - Rossz dolgok történhetnek! - néztem Mason szemébe, aki leült mellém, majd fél testtel felém fordult.

- A világunk szabályok szerint van felépítve! Ahogy vannak vámpírok, úgy vannak vérfarkasok és a központ, ami a természetfeletti világ létezéséről gondoskodik! Egy babával felboríthatjuk az egyensúlyt! - mondta őszintén, én pedig csendben hallgattam. - Mivel a babád létezése és biztonsága lesz a legfontosabb, én azt mondom neked, hogy itt kell nevelned! Erről a házról senki nem tud! Távol van a hegyekben, az erdő mögött! Ide nem ér el a központ keze! - suttogta mosolyogva. - Itt békében nevelheted a fiad!

- A fiamat! Bizony! Te az én fiam vagy! Édes kicsi fiam! - két kezemet a hasamra helyeztem, de amikor fájdalmat éreztem lehunyt szemmel felszisszentem. Néha vannak olyan fájdalmaim, ami valóban fáj. Olyankor Mason mindig mellettem van és segít átvészelni ezeket az időket. Ahogy mindig, most is a hasamra helyezte a két kezét és mosolyogva bíztatott arra, hogy nincsen baj. - Ki fogom bírni a szülést? - számtalanszor megkérdeztem már tőle, de valamiért nem kaptam rá logikus választ. Mason lesütötte a tekintetét, nem válaszolt. - Őszintén válaszolj! - fújtam ki magam, miközben a kezére szorítottam. - Képes leszek megszülni?

- Én segíteni fogok benne!

- Mindig ezt mondod! - suttogtam a sírás szélén. - Választ szeretnék! - miközben Mason a szemembe nézett, addig kényelmesen elhelyezkedtem és a fejemet ráztam. - Tudom, hogy kicsi rá az esély! De...

- Császármetszéssel fogsz szülni! - állt fel és csípőre helyezte a kezét. - Az lesz a legjobb választás! - erőltetett magára egy mosolyt. - A megfelelő orvosi eszközökkel segíteni fogok neked!

- Csináltál már ilyet? - kérdeztem, mire Mason az üveghez sétált és nekitámasztotta a hátát. Nem válaszolt semmit, csak zsebre csúsztatta kezét, a fejét pedig oldalra biccentette.

- A feleségem is császárral szült! - jelentette ki, miközben a szemöldökömet ráncoltam. - Ott voltam amikor megszületett a fiam! - erőltetett magára egy mosolyt.

- És most hol vannak? - a szívem mélyén úgy éreztem, hogy olyan témát érintettem, amiről ő nem beszél szívesen. Hiszen oldalra pillantott, láttam rajta, hogy elérzékenyül. A tekintete a könnyektől csillogott, mintha küzdene az emlékek ellen. - Nem kell erről beszélnünk!

- Megöltem őket, amikor vámpír lettem! - pillantott felém, mire az ajkam elé helyeztem a kezem. Csak néztünk egymásra, nem beszéltünk. Mason a szemét törölte, ez miatt pedig szomorú lettem. Nem akartam felháborgatni a múltját, de nem tudhattam róla. - De ennek már rengeteg éve! Ezzel csak azt akartam mondani Astrid, hogy menni fog! Egy hónap és a karjaid között tarthatod a fiad! - biztosított róla. - Nem kell félned! Mindent elterveztem! Neked csak bíznod kell bennem!

- Én bízom benned! - mondtam őszintén.

Másnap kellemes meglepetés fogadott, hiszen Kyle meglátogatott. Amint megpillantottam őt a bejárat előtt, a fekete ajtóhoz sétáltam és jókedvűen kinyitottam neki az ajtót. Ő szorosan magához ölelt, amit viszonoztam. Meglepődtem, amikor egy kék zacskó ajándékot helyezett a fehér kanapéra. Azonnal megköszöntem és kibontottam őket. Kyle kék babaruhákat és pici zoknikat vett nekem. - Na jó! Igazából nem vagyok otthon a babázásban, de ilyet is hoztam! - egy nagyon aranyos plüss elefántot húzott ki egy fehér zacskóból. Annyira aranyos volt, hogy könnyes szemmel elnevettem magam.

- Kyle! Ez eszméletlen! Nagyon köszönöm! - miközben megköszöntem az ajándékokat, fél füllel hallottam, hogy csengetnek. Tudtam, hogy a futár jött, mert az internetről sok babaruhát és kiegészítőt rendeltem. A vámpírvadász munkámnak köszönhettem azt, hogy lett elég pénzem arra, hogy stabil jövőt biztosítjak magamnak és a babának. Rengeteg pénz halmozódott fel a számlámon, amihez nem terveztem hozzányúlni, de eljött az idő, amikor szükségem lett rá, ezért amióta Mason házába költöztem, a pénzt arra szántam, hogy megvegyek mindent, amire a babának és nekem szükségem lesz.

- Azta! Mennyi doboz! Már hozom is! - Kyle azonnal ajtót nyitott és feszengve sétált el a postás mellett, aki felém tartotta a tollat, hogy aláírjam az átvételt. Miután megköszöntem, Kyle behozta a két dobozt és a kanapé elé helyezte.

- Megjött a futár? - Mason végig gombolta az ingét és kíváncsi tekintettel mellénk sétált. - Ezekre feltétlenül szükségünk lesz?

- Feltétlenül! - néztem végig rajta, miközben Kyle a dobozokat paskolta, de váratlanul kiejtette a kezéből. A színes babaruhák és játékok a földre estek, amikor Kyle a szívére helyezte a tenyerét. Összeráncolt szemöldökkel néztük, hogy megtámasztja magát a kanapé szélén. - Kyle?

- Mi a baj? - Mason mellé lépett, megfogta a vállát, de Kyle fehér arccal és könnyes szemmel a padlót nézte. A másik pillanatban szinte lassított felvételben láttuk, hogy a földre zuhan és könnyes szemmel kiabál. Valami pokolian kínozta őt. Mintha olyan erős fájdalmat érzett volna, ami lelkileg és fizikailag is tönkre tette őt. Mason és én nagyon megijedtünk, nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Csak néztük, hogy Kyle küzd a fájdalom ellen. Mason azonnal mellé térdelt és magához húzta, de Kyle fájdalma nem csillapodott. - Alessandro!

- Mi?! - kiabáltam és felálltam a kanapéról. - Kyle! Mi a baj?! - kérdeztem a sírás szélén. Ő csak előre pillantott és vörös szemekkel megrázta a fejét.

- Meghalt! - nézett mélyen a szemembe, én pedig a kanapéra zuhantam. - Alessandro meghalt!