Legendákat és történeteket olvastam a vámpírokról, a természetükről és a táplálkozási szokásaikról, de apa azt mondta, hogy a legendák nem mindig igazak. Kijelentette, hogy van ami megtörtént, és van ami soha nem történt meg. Ismerni akartam a vérszívó lényeket, mert tudtam, hogy idővel én veszem át apám helyét a családban és nekem kell megvédenem az emberiséget a vérszívó lényektől. Apám a város legjobb vámpír vadásza, ezért az emberek bíznak benne. Óriási teher nehezedik a vállára, de ő mindig pozitív és mosolygós szokott lenni. A kiképzés során segített elsajátítani a képességeimet és fejlesztettük az erőmet is. Végre kijelenthetem, hogy a vadászok közé tartozok. Nehéz volt utolérni apát. Napokat és heteket töltöttem kemény kiképzéssel, tanulással és keveset aludtam. Megismerkedtem a fegyverekkel, és kitanultam a használatukat. Sokszor megkarcoltam és megvágtam magam, de apa azt mondta, hogy ő is így kezdte.

Amikor leesett az első hó, az ablak mellett álltam és egy csésze forró kávét kortyoltam. Édesapám itthon volt és a fegyvereket élezte. Én is csinálhattam volna, de azt mondta, hogy ha rossz mozdulattal csinálom, akkor elveszem az élét és nem fog kárt okozni az ellenségben. Változtam. A hetek alatt megtanultam, hogy a vámpírok az ellenségeink. Szinte minden nap hallok újabb támadásokról és megcsonkított testtekről. A vámpírok azt hiszik, hogy bármit megtehetnek. Viszont egy dolgot nem értettem. Összehúzott szemekkel fordultam apa felé, aki a katonai asztalon tartotta a fekete késeket. Egymás után megélezte őket, a kezébe vette és alaposan megvizsgálta a fekete tőr élét. Összehúztam a szemem, fél szemmel láttam, hogy engem figyel. A kiképzés alatt sokszor eljátszottuk ezt, felmérte, hogy mennyire vagyok résen. A másodpercek töredéke alatt szinte lassított felvételben láttam, hogy a fekete rózsa motívumos markolattal ellátott tőrt egyenesen felém hajítja. Másodperceim voltak, ezért gyorsan oldalra hajoltam, az éles tőr pedig mélyen a falba állt. Felvont szemöldökkel a kezembe vettem, megfogtam, majd kihúztam a falból. - A vámpírok miért merészkednek ilyen közel az emberekhez? - tőrrel a kezemben apához sétáltam, aki a következő éles fegyvert vizsgálta meg. Maga elé helyezte, hüvelykujjával óvatosan megérintette a hegyét, majd fel pillantott rám.

- Farkasok - válaszolta halkan, mire összehúzott szemekkel az asztal szélére ültem.

- Mármint vérfarkasok?

- A farkasok és a vámpírok között ősidők óta harcok dúlnak - suttogta. - Soha nem tudtak megegyezni vagy fegyverszünetet tartani - helyezte a rongyra a fegyvert. - A farkasok mindig is túlerőben voltak, mert ismerték a vámpírok gyenge pontjait. Az ösztöneiknek köszönhetően könnyen csapdába ejtették őket, majd darabokra szaggatták a testüket - húzta össze a szemét, miközben tovább hallgattam a történetet. - Kevés táplálék maradt a vérszívók számára, ezért az emberekhez fordultak. Biztos azt gondolták, hogy képesek leállni! Tévedtek - tette hozzá halkan. - Rengeteg embert ölnek meg táplálkozás közben.

- Tehát a farkasoknak köszönhető, hogy mi vagyunk a vámpírok legfőbb tápláléka? - vontam fel a szemöldökömet. - Azért mert a vérfarkasok mindentől megfosztják őket? - csóváltam a fejem. - Területeket vesznek el, zsákmányra vadásznak, végül a vámpíroknak semmi nem marad, csak az, hogy az emberek között keresnek táplálékot - suttogtam, mire apa elismerően bólintott.

- Talán mai napig harcok dúlnak közöttük - támasztotta meg magát az asztal szélén, miközben a telefonját a zsebébe helyezte. - Szívességet teszünk a farkasoknak azzal, hogy megöljük őket - sziszegte a fogai között, miközben végig néztem rajta.

- Mit gondolsz a tisztavérű vámpírokról? - miközben láttam, hogy mérges lett, gyorsan folytattam. - Ha léteznének - tettem idézőjelbe a kezem. - Csak kíváncsi vagyok, hogy te mit hallottál róluk - suttogtam, mire apa felsóhajtott, végül elnevette magát.

- Nem sok jót - ült vissza a székre, majd felvonta ősz szemöldökét. - A legenda szerint különleges és érzékeny lények. Ők csak akkor ölnek, ha az illető halált érdemel - fonta keresztbe a kezét. - Egy korcs vámpírt könnyen felismerhetünk, hiszen vörös színben ragyog a szeme, de egy tisztavérűt... - ekkor megrázta a fejét, majd oldalra pillantott, mintha elkalandozott volna. - Egy tisztavérű pillantása kék, de nem akármilyen kék - pillantott rám. - Mintha hófehér fények cikáznának a szemében, mintha a tisztaság és az őszinteség keveredett volna a lelkében. Kristálytiszta ragyogó kék, hófehér fény ötvözetében - pillantott rám, majd a torkát köszörülte. - Innen ismerheted fel a tisztavérű vámpírokat, bár nem szokásaik szemüket villogtatni - fejezte be, mire összehúztam a szemem.

- Elképesztően gyönyörű lehet - suttogtam elvarázsolva, majd miután apa nemtetszését fejezte ki, megráztam a fejem. - Úgy mondtad, mintha már láttál volna egyet - tettem hozzá sziszegve.

- Soha nem láttam - sütötte le a szemét. - Nem léteznek - tette hozzá, majd markáns tenyerével az asztalra csapott, felállt és a fegyverek felé bökött. - Pakold el őket - bólintott óvatosan, miközben láttam rajta, hogy valami felkavarta nála az állóvizet. Ismertem apát, jól tudtam, hogy milyen, amikor nem érzi jól magát, amikor feszült vagy mérges. Miért érzem azt, hogy többet tud a tisztavérű vámpírokról? Miért érzem azt, hogy nem mondott el mindent róluk?

Késő este, szorosan betakartam magam és nyakig magamra húztam a takarót. Üres lett a ház, amióta anya elment. Mintha minden életet és nevetést magával vitt volna. Egykor a házunk tele volt nevetéssel és kacagással. Miután egy vámpír megölte az édesanyámat, apa sok éven át gyászolt és vámpírokat gyilkolt. Így próbálta feldolgozni a gyászt és édesanyám elvesztését. Az évek alatt és felnőttem, de soha nem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok. Mindig csak egy - kést szót váltottunk az egyetemről, és a tanulásról. Néha megbeszéltük, hogy mi legyen a vacsora, de egyébként a saját problémáinkkal foglalkoztunk. Nehezen tudtam feldolgozni, hogy anya elment, élni sem volt kedvem. Napokat gondolkoztam öngyilkosságon és sokat aludtam, de végül apa húzott ki a mélyvízből, ő tanított meg együtt élni a fájdalommal. Az sem volt egyszerű, de többet beszéltünk, többet nevettünk. Még mindig szomorú itthon a hangulat, sok dolog van, amiről nem beszélhetünk, de érzem, hogy idővel meggyógyulunk.

- Szóval - másnap este apa az asztalra hajtott egy térképet, miközben fekete filccel karikával jelölt egy helyiséget. - Ha minden igaz, akkor a következő támadás itt lesz - ujjával egy benzinkút felé bökött, ami tőlünk két kilométerre található. A hajamat hátra fogtam, majd az izzadt tenyeremre pillantottam. - Ide megyünk és megöljük - a térképet összehajtotta, majd a combjára rögzített tartóba csúsztatta a kést és a fegyverét. Próbáltam lépést tartani vele, de még nem volt részem ilyenben. Féltem, az adrenalin pedig felülkerekedett rajtam. Éreztem combomban a bénulást, hogy egy szót sem tudok kiejteni a számon. - Figyelj rám, Astrid! - fogta meg a vállam, mire könnyes szemmel a szemébe pillantottam. - Erősnek kell lenned - szorította meg a vállamat, miközben az asztal szélére ültem. Végignéztem a sötétzöld szűk nadrágomon és a fekete pulcsimon, miközben combomra rögzítettem a fegyver tartóját. A kést a résbe csúsztattam, a fegyvert pedig mellé.

- Azt hiszem, hogy félek - vettem fel a kesztyűmet, miközben apa a fejét csóválta. - Tudom, hogy a családunk ősidők óta vadássza a vámpírokat, viszont úgy érzem, hogy még nem állok készen arra, hogy elkapjak egyet - pillantottam fel apára, aki összehúzott szemmel magára vette a hosszított kabátot és szigorú arckifejezéssel a szemembe pillantott. Láttam rajta az együttérzést, de apa már tapasztaltabb vadász volt.

- Édesanyád halála után és nem álltam készen arra, hogy vámpírokat öljek - erőltetett magára egy mosolyt, miközben felsóhajtottam. - De a bosszúvágyam mindennél erősebb volt, Astrid - forgatta mutatóujján a kocsikulcsot. - Feltettem magamnak a kérdést, hogy ki áll bosszút, ha nem te? - tárta szét a kezét.

- Senki - sütöttem le a szemem. - Senki nem állt volna bosszút édesanyám haláláért - suttogtam könnyeim között, miközben apa az ajtó felé sétált. Kint fújt a szél, hatalmas pelyhekben esett a hó és fehér takaróval borította be a várost. Az utak szinte járhatatlanná váltak, de nagyobb autóval gond nélkül lehetett közlekedni. Mindig varázslatosnak tartottam a havazást, hiszen a fehér szín mindent kiemel. Pirosat, esetleg....esetleg kéket. Vajon milyen lehet egy hófehér hó fedte tájon sétáló tisztavérű tekintete? Milyen lehet a kék szín egy olyan táj közepén, ami minden színt fenségesen kiemel? Mennyire lehet gyönyörű az, akinek világoskék tekintete van?

- Akkor azt javaslom, hogy szedd össze magad! - mondta határozottan, miközben kesztyűbe csúsztatott kezét a kilincsre helyezte. Láttam, hogy megmarkolja, ezért én is erőt vettem magamon. Magamra húztam a fehér kabátomat ami eltakarta a combomra rögzített fegyvereket.

- Jólvan - suttogtam feszülten. - Igyekezni fogok - böktem ki, majd kiléptünk a szakadó hó alá.

És ekkor még nem tudtam, hogy a sors milyen játékot űz velem.

Az ablak felületének támasztottam a fejem és kicsiket pislogva néztem az elsuhanó tájat. Olyan volt mint a mesékben. Mesék, legendák, valóság. Mi történne, ha a legendák és a valóság között nem lennének határok, ha minden igaz lenne? Vajon milyen lenne a világunk, ha valóban létezne egy vámpír, aki tiszta mint a kristály, és fenséges akár egy uralkodó? Akkor milyen lehet a szemébe nézni, belenézni abba a kristálykék csillogó szempárba? Azt megtanultam a vámpírokról, hogy nem szabad közel kerülni hozzájuk, mert egyetlen pillantásuk is elvarázsolhat. De milyen lehet az ő pillantása? Bárki is legyen az, akiről a legenda szól.