Fémes csikorgás harsant, a kocsi megrázkódott. Olyan hirtelen történt, hogy még pislogni sem volt időm.

– Minden oké? – kérdezte apa.

A szívem bár hevesen kalapált, de bólintottam.

– Mi volt ez?

Mindketten hátranéztünk a hang irányába.

– Csak ez hiányzott! – brummogta apa, és kievickélt a kocsiból.

Egy olajzöld, világot látott Volkswagen Golf Country eleje legalább négy centire furakodott a Chargerünk lökhárítójába. Amikor apu meglátta a kárt, lekapta a fejéről a baseballsapkát és megdörzsölte a tarkóját. Az orrcimpái kitágultak, az állán egy izom rángatózott.

Meg akartam nyugtatni, de nem tudtam mit mondani. Egy méretes horpadás ékeskedett a kocsi hátulján és megsérült a fényezés is, pedig apám nagyon vigyázott a műgyűjtő vásáron beszerzett gépre.

Csak azután figyeltünk fel, ki vezette a másik autót, amikor a sofőr kiszállt és az utastérben dübörgő zene beleszántott a dobhártyánkba. A fiatal srác a tikkasztó idő ellenére fekete ruhákat viselt tornacipővel, a pólóján a SHIT HAPPENS felirat virított.

A srác lekapta napszemüvegét, és a farzsebébe rejtette. Egy pillanatra megállt, kinyújtóztatta tagjait, melyeket eddig a Golfba passzírozott. Nem számítottam rá, hogy olyan alakba botlok, aki ennyire eltér a kisvárosi slepptől. A verdája bizonyította, hogy délen is számít valamit a jó ízlés.

– Jól vannak? – A srác hangja rezonált, mintha megpengettek volna egy basszusgitárt. Ő is láthatta, hogy a figyelmetlensége miatt apám kénytelen mélyen a zsebébe nyúlni, de nem törte magát, hogy bocsánatot kérjen.

– Hogyne, csak hát a Charger – mondta kásás hangon még mindig sokkhatás alatt.

A srác megvakarta a fejét.

– Olyan hirtelen tűnt fel a kocsi a kanyarban. Nem sokan járnak errefelé. Ami azt illeti, egy madár se – nevetett fel, de amikor egyikünk sem volt vevő a viccre, a mosolya lelohadt. – Fékeztem, ahogy csak tudtam – tette hozzá látva arcunkon a bosszúságot.

Úgy tűnt, apám nem szívesen ugrana össze senkivel az új lakhelyünkön. Ettől függetlenül nem tartottam fair dolognak, hogy a szépfiú nem ajánlotta fel a kár megfizetését.

Az úton egy vészvillogókkal felszerelt régi Caprice jelent meg, egy hamisítatlan seriff kocsi, mintha a gondolataimból húztam volna elő. Gaztevőnk visszafojtott szitkozódások közepette belerúgott a Volkswagen kerekébe.

A seriff leállította a szolgálati autót, megigazgatta az övén lógó pisztolytáskát, és közelebb andalgott hozzánk. A karjai lobogtak, mint egy rongybabának, a járása arról árulkodott, hogy nemrég burkolt be egy tartalmas ebédet, amit igazolt a ruhájából áradó jambalaya szaga.

– 'Napot uraim! – köszönt délies akcentussal. – És kisasszony.

Amikor a kalapját felemelte, láttatni engedte waxolt fejét, ami megcsillant a délutáni erős napfényben. Nem az a tipikus seriff-fazon volt, akit bajusszal, sörhassal tudtam elképzelni. Nagy termetével, muszklijával és gyűrött fülével leginkább egy nyugdíjazott pankrátorra hasonlított.

Apu odalépett hozzá és kezet fogott vele. Olyan embernek nézhette, aki előbb ad igazat egy hasonkorú férfinak, mint egy suhancnak.

– A nevem Paul Darell seriff. Mi a gond? – kérdezte recsegősen a férfi, bár feltehetőleg ő is látta a körülményeket.

– Történt egy kis baleset.

Biztosra vettem, hogy apa fejében a baleset szó egyet jelent a felháborító igazságtalansággal, ami minket súlyt. Nem elég a válás, a sors megspékeli egy jókora kiadással is.

– Most költözünk a Greenwood birtokra. Ruben Clavette vagyok.

Darell szeme felcsillant, mint oly' sok embernek, akinek apa mostanában bemutatkozott. Ez a név többet mondhatott neki annál, hogy mi vagyunk az új lakók, feltéve, ha itt Louisianában is olvasnak bulvárt. A sajtó az elmúlt hetekben rengeteget csámcsogott a váláson. Legfőképpen aziránt érdeklődtek, apám és én hogyan boldogulunk ezután, mintha anyám nélkül ez lehetetlen lenne.

Darell hátravetette a fejét, hogy a kalapja karimája alól jól szemügyre vegyen minket magának.

– Ön nyitja azt a villanyszerelési szaküzletet, ugye? – Tekintete először apám tetoválására, majd keresztalakú fülbevalójára ugrott. Az arca totál kifejezéstelen maradt. – A Jackson Roadon?

– Pontosan. Ő itt a lányom, Hazel – mutatott apa felém. Egy kedves mosolyt eresztettem el a férfinak.

Beletartott egy kis időbe, mire a seriff szája széle megrándult.

– Nocsak, kit fúj ide a szél... – Sosem tudtuk meg, mit akar ez jelenteni, mert a seriff arról kezdett el regélni, hogy a legjobbkor vásároltuk meg az ingatlant, mert mostanában nagyon sok befektető érkezik a városba. Azt mondta, meglátjuk, milyen kedves kis közösség ez, mindenki örömmel fogad minket.

A srác tekintete másról árulkodott. Mintha nem dobná fel a hír, hogy a Greenwood birtokra költözünk. Reméltem, hogy kisvárosban azért jobb élni, mert itt nem bámulnak folyton az emberek, mintha csak egy friss hús lennék, amit újonnan pakoltak ki a csemegepultra. Új életet akartam kezdeni, ahol normális esélyekkel indulhatok.

Darell seriff a srác felé fordult, aki védekezően összefonta karjait maga előtt.

– Gail, nem feledkeztem meg rólad. Mit műveltél?

Nem számított jó jelnek, hogy a rendbeli név szerint ismerte őt. Egyszerűen írhattam volna a kisváros javára, de inkább arra gyanakodtam, hogy többször meggyűlt a baja a hatóságokkal.

– Későn vettem észre a kocsit a kanyarban – tárta szét a karját.

– A sérülés mértékétől egyértelműen látszik, hogy nem a megengedett sebességgel hajtottál.

Apám halványan elmosolyodott. A csatában nyerésre álltunk.

– Már nem tudtam megállni.

– Ez esetben, neked kell fizetned a károkat – csóválta meg a fejét a seriff, mint aki pontosan tudta, hogy ez lesz a vége.

– Éppenséggel, én sem a legjobb helyen parkoltam... – habogta erre apu, de nem

vitte túlzásba a tiltakozást.

– Nem akarjuk, hogy az első napjukon megutálják a városunkat, igaz-e? – Darell vigyorgott, Gail gúnyosan rámosolygott a seriffre. Amolyan szívjál-gázt nézéssel párosítva.

– Hogyne – szűrte Gail a fogai között.

– Hívjunk egy vontatót? – kérdezte Darell.

– Fölösleges – intett apa. – Csak egy horpadás.

Azért a horpadásnál egy kicsit több volt. A seriff vetett egy rosszalló pillantást az autónkra, amikor a szolgálati kocsiban a magnó felrecsegett. Darell odatrappolt és a szájához emelte a kütyüt.

– Itt Darell – szólt bele, mire a magnó újból sistergett. – Mondja, Etta. A válaszként érkező női hangot tisztán hallottuk.

– Seriff, most szóltak be a megyeiek, hogy azonnal a segítségét kérik.

– Mi történt? – csikorogta vissza unottan, mint aki arra számított, hogy a nap hátralévő részében lógathatja a lábát.

– 187-es, innen mintegy huszonegy mérföldre, a Jacksonville erdőnél. Kérték, hogy azonnal menjen a 67-s úthoz.

Darell morogva visszatette a helyére a beszélőkét, az arckifejezése nem nyugtatott meg.

– Valami probléma van? – kérdezte apa.

– Nos, gyorsan le kell zárnunk az ügyünket. Tovább nyaggatta a férfit.

– Jól hallottam, hogy megöltek valakit?

Darell elhúzta a száját, majd megvakarta a gyűrött fülét. Váratlanul érhette, hogy apám filmszakmás állásának köszönhetően informáltabb, mint a sok helybeli civil.

– Nézzék, nem akarom máris elrontani a kedvüket, csak most költöztek ide...

de mégis jobb, ha tudnak róla. – Nagyot sóhajtott. – Történt néhány kényes ügy Baton Rouge környékén. Csak azért mondom, hogy legyenek óvatosak. És különösen a kisasszony ne csatangoljon egyedül a városon kívül - mutatott rám virsli ujjaival.

– Miféle kényes ügy? – kacagott fel apa, mintha feltételezné, hogy a seriff lódít. Valahogy nem egészen erre számítottunk, amikor Darell a „kisvárosi idillről" hadovált nekünk.

Kényelmetlen csönd következett.

– Ne haragudjanak, de várnak rám.

Darell elindult a Caprice felé, és az ajtó kinyitása előtt visszaszólt.

– Gail, te gyere velem! – mutatott a srácra, aki engedelmesen ellökte magát a kocsijától. – Isten hozta önöket a városunkban – bökte oda a seriff végszóul.

Lármás hurrogással indult be a szolgálati autó. Apa egy fájdalmas pillantást vetett a kocsink hátuljára, aztán mindketten beültünk. A visszapillantóból néztem, ahogyan Gail elslattyog a seriff kocsijáig, és mielőtt beült volna, mintha érezné, hogy figyelem – rám kacsintott.

– Gyilkosság – rázta meg a fejét apa.

– És nem az első a környéken – emlékeztettem.

Apa morogva beindította a kocsit. Éppen megpróbált megbizonyosodni, hogy nem közeledik felénk egyetlen jármű sem, amikor előrehúzott valamit a hátsó ülésen lévő csomagok közül.

– Ez végig itt hevert – lengette meg előttem alestrapált térképet.

-------------------------

(^_^)

Köszi, hogy olvastad a részletet!

Látogass el a blogomra további írásokért, könyvkritikákért, írástechnikai cikkekért. 

https://cassyblacksmith.com/