– Csak nem engem keresel?

Megpördültem. A Volkswagenes srác állt előttem.

– Elvesztél? – kérdezte, majd bekapta a kezében lévő zacskóból az utolsó gumicukrot.

– Úgy tűnik – motyogtam vissza. Csak később mertem magamnak bevallani, mennyire megörültem, hogy ismerősbe botlottam.

A srác odasétált egy kukához és belehajította az összegyűrt zacskót, a kezét a nadrágjába törölte.

– Egyedül vagy itt?

– A szomszédommal, Blaise Endersonnal jöttem.

Gail komorabb lett.

– Értem. És ő merre van?

– Az egyik büfénél maradt.

Kezét végigfuttatta a haján, felfedeztem, hogy ezt elég gyakran csinálja. Nem tudtam, hogy tudatos-e vagy csak le akar venni ezzel a lábamról. Azúrkék szeme csak úgy világított, pár minutumra megfeledkeztem mindenről a környezetünkben.

– Na és, melyik büfénél?

Gail szája széle aprót rándult: tudta, hogy nélküle bajban lennék.

– Egy perecesnél – mutattam fel neki az emblémázott szalvétát –, de mintha a föld nyelte volna el.

– Éppenséggel tudom, merre van. Bánod, ha elkísérlek?

Hogy bántam-e? Csöppet sem. Az arcom pecsenyepiros lett, szó nélkül elindultam utána. Gail végig udvarias távolságot tartott.

Elmentünk egy késdobáló mutatványos közelében, egy egész sor táska-, ékszer-, és édességárus mellett, mire megszólalt.

– Hogy tetszik a városban? Megvontam a vállam.

– Időbe telik, mire az ember hozzászokik az újdonságokhoz, nem?

– Az biztos.

– De változnak a dolgok, mert még sosem jártam vurstlin. – Ezt olyan büszkén mondtam, mintha aranyérem járna érte.

– Nem nagy szám. Kiskoromban jöttek torzszülöttek és mindenféle furcsaság, amit el tudsz képzelni.

– Torzszülöttek? – fanyalogtam. – Ki akarna fizetni azért, hogy olyat lásson?

– Egy félkarú törpe minden évben egyre magasabbra lövette magát egy ágyúval

– mesélte lelkesen. – És a kedvenceim, a Chang nővérek. Sziámi ikrek a válluknál összenőve, akik bármilyen eszement akrobatikus mutatványt megcsináltak. Ja, és ne feledkezzünk meg Hansról... – Elkacagta magát.

– Hans?

– Hans, az óriás, egyenesen Svédországból. Két méter harminc centire nőtt, a tenyere akkora, mint egy palacsintasütő, és állítólag csakis nyúl-, meg vaddisznóhúst eszik. Alig két perc harminchét másodperc alatt pusztít el egy egész süldőt. Legalábbis, ennyi volt a rekordja.

– Pazar – húztam el a szám. Érdekes ízlésnek örvendett, ha ezeket menőnek

találta.

– Látom, hajlamos vagy véresen komolyan venni a dolgokat. – Jót mulatott a naivitásomon. – Csak viccelek, lazíts már! Az ilyesmi dedósoknak való.

Nem szóltam semmit, csak figyeltem, ahogy megpróbál kontaktust teremteni velem. Amikor nem vettem a lapot, komorság költözött az arcára. Megpróbáltam menteni a helyzetet.

– És mit szoktatok itt csinálni, amikor nincs vurstli?

Hallgatagsága egyértelműen jelezte számomra, hogy igen csekély a lista, amit Obscure Valley szórakozás címén kínál.

– Mire gondolsz?

– Tudod, amit a fiatalok szoktak csinálni. Buli, biliárd, pláza?

– A plázát elfelejtheted, az csak Baton Rouge-ban van, vagy Lafayette-ben. Néhol lehet biliárdozni, de a buli errefelé inkább csak amolyan amatőr koncerteket jelent.

– Ó... – Ez igazán kiábrándítóan hangzott.

– De van egy mozink. Viszont, ha komoly izgalomra vágysz, akkor inkább azt is elkerülöd. Egy régi színházban alakították ki, miután az utolsó társulat is feloszlott. A fiatalok követelték a polgármesteren, hogy legyen végre egy normális mozi, de nem találtak rendes befektetőt. Túl kicsi a város. Így került be a terembe egy lyukas vetítővászon és kétszemélyes, kopott huzatú kanapék. Büféről és pattogatott kukoricáról ne is álmodj.

– Amúgy sem szeretek filmnézés közben enni, mert a fele folyton az ölemben

köt ki.

– A hang csak sztereó, szóval nem fogsz megsüketülni. – Megmertem volna rá esküdni, hogy direkt akarja elvenni a kedvem a várostól. – Naponta két filmet játszanak, az egyik este hétkor kezdődik, a másik rögtön az első film vége után. Általában valamilyen végtelenül romantikus film, animációs mese vagy ócska vígjáték közül választhatsz.

– Keményebb nincs? Akció vagy thriller?

– Felénk ezek cenzúra alatt vannak. – Újból a féloldalas mosoly. – A legkeményebb film, amit láttam ott a Némó. És az új filmek is legalább féléves késéssel jutnak el hozzánk. Reménytelen.

– Remek. – Összeszorítottam a fogam.

Elmentünk egy célbadobó-stand mellett. A fődíj - egy csokornyakkendős krokodil - ott függeszkedett a célba dobók szeme előtt. A műanyag szemén megkopott a festék, olyan régóta várt gazdára.

Észrevettem, hogy Gail lemaradt. Hátrapillantottam a vállam felett és kiszúrtam, hogy pár lépéssel hátrébb három srác tornyosul előtte. Először azt hittem, hogy Gail haverjai, ezért visszaszlalomoztam az emberek között, de néhány lépés távolságból leesett, nem baráti csevejt folytatnak.

– Húzzál innen! – dörmögte a három srác közül a legnagyobb, és meglökte Gail vállát. Gail is magasra nőtt, de a behemót rajta is túltett. Mintha ereiben troll vér is csörgedezne, nyaka aránytalanul széles volt a kicsi fejéhez és füleihez képest, a felsőteste is túlságosan apróra sikeredett hosszú, vaskos elefántlábai mellett.

Gail szótlanul tűrte a sértést.

– Nem hallod, lúzer? Tán kimossam a füled? – folytatta a nagydarab fiú, miközben másik két oldalán veszteglő társa kretén módjára röhögött. Mindannyian kék iskola dzsekit viseltek Saints felirattal.

Az egyik csatlós készítette az öklét, jelzésszerűen megropogtatta, amikor melléjük toppantam.

– Hagyjátok abba! – emeltem fel a hangom. A három idióta először fel sem fogta, hogy hozzájuk beszélek.

A góré leeresztette az ütésre kész bal kezét.

– Nézd'má... – vigyorgott. – Huber, találtál magadnak egy védőangyalt?

– Dugulj el! – jött meg Gail hangja, közelebb húzódott hozzám. – Tűnjünk el innen – súgta a fülembe, és megpróbált elráncigálni onnan.

– Nem gondoltam volna, hogy a híres Gail Hubernek egy lány segítségére van szüksége – gúnyolódott tovább a troll-nyakú.

Amikor a srác közelebb hajolt és megpróbálta elkapni a derekam, éreztem rajta az áporodott sörszagot.

Gail erre egyből beindult. Elkapta a srác kezét és lerántotta a derekamról.

– Hagyd békén, hígagyú!

– Ezer bocsánat, még nem ismerjük egymást – szalutált nekem a srác. – Dexter Kinley a nevem. Miért ilyen balfékkel lógsz? – mutatott hurkás ujjával Gailre. – Ez a senki nem érdemli meg. Velem ezerszer jobban járnál.

– Azt nehezen hiszem – fintorogtam.

Gail elindult a másik irányba, én is készültem megfordulni, amikor Dexter elkapta a karom és visszarántott, ennek következtében pedig lecsúszott a fejembe húzott kapucni.

– Nocsak – vigyorgott. – Te nem az új csaj vagy?

– Hogy is hívnak? – kérdezte a Dexter másik oldalán álló, kopasz fekete srác, akinek a nyakán egy angyalszárny tetoválás ékeskedett.

– Valami Hazel, asszem... – dünnyögte a szemöldökében karika piercinget viselő harmadik. – Akinek az anyja az a dugni való színésznő a Vad valóságban.

Gail újból megragadta a kezem.

– Menjünk – szólt rám élesebben.

– Ugyan már, Bébi... – folytatta Dexter és megigazgatta magán a dzsekijét. – Hidd el, sokkal többet nyújthatok neked, mint ez a nyomi.

– Igazán sajnálom, fafej, de meg tudom válogatni a társaságom – reagáltam csípősen pár lépéssel odébb. Gail a kapucnimnál fogva húzott maga után.

– Majd meglátod, visszasírsz még... – ordította két keze között Dexter, amit javarészt elmosott a körülöttünk tekergő tömeg zsibaja.

Pár méterrel és néhány bódéval arrébb, Gail elengedte a kapucnim.

– Kik voltak ezek? – kérdeztem számon kérve. Nem értettem az egészet. Eddig azt gondoltam, hogy ő a rosszfiú, most mégis úgy tűnt, mintha ő lenne a legkisebb vad a dzsungelben.

– A város tahói.

– Látom, sokan nem kedvelnek – jegyeztem meg, amikor elértük a keresett pereces bódét, de nem láttuk semerre Blaise-t. Arra is gondoltam, hogy talán már ha- zaindult.

– Na persze – dünnyögte Gail, és szótlanul kémlelte a tömeget.

Meg akartam tőle kérdezni, hogy miért szemétkednek vele, de láttam, hogy mélységesen cikinek érzi, így inkább letettem róla.

– Azt hiszem, a szomszédod már nincs itt. – Gail témát váltott, a hangja haragosan szólt. – Ha gondolod, hazaviszlek. Itt van néhány sarokra a kocsim.

Sejtettem, hogy apa nem örülne neki, ha beülnék Gail mellé, mégis kecsegtetőbbek tűnt, mint hazagyalogolni egyedül. Így belementem.

Gail egész végig távolságtartó volt és sietősen haladt a tömegben, nem is n gyon törődött vele, hogy tudom-e tartani a lépést. A kordonokkal jelzett kijáratnál megpillantottam Blaise-t egy másik sráccal az oldalán, aki a telefonján pötyögött.

Közelebb érve szomszédom is észrevett minket.

– Már mindenütt kerestelek. – Blaise hangja évődően szólt, mintha maga sem hinne a szemének. – Nem adtad meg a számod.

– Bocs, egy kicsit elkavarodtam.

– Szerencsére rátaláltam. – Gail megrészegülten kihúzta a mellét. Valamiért ez szomszédomnak nem tetszett, mert ellenségesebben méregette őt.

– Szerencsére – ismételte Blaise fogcsikorgatva, állkapcsa alig észrevehetően megfeszült, ahogy tekintete átvándorolt rólam Gailre. A harmadik ismeretlen fiú csak pislogott, miközben Blaise és Gail nyomasztó farkasszempárbajt vívott.

– További jó szórakozást! – Gail megfutamodott, mielőtt bárki más mondott volna valamit. Intett egyet – amit inkább csak nekem szánt –, majd egyszerűen elsétált.

A nagy zsibongásban többé-kevésbé ki tudtam venni, hogy Blaise a seggfej szót morzsolgatja a fogai között. Valakik petárdát durrogtattak a hátunk mögött, néhányan megindultak a kijárat felé. Mi egy Madam Mathilda nevű jósasszony sátra mellett találtunk magunknak menedéket.

– Ez a vásár tök gyér. – Végre a másik srác is megszólalt. A hangja öblösen szólt, mélyről jött, kicsit idétlenül festett mindemellett piszkafa alakja. – Minden évben egyre unalmasabb.

– Aha – felelte Blaise, aki ekkor már az arcomat koslatta. – Hazel, ő itt Oliver.

A srác neve hallatára oldalra kotorta hosszú frufruját, majd hóna alá vágta az eddig kezében szorongatott barna zacskót, ami minden bizonnyal valamilyen dugi piát rejtett. Tenyeres-talpas srác volt, aki kedvelte az egy számmal nagyobb ruhákat, és akinek a kedvenc időtöltése a World of Warcraft lehetett a pólója grafikája szerint.

– Sz'asz! – köszönt. – Hallom, te leszel az új celeb a városban... – Oliver nem fejezte be a mondatot, Blaise egy jól irányzott ütést mért az oldalába.

Oliver visszahőkölt.

– Bocs, elfelejtettem, hogy ez tabu – mentegetőzött. Az évek folyamán megtanultam türtőztetni magam az olyan apróságok miatt, hogy az arcomat sokan felismerik, ennek ellenére bosszantó volt.

Egy időre elegem lett a vurstlikból.

– Ideje mennünk – mutattam jelentőségteljesen az órámra. Még mindenképpen be akartam ugrani egy boltba.

– Akkor, holnap talán összefutunk. – Oliver legyintett serpenyő méretű kezével, és elindult egy nagyobb csoport felé.

Nem hagyhattam ki, hogy ne kérdezzek rá Blaise-nél, mi a fene van mindenkivel, amikor elindultunk a kocsija felé.

– Mi volt ez az előbb Gaillel?

Megijesztett, ahogy Blaise rám nézett. Dühösnek látszott.

– Semmi. Gail egy hólyag!

– Nem tűnik annak. – Csak azért folytattam a témát, hogy hergeljem vele őt, hátha kicsúszik olyan a száján, amit normális körülmények között nem mondana el.

Blaise morgott valamit, de nem értettem tisztán, mert az égre rakétákat lőttek

fel, amik magasan az óóó-zó tömeg feje felett durrantak szét. A felvillanó fényekben Blaise arcát kutattam és próbáltam megfejteni arckifejezését. Aztán csak hozzátette:

– Épeszű ember messzire kerüli.

Nem mondott mást és nem adott magyarázatot. Elvárta tőlem, hogy elfogadjam ezt, a rengeteg kérdésem ellenére.

Helyénvalónak láttam, ha befogom a szám.

------

(ノ^_^)ノ

Köszi, hogy elolvastad!

Ha kíváncsi vagy más érdekességre, iratkozz fel! https://cassyblacksmith.com/