Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben. A gondolataim mindig egy nőt érintettek, azt az egyetlen egyet. Miért van az, hogy csak egyszer találkoztam vele, de úgy érzem, hogy ismerem? Furcsa érzés kavargott bennem. Akárcsak arra a nőre gondoltam, úgy éreztem, hogy valami köt hozzá. Bár logikus magyarázatot még nem találtam rá, ezért arra gondoltam, hogy a múltból ismerhetem. De mégis mi közöm volt egy vadászhoz? Mi közöm lett volna egy olyan nőhöz, aki a fajtámra vadászik? Ez a szar azzal, hogy valaki kikapcsolja az emberségét. Csak a jelenben él, és töröl mindent, ami a múltban történt vele. Ez egy ijesztő folyamat, de soha nem zavart az, hogy nem emlékszem bizonyos dolgokra. Mint a köd. Egyszer volt, aztán felszívódik. Ez történt az emlékeimmel is. Amikor kikapcsoltam az emberségem, egy új személyként tértem magamhoz. Kitöröltem mindent, ami engem azzá tett, aki akkor voltam. Bizonyos dolgokra és személyekre emlékszek, de amire én igazán kiváncsi vagyok, arra választ talán már soha nem kaphatok. - És a baba? - fenekemet az asztal szélének támasztottam, majd a modern falra akasztott festményt néztem. - Miért éreztem olyan közel magamhoz? - az ujjamon található pecsétgyűrűt forgattam, közben lazítottam a vörös ingemen. - Ez kezd egyre zavaros lenni! Adott egy nő, akit nem ismerek, de valamiért olyan érzésem van, mintha hozzám tartozik! És aztán ott van a baba, aki úgy megérintett, hogy csak rá tudok gondolni - ráncoltam a szemöldökömet. - És tény az is, hogy megörültem, hiszen magamba beszélek! - kezemmel végig szántottam a borostámat, miközben elhúztam az ajkam. Kiábrándító, amikor az ember úgy dönt, hogy kikapcsolja az emberségét, és aztán megjelennek az életében olyan személyek és tekintetek, amit nem tud kiverni a fejéből. Ennek csak egy oka lehet: a múltban valami összekötötte őket.

- Min gondolkozol? - egy hang szólított meg, ezért összeráncolt szemöldökkel pillantottam a hang irányába. A kanapén feküdt, kezében egy régi könyvet tartott és azt olvasta. A másik keze a tarkója alatt volt, csak néha pillantott felém. - Zavar, hogy ideges vagy!

- Egy! - tettem fel a mutatóujjam. - Nem emlékszem, hogy kopogtál volna! - mutattam az ajtó felé, jelezve, hogy hívatlanul érkezett. - Kettő! Ne olvass a gondolataimban mert esküszöm, hogy lenyakazlak! - Kyle kezéből elvettem a könyvet, majd a könyvespolc tetejére helyeztem. - Miért jöttél? - pillantottam hátra, mire széttárta a kezét.

- Aggódtam érted! Miután kikapcsoltad az emberséged...eltűntél! - suttogta. - Mindenhol téged kerestelek, Alessandro! - ült fel a kanapén. - De meglepő, hogy rám emlékszel!

- Nem felejtem el azt, akit egyszer átváltoztattam! - válaszoltam nyersen. Miközben Kyle arcát néztem, felmerült bennem a tény, hogy ő jól ismer engem. Ha engem ismer, akkor a múltamból is ismer személyeket. Talán ha megkérdezném tőle, hogy ki az a nő, akire folyton gondolok, akkor választ kapnék a kérdéseimre. De mi van, ha nem akarom tudni? Szükségem van az információra? Szükségem van arra, hogy múltban éljek?

- Ez tény! - fürkészte az arcom, miközben oldalra biccentettem a fejem.

- Miért nézel így rám?

- Én csak...rád sem ismerek! - nézett végig rajtam. - Nem vagy önmagad! Az igazi Alessandro törődő, fenséges és tele van szeretettel!

- Bleh! - öklendeztem. - De itt van helyette egy új Alessandro! - kacsintottam, miközben feszülten az üveg elé álltam. Kint sötét volt, egy árnyat sem láttam, de valamiért úgy éreztem, hogy ő eljön értem. Eljön az, aki veszélyt jelenthet rám. Apám halála után minden nap azon agyaltam, hogy mi lesz, ha ő eljön értem. Talán most is a fák mögött rejtőzik. Talán felméri, hogy mennyire tudnám megvédeni magam, ha sor kerül arra, hogy eljön értem. Talán emberei vannak, akivel megfigyeltet engem.

- Te...te félsz? - suttogta Kyle, mire összeráncolt szemöldökkel nyeltem egyet. - A tápláléklánc élén állsz! Mi okod lenne félni? - sétált mellém és az arcomat fürkészte.

- Nos Kyle! Kevés olyan dolog van, amitől én félek! Még kevesebb ami képes megállítani engem - a kezemet hátra helyeztem, miközben határozottan figyeltem az erdő sötét fenyőfáit. - Tudtam, hogy mit csinálok, amikor megöltem az apámat! Azt is tudtam, hogy ezzel a döntéssel mit hoztam a fejemre! - a nyaklánchoz értem, majd ujjaimmal piszkálni kezdtem.

- Kezdek félni! - suttogta és ő is előre pillantott. - Jön valami?

- Nem valami! - vontam fel a szemöldökömet. - Valaki! - helyesbítettem. - Apám meggyilkolásának egyik célja az volt, hogy felhívjam valaki figyelmét! Ez a valaki el fog jönni értem!

- Miért fog eljönni? - fürkészte az arcomat, miközben sziszegve elhúztam az ajkam.

- Azért, hogy megöljön! - fürkésztem Kyle arcát. - Bosszút fog állni az apám meggyilkolása miatt! - sütöttem le a szemem. - Az is lehet, hogy már itt van! Lehet, hogy csak felmér engem! Talán tesztel! A világ legalattomosabb és legerősebb lényét csalogattam ki a barlangjából - pislogtam nagyokat. - Ha létezik nálam erősebb, akkor az ő! - piszkáltam a gyűrűmet. Tévedtem, mikor azt hittem, hogy apám erősebb nálam. Akkor is tévedtem, amikor azt hittem, hogy a tápláléklánc élére kerültem. Még mindig második voltam. Mindig is létezett nálam egy, aki erősebb. Erre akkor jöttem rá, amikor megöltem az apámat. Abban a pillanatban, hogy a szívét a kezemben tartottam, meg éreztem a jelenlétét és a szagát. Onnan tudtam, hogy bosszút fog állni, hogy majd eljön értem.

- Sz...szabad megkérdezni, hogy ki ez a személy, akit annyira felidegesítettél? - dadogta sápadtan. Még a nevét is féltem kiejteni. Féltem beszélni róla. Istenem! Ő volt az, akitől mindenki rettegett, mert egy ceruzával is képes volt tömegeket gyilkolni. Akinek hatalma és vérszomja akkora, hogy régen városokat csonkított meg, emberek feje repült és vámpír hadsereget csinált magának.

- Hát nem egy angyal - suttogtam a padlót fürkészve, majd automatikusan az oldalamhoz értem, mert tudtam, hogy van rajtam egy seb, egy heg, amit tőle kaptam. - Ő...az apám testvére - mondtam ki, mire Kyle nagyokat pislogva nézett rám.

- Az...khm! - köszörülte a torkát. - Neked van bácsikád?

- Bárcsak ne lenne! Bárcsak ne lenne! - bólintottam határozottan.

- De legalább jó hír az, hogy elmúlt a tél! Tavasz van! - vigyorgott sápadtan.

- Tavasz? A tavasz nem mindig jelent jót - böktem ki, majd magára hagytam.

Tavasz egyik hétvégéjén az ösztöneimre és a megérzéseimre hallgattam. Figyeltem a belső hangomra, próbáltam nyugodt és kiegyensúlyozott maradni. A szívem mélyén éreztem, hogy veszély leselkedik rám, hogy apám testvére bármikor eljöhet értem. Ő viszont mindennél és mindenkinél rosszabb. A központ sok utasítást adott már ki a likvidálására, de eddig senkinek nem sikerült megölnie. Azért, mert apám testvére olyan, mint egy szellem, aki szempillantása alatt érkezik és megy. Egy magányos harcos, aki szó nélkül elpusztít mindent ami útjába kerül. Valóban léteznek gonosz lények, de ő mindenkinél gonoszabb. Magánál a sátánnál is rosszabb. Miközben a tükörképemre pillantottam és tekintetem a bordáimhoz tévedt, eszembe jutott, hogy mit csinált velem, amikor gyerek voltam. Már akkor irigy volt az erőre, ami rám szállt. Már akkor forrt benne az irántam érzett düh, hiába tartozott ő is a tisztavérű vámpírokhoz. Mindig ő volt a fekete bárány, ő nem a jó tetteiről volt híres. Diabolus a megtestesült gonosz, aki éhezik a hatalomra. Azzal, hogy megöltem az apámat, kinyitottam egy kaput, ami elvezeti hozzám. Már az elején gondolkodhattam volna, de Diabolus jelenlétét nehéz érzékelni. És ő volt az én bácsikám. Még akkor is, ha szívből utáljuk egymást. Gondolkodás közben ismeretlen hang csapta meg a fülem. A vállam felett a modern nappali felé pillantottam. Mintha üveg tört volna szét. Összeráncolt szemöldökkel a nappali fel sétáltam, jobbra és balra pillantottam, de senkit nem láttam. Miközben előre sétáltam, megpillantottam, hogy az üveg, ami elválasztja a lakást a természettől, összetört. A szilánkok a padlón hevertek, az éles szilánkok között pedig egy fekete varjú, ami úszott a vérben, nyaka kitört. Felvont szemöldökkel leguggoltam, és lehunyt szemmel beszívtam az állat illatát.

És itt is van. Megérkezett Diabolus Malcolm.