A tavasz gyönyörű volt, olyan érzést keltett bennem, mintha hamarosan elhozza számomra a békességet, bár sajnos az én esetemben ez távol áll tőlem. Sok rossz dolog történt velem, aminek köszönhetően tanácstalanul álltam a házam közepén és agyaltam. Elismertem és elfogadtam, hogy minden összedőlt körülöttem. Gyenge voltam és engedtem, hogy a környezetem befolyásoljon és olyan dolgokra kényszerítsenek, amit nem akartam megtenni. Elbuktam, amikor bántottam a szerelmemet és kikapcsoltam az emberségem. Hibát követtem el, amikor fejeket és végtagokat téptem le, és az apámat öltem meg. És most, hogy visszakapcsoltam, a tetteimnek következményei lettek. Csak most jöttem rá arra, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy megöltem az apámat. A szívem mélyén talán tudtam, hogy a testvére eljön értem, hogy bosszút álljon, csak arra nem számítottam, hogy rajtam keresztül akár Astrid-ot is megtalálhatja. Ez volt a legfontosabb. Megakadályozni ezt.

Gondterhelten gumiztam a fejem tetejére a hajam és a harmadik pohár vér után végre úgy éreztem, hogy visszatért az erőm. Az egyetlen ember akiben megbíztam, az Richard volt, Astrid édesapja. Furcsa szövetkezet lett a miénk, de megígérte, hogy valamit kitalálunk, hogy a nagybátyám ne jusson el Astrid-hoz.

Richard felé pillantottam, aki gondterhelten alkoholt kortyolt. A markáns arcán ősz borosta volt jelen, ami valóban megmutatta, hogy az idő gyorsan telik. Homlokán barátságtalan ráncok szöktek össze, a szemében csillogott a szeretet, amit a lánya iránt érzett. Fegyverekkel a hátán és az asztalon, kész volt arra, hogy megölje Malcolm-ot, de ez nem ilyen egyszerű. Ő túlságosan erős és okos ahhoz, hogy a halála könnyű legyen.

- Malcolm látta Astrid-ot, amikor megharapott engem! - a nyakamnál kigomboltam a selyem ingem és Richard szemébe pillantottam.

- Ez azt jelenti, hogy vadászni fog rá?

- Több mint valószínű! Malcolm ott akar ütni, ahol a legjobban fáj! Az emlékeimben látta őt és azt, hogy mit jelent a számomra! - fontam keresztbe a kezem. - Nem nyugszik addig, amíg meg nem találja! - próbáltam visszafogni a könnyeimet, ezért kezemmel végig szántottam a borostámat. Már kezdett összeállni a kép, sokkal erősebbnek is éreztem magam, de rettegtem Astrid biztonsága miatt. - Te sem tudod, hogy hova költözött?! - néztem Richard szemébe, aki fejét csóválta.

- Hónapokkal ezelőtt összepakolt és elköltözött otthonról! Nekem sem mondta meg, hogy miért! Viszont emlékszem, hogy zaklatott és sovány volt! Mintha...beteg lett volna, vagy valami! - üveges tekintettel ült le a kanapéra, mindketten éreztük, hogy ez olyan ember van veszélyben, akit mindennél jobban szeretünk. Richard azért, mert a lánya.

- Értem! - sütöttem le a tekintetem. - A baj az, hogy Malcolm eszes! Hamarabb megtalálhatja, mint mi ketten! - bólintottam, közben csípőre helyeztem a kezem, és a fejemet csóváltam. - Elég neki egy szagminta és tudni fogja, hogy hol keresse!

- Tisztázzuk! - tette fel a kezét. - Ennek a Malcolm-nak van gyenge pontja? Bármi?! Gondolkozz Alessandro! Te egy tisztavérű vámpír vagy, a vámpírok legtisztább fajtája!

- Malcolm egy pusztítógép! - támaszkodtam neki az üvegfalnak. Richard és én próbáltunk mérlegelni és kitalálni, hogy járhatnánk túl az eszén. Én tudtam, hogy Malcolm nem érné be Astrid-al. Megkeresne mindenkit, aki számomra fontos és teljesen bosszút állna a testvére halála miatt. - Ki tudja! Talán már Astrid-ot keresi!

- Szóljunk a többieknek! Mason, Kyle?! Ők vigyázhatnak rá!

- Malcolm több ezer vámpír erejével bír, hiszen ő maga is tisztavérű! Ha ki kéne állniuk Malcolm ellen azonnal halottak lennének! A legjobb döntés az, hogy minél kevesebben tudjunk Astrid tartózkodási helyéről! Így Malcolm nem tudja kiszedni belőlünk, hogy hol van! Kénytelen lesz szag, vagy bármi más alapján megkeresni őt ami sokkal tovább tart, így lesz időnk egy tervet kieszelni!

- Istenem! Ez lehetetlen! - Richard összeomlott. Könnyes szemmel a fejét rázta. Átéreztem a fájdalmát, de én próbáltam tartani magam. Eltereltem a gondolataimat Astrid-ról és arról, hogy bármikor, bárhol veszélyben lehet. Astrid hozzám tartozott, ő az én végzetem, ez miatt nehéz volt nem a legrosszabbra gondolni. AMikor az ember fél, hajlamos rossz dolgokra gondolni. Ez miatt uralkodik el rajta a káosz és a végén elbukik. Ekkor Richard a combjára csapott. - Ha nincs egy tisztavérű családtagod, aki még Malcolm-nál is veszélyesebb, akkor Astrid halálra van ítélve!

Ekkor összeráncolt szemöldökkel közelebb sétáltam Richard-hoz. Azt hittem, hogy rosszul hallok, de a tekintete elárulta, hogy mindent jól hallottam. Hirtelen összeállt a fejemben egy nagyon rossz ötlet, de megvalósítható. Életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen dologhoz fogok vetemedni, de Richard kérdése sok, illetve rengeteg lehetőséget elém tárt. - M...Most miért nézel így rám? - pillantott fel rám. - Van még egy tisztavérű rokonod?! - láttam rajta, hogy a teste libabőrös lett, hiszen érzékeltem az izgatottságát. Próbáltam mérlegelni, hiszen olyan döntést kellett hoznom, amit jól át kellett gondolnom. - Van valamilyen szupererővel bíró unokatestvéred, vagy...

- Marcus! - vontam fel a szemöldökömet. - Marcus, a kisöcsém! - pillantottam rá szúrós tekintettel. Astrid apja elvesztette a fonalat, mert mindketten pontosan jól tudtuk azt, hogy régen ő irtotta ki a családomat, ahogy megölte az öcsémet is.

- Ohohó! - tette fel a kezét. - Mondd, hogy nem arról van szó, amire én is gondolok?! - pattant fel, és megfogta a vállam, hogy a szemébe tudjak nézni. - Te feltámasztanád a halott öcsédet? - biccentette oldalra a fejem.

- Nem én! Majd te! - néztem végig rajta. - Pakold össze a cuccaid! Kirándulni megyünk!

- Biztos, hogy nem! A...Azt akarod, hogy bosszút álljon rajtam az miatt, hogy sok évvel ezelőtt megöltem őt?! - láttam rajta, hogy összeesett, ezért mielőtt bármit mondott volna, magamhoz húztam és kicsit megemeltem, ezért a talpa nem érte a padlót.

- Na ide figyelj, vadász! Mindenki tudja, hogy a halott vámpírokat csak annak a vére támaszthatja fel, aki megölte őket! És mivel te ölted meg a családomat, így te is támaszthatod fel az öcsémet, aki nem mellesleg már száz éves lehet és nagyon szomjas! Tehát ha rám hallgatsz akkor viselkedj jól, mert komolyan mondom, hogy miután felébredt, megetetlek vele!

- B...Biztos, hogy nem vagy kikapcsolva? - bökte meg a vállam.

- Ezt mind Astrid miatt teszem! - engedtem el az apját. - Nekem csak az számít, hogy ő biztonságban legyen! Én nem vagyok olyan erős, mint akkor, amikor kikapcsoltam! Malcolm könnyen elbánna velem! De az öcsém más!

- Miért?

- Majd meglátod - suttogtam elkerekedett szemekkel.

Ahogy az autóban ültem és a széles úton vezettem, rájöttem arra, hogy őrültséget csinálok. A kezemmel néha bizonytalanul fogtam a kormányt, legszívesebben visszafordultam volna és megküzdöttem volna Malcolm-al. Mégis tudtam, hogy Astrid-nak szüksége lesz rám. A szíve nem bírná ki, ha meghalnék. Bármi is legyen az oka annak, hogy elköltözött...senki nem találhat rá. Senki, csak Marcus. - És ha az öcséd nem megy bele az ajánlatba? Ha nem fog vigyázni Astrid biztonságára? - Richard sajtburgert evett, miközben kíváncsian az arcomat fürkészte. Ahogy a temető felé haladtunk, ahol a családomat eltemettem, nem gondoltam semmire, csak arra, hogy valóban sokat veszíthetek, de akár nyerhetek is.

- Akkor visszaküldjük oda, ahonnan jött!

- Miért beszélsz róla így? Azt hittem, hogy szeretted! - suttogta, miközben megszorítottam a kormányt és az úton vezetve felsóhajtottam. Az erdő ágai összeértek az autó felett, mintha egy alagút alatt hajtottunk volna.

- Tudod, Marcus könyörtelen lett, miután megölte a szerelmét! - pillantottam rá. - A lány ember volt - vontam fel a szemöldökömet. - De Marcus nem tudta elviselni...fulladozott a közelségétől! A szerelmük végül tragikusan ért véget! Én végig néztem ahogy az öcsém kikapcsolja és...teljesen megváltozott!

- Tehát egy másik gyilkoló gépet fogunk a köreinkben látni? Ez remek!

- De ő a mi oldalunkon fog állni!

- Ebben miért vagy olyan biztos?

- Mert engem mindig is szeretett! Minden bizonnyal nem fog örülni annak, hogy a vadász, aki megölte, feltámasztja, de...hány vámpír marad örökké halott?

- Kevés - válaszolta, miközben leparkoltam az erdő végén leláncolt vas kapu előtt. - Külön temetőben fekszik a családod? - suttogta. Az autó lámpájának fénye megvilágította a vaskaput és a család betűivel ellátott táblát. Sötét volt, de láttuk, hogy szürke köves út vezet a fehér kriptáig. Felsóhajtottam, majd kiszálltam és beütöttem a kódot, amivel a kapu kinyílt. Azt hittem, hogy ennyi év elteltével könnyebb lesz eljönni ide, de igazából ugyanolyan nehéz volt. Az autóval áthajtottam a kapun, majd leparkoltam egy fehér, két oszlopon álló kicsi kőépítmény előtt. Az idő a tudtomra adta, hogy sok év telt el, hiszen a lépcső már omladozott, a fal színe pedig koszos és kopott volt. Láttam, hogy az ablakok néhol már betörtek, az üveg megrepedt. Richard kiszállt az autóból, a kezét zsebre vágta, majd elemlámpával világította meg a kripta ajtaját. Láttam rajta, hogy a hátán végigfut a hideg, hogy bizonytalan lett. Én sokkal határozottabb voltam. A különbség csak az volt, hogy a szívem hiányolta a családomat. Nem csak az öcsémet, hanem a pici hugomat, az anyámat és az apámat is, aki jobban szerette saját magát, mint bármelyik gyerekét, ezért is érdemelte meg a halálát. Ahogy ott álltam a kripta előtt, készen állva arra, hogy az öcsémet kihozzam onnan, rájöttem arra, hogy ezzel vagy jót, vagy nagyon rosszat teszek.

- Gyere! - puszta kezemmel téptem le az ajtóra rögzített lakatot, a lánc pedig a földre esett. Az ajkamat összehúzva toltam félre a kőajtót, és a pókhálók miatt oldalra hajolva léptem be a koporsókkal ellátott szűkös helyre. - Oké... - suttogtam könnyes szemmel. Éreztem az illatukat, de a jelenlétüket nem. Olyan távolinak tűnt az egész. Magányosnak.

- Itt van a családod, Alessandro! - suttogta Richard. Nem akartam elérzékenyülni, de ahogy a fehér koporsókat néztem, minden távoli emlék és vidám nap a nyakamba borult. Hirtelen lettem szomorú és dühös, hogy Richard mindent elvett tőlem. Annyi év telt el, mégis mikor akárhányszor visszajöttem ide...Hiányoztak. Nagyon.

- Essünk túl rajta! - összeszedtem magam és az öcsém koporsójához léptem. - Gyere ide! - ketten megfogtuk a koporsó tetejét és egy lassú mozdulattal letoltuk a tetejét. Amint megpillantottam az öcsém, szürke, élettelen arcát, a könnyek a szemembe szöktek.

- Tagadhatatlan a hasonlóság! - kapkodta köztünk a fejét. - Bár szerintem az öcséd így még holtan is jobban néz... - de nem tudta befejezni, mert egy váratlan mozdulattal megvágtam a tenyerét. Felszisszent, és hátra lépett, amikor kezét erőszakkal helyeztem a testvérem arcához. Néztem, hogy a vér az arcára és a szájába folyik. Éreztem, hogy Richard fél, hogy nem tudja mi fog ezután történni.

- Ne félj! Csak szépen nyugodtan! - lehunytam a szemem, amikor meghallottam a szíve lassú dobogását. Az erő lassan szétterjedt a testében, az arca bársonyos színe visszajött. - Hát...Eljött az idő!

- Az idő mire?!

- Futásra! - amilyen gyorsan csak tudtam, megfogtam Richard karját és kihúztam őt a kriptából. - Told! Told vissza! - együtt próbáltuk visszafogni az öcsémet, aki egy váratlan mozdulattal az ajtónak futott, mi pedig hátra zuhantunk. A kőből készült ajtó, darabjaira tört, a káosz közben pedig Marcus kisétált a kriptából. Ekkor Richard felnevetett.

- Én is így szeretnék kinézni a halálom után! - a földön ülve bólintott, Marcus pedig megállt előttünk. Végignéztem a lakk cipőjén, szürke nadrágján, vörös ingén és fehér öltönyén, majd bólintottam.

- Marcus! - néztem fel rá. A sötétben az arca jobban kirajzolódott, az ívelt állát megvilágította a hold fénye. Minden szigor, düh az arcára volt írva. A szemét megvillantotta és lassan leguggolt, hogy a szemünkbe tudjon nézni.

- Öt másodperc alatt fogom eldönteni, hogy melyikőtöket öljem meg hamarabb! - pillantott rám és Richardra, mi pedig egymásra mutattunk. 

Csak az számított, hogy így már feltudjuk venni a versenyt Malcolm-al.