A zuhanyzóban állva a csempének támasztottam a homlokomat és nem tudtam abbahagyni a sírást. A történtek olyan szinten megviseltek, hogy fejben teljesen összetörtem. Nem tudtam tisztán gondolkodni, nem tudtam, hogy mi igaz, mi lehetséges és mi lehetetlen. Nem akartam elhinni, amikor Alessandro azt mondta, hogy baba. Azt hittem, hogy abban a percben elájulok, hogy eddig tartott a kitartásom. Amikor kimondta, ismételten összetörtem. Egy hónapon át kerestem önmagam, de ő egy szóval mindent összetört. Azt hittem, hogy csak képzelődöm, de valóságos volt. És most a zuhany alatt állva, miközben vártam a teszt eredményére úgy remegtem, hogy kapaszkodnom kellett, hogy ne essek össze. A meleg vízsugár alatt minden percben a mosdókagylón található teszt felé pillantottam. Az idő már lejárt, de nem volt bátorságom megnézni. És, ha igaz? Ha valóban terhes vagyok? Hogy történt? Mikor történt? Tényleg egy apró figyelmetlenségnek köszönhetően estem teherbe? - A francba! A francba! - arcomat a tenyerembe temettem és a fejemet ráztam. Nem tudtam elviselni ezt a bizonytalanságot, ezért a törölközőt a testemre csavartam, majd elzártam a vizet. A karomon lila foltok éktelenkedtek, de a sérülések már nem fájtak annyira. Jobban fájt az, ami történik velem. Amikor az ujjaim közé vettem az eredményt, lesápadtam és a tükörbe pillantottam. - Létezhet? - éreztem, hogy minden zúgni kezd körülöttem, hogy a testem súlyát nehezen bírtam el. - Egy baba - mondtam ki, akárcsak Alessandro. - Ő megérezte! - a szemöldökömet ráncoltam, majd kiléptem a fürdőszobából és befutottam a szobámba. Öt perc múlva bőrnadrágban és dzsekiben ugrottam le a lépcsőn. A banacsomat magamra húztam, a vizes hajamat szorosan összefogtam. A mozdulat közben remegett a kezem, de próbáltam magam összeszedni.

- Hova mész?! - apa egy bögre teával sétált ki a konyhából. Akár csak rajtam, rajta is voltak sebhelyek és bevérzett vágások. Én csak a fejemet csóváltam, hirtelen nem tudtam megmagyarázni.

- Én csak meglátogatom Kyle-t! És a többiekre is kíváncsi vagyok, szóval...

- Ennyire sürgős? Legalább a hajadat szárísd meg! - apa nem tudta folytatni, mert a kezembe vettem a kocsikulcsot és lefutottam a lépcsőn. Kint hideg volt, ezért miután elindítottam az autót, a fűtést maximumra tekertem. Egész úton fel volt fogva a hajam, de amikor megszáradt, kiengedtem és hullámokban omlott a vállam fölé. Egy kézzel vezettem, a másik tenyeremmel a hasamat simogattam. - Istenem! Mennyire vagy lehetséges? - pillantottam a combom felé. A hold fehér fényben világított, szinte megvilágította nekem a kétsávos országutat. Az út két oldalán hosszú erdő és mellékutak nyúltak. Miután lefordultam az egyik úton, meg sem álltam a bírtokig. A ház előtt leparkoltam és ujjaimat tördelve sétáltam a kétszárnyú ajtó felé. Kopognom sem kellett, hiszen Mason azonnal ajtót nyitott nekem. Érezte, hogy jönni fogok.

- Astrid! - mosolygott halványan. Az arcát fürkészve óvatos mosolyra húztam az ajkam, hiszen féltem és össze voltam zavarodva. Úgy gondoltam, hogy Mason tudd nekem segíteni vagy tanáccsal szolgálni. Ő a legidősebb és legbölcsebb. Számítottam a segítségére, hiszen féltem. Féltem attól, aki a hasamban növekedett.

- Szia, Mason! - néztem végig rajta.

- Jól nézel ki! Hosszú volt ez az egy hónap! - összefonta maga előtt a kezét, én csak bólintással jeleztem, hogy igaza van. - Gondolom még mindig nincsen hír felőle - a szemöldökét ráncolta, mire a fejemet ráztam.

- Astrid! - Kyle mellém lépett és szorosan magához ölelt. Átkaroltam a lapockáját és megkönnyebbülten kifújtam magam. - Jó újra látni! - Kyle tekintete csillogott, miközben mosolyra húztam az ajkam. Szívesen beszélgettem volna vele, megkérdeztem volna tőle, hogy van, de fontosabb dolog miatt jöttem. Beszélnem kell Masonnal.

- Később beszélünk, Kyle - biccentettem oldalra a fejem, mire szemöldökét ráncolva végignézett rajtam. Talán érezte, hogy valami nincsen rendben, hiszen az arcomra volt írva minden gondolatom. Semmi nem volt rendben. - Beszélnem kell veled, Mason! -suttogtam remegő hangon.

- Akkor menjünk a dolgozószobába! - egy elegáns mozdulattal adott nekem utat, én pedig beléptem a házba. Amint beléptem, automatikusan a kandalló felé pillantottam. Abban a percben tehetetlenül hagytam, hogy az emlékek és az itt történtek elragadjanak. Szinte láttam Alessandrot, aki a kandalló mellett izzadságtól fénylő háttal fölöttem támaszkodott és lassan mozgott bennem. Láttam a combját, a vállát, ahogy kirajzolódtak az izmok. Láttam magamat, hogy kipirult arccal ölelem a tarkóját, hogy végig simítom a hasát. A sóhajaink egy hullámhosszon mozogtak, a mozdulataink mágnesként követték egymást. - Astrid? - Mason a vállamra simította kezét, mire visszazökkentem a valóságba. Szomorúan erőltettem magamra egy mosolyt, majd elmentünk a dolgozó szobába. Nem jártam még Mason szobájában, ezért mosolyogva néztem szét a tágas szobában. A helyiség közepén egy mahagóni asztal foglalt helyett. Az üveg fal mellett fehér hosszú kanapé volt, előtte fehér szőrme szőnyeggel. A kanapéra ültünk, és a combomra ejtett kezemet néztem. Nehéz olyan dologról beszélni ami fájdalmat okozott. Nekem pedig nagyon fájt ez az egész. - Miben tudok segíteni?

- Én úgy gondoltam, hogy te tudsz! - utaltam arra, hogy csak tippeltem és bíztam a tudásában. Ekkor széttártam a kezem. - Nem tudom, hogy mi történik velem, Mason! - tenyerembe temettem az arcom és próbáltam nem elsírni magam.

- Egyszerűbb lenne, ha elmondanád - fonta keresztbe a karját, mire megráztam a fejem. Még én magam sem tudtam, hogy mondjak el egy olyan dolgot, ami számomra ijesztő és ismeretlen. Féltettem a saját épségem, és féltettem a baba biztonságát is. - Bennem megbízhatsz! Bármit elmondhatsz, tudod, hogy nem osztom meg senkivel!

- Igen tudom, csak nehéz beszélni róla! - sóhajtottam keservesen. - Az a baj, hogy még én magam sem tudom, hogy mit csináljak! - szomorúan széttártam a kezem, majd a tenyerem a hasamra simítottam. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam azt, hogy terhes lettem. Minden nő legnagyobb álma, hogy egyszer gyermeke legyen. Most, hogy megfogant bennem egy élet, egyszerre féltem, de boldog is lettem miatta. - Babát várok - fújtam ki, mire Mason összeráncolt szemöldökkel pillantott a hasamra. A fejét kicsit oldalra biccentette, mintha összpontosítana valamire. A szemét lehunyta, talán figyelt valakire.

- Nahát! - suttogta csillogó szemekkel. - Valóban így van!

- Érzed őt?! - meglepetten pillantottam a hasamra, mire Mason sziszegve elhúzta az ajkát.

- Nagyon picit, mintha érezném a jelenlétét! - láttam rajta, hogy kérdezi szeretne valamit, de nem tudta, hogy tegye fel. Szinte éreztem, hogy a kérdés Alessandrot fogja érinteni, és ettől féltem a legjobban. Féltem, hogy vajon Mason mit szól a babához, a gyermekhez, aki nem ember. - Aranyos! Gratulálok! - oldalra pillantott. Mivel sejtettem, hogy nem fogja kibírni, hirtelen feltette a kezét és a szemembe pillantott. - Nyugtass meg, hogy nem Alessandro gyereke van benned! - ekkor szomorúan felsóhajtottam. Mason is felsóhajtott, majd tenyerébe temette az arcát. - Tudtam, hogy még baj lesz a szerelmetek miatt! - fújta ki magát.

- Azt hiszem, hogy felelőtlenek voltunk! Én egyébként sem gondoltam arra, hogy...lehetséges - vontam fel a szemöldökömet, maja a torkomat köszörültem. - Arra gondoltam, hogy számíthatok a segítségedre - néztem Mason szemébe, aki nyakánál kicsit kigombolta az ingét. A lábát összefonta maga előtt, mintha egy láthatatlan falat emelt volna kettőnk közé. - Tudom, hogy ez a baba ismeretlen, hogy a ti világotokban nincsenek babák!

- Valóban nincsenek! - mintha megenyhült volna a tekintete, de egyébként határozatlan volt. - Nálunk nem szokás szaporodni! A törvény egyébként is tiltja a vámpír gyermekek létezését! - a fejét csóválta, majd előre hajolt. - Megfogadsz egy tanácsot?

- Azért jöttem! - suttogtam könnyes szemmel.

- Rejtőzz el és védd a babádat! Védd a ragadozóktól, a vadászoktól és rejsd el a központ elől! - suttogta, és innen tudtam, hogy valóban komolyan beszél. - Soha senki nem találkozott még hozzá hasonlóval! - bökött a hasam felé. - Abban sem vagyunk biztosak, hogy olyan lesz, mint te!

- Ember? - bólintottam lassan. - Most sikerült megijesztened!

- Én csak azt szeretném, hogy biztonságban tud kihordani a babádat! Senki nem szerezhet tudomást róla! Ha a központ megtudja akkor megölik! Talán veled is végeznének!

Tudtam, hogy a központ az, aki a természetfelettiek világának az egyensúlyáért felel. Ők mindent látnak. Ők szokták leadni a parancsot az olyan vámpírok, vérfarkasok likvidálására, akik veszélyt jelentenek az emberekre nézve. Apa is a központnak dolgozik, de a szervezettel személyesen soha nem találkozott. Szigorú szabályok szerint tartják a rendet a két világ között. Tudtam, hogy ennek a babának a létezésével felborítottam ezt a rendet. Ahogy Mason is mondta, ez a baba nem ismert a világunkban. Bele sem merek gondolni, hogy mi történne a babámmal, ha a központ tudomást szerezne a létezéséről. Megölnék? Kisérleteznének rajta? Megkínoznák? - Te jó ég! - szorítottam hasamra a kezem. - Mit csináljak, Mason?! - töröltem le a könnyeimet. - Alessandro nélkül ezt nem tudom megcsinálni!

- Erős vagy! - ült le mellém, majd megfogta a kezem. - Ő a te babád! - mutatott a hasamra. - A legfontosabb az, hogy titokban kell tartani! - csóválta a fejét. - Senki nem tudhat róla! Még az apád sem!

- Apa sem - ismételtem összetörve. - Képes leszek őt kihordani? - néztem Mason szemébe, aki hirtelen elkapta a tekintetét. Mivel kizökkent az egyensúlyból és kipirult az arca, arra gondoltam, hogy valamit eltitkol. - Mit nem mondasz el nekem? - kérdeztem hevesen dobogó szívvel.

- Ha a babád nem ember, akkor... akkor kicsi az esélye annak, hogy kitudod hordani a szülésig! - mondta ki, mire tátott szájjal az arcát fürkésztem. Éreztem, hogy elsápadok, hogy az erőm elhagy. Mintha megfordult volna velem a szoba. - Nem lehetetlen! - tette hozzá. - De neked kell kitapasztalnod, hogy szervezeted hogy viseli majd a terhességet! - erőltetett magára egy mosolyt. - De még gondolkodhatsz rajta! - amint eljutott az agyamig, hogy Mason mit mondott, felpattantam és könnyes szemmel néztem le rá.

- Te mégis miről beszélsz?! - kérdeztem. - Arról beszélsz, hogy vetessem el?!

- Nem ezt mondtam! - emelte fel a hangját. - Azt mondom, hogy a kihordása kockázatos az egészségedre, a létezése pedig minden természetfeletti lényre! - pislogott nagyokat. - A te babád, már a szíved alatt hordod, nem kérem, hogy válj meg tőle, de jól át kell gondolnod!

- Én minden kockázatot vállalok érte! - helyeztem a hasamra a tenyerem. - Még akkor is, ha ebben nem lesz segítségem! - emeltem fel a fejem. Ekkor Mason bólintott és széttárta a kezét.

- Én mindenben segíteni foglak Astrid! Boldog lesz a babád! - ráncolta a szemöldökét