GYILKOSSÁG BATON ROUGE-BAN – HOLTAN TALÁLTAK EGY TIZENKILENC ÉVES FIÚT AZ EGYETEM KÖNYVTÁRÁBAN. A NYOMOZÓ HATÓSÁG SZEMTANÚKAT KERES.

– Apa, ez aztán hervasztó! – dünnyögtem és a táskám mélyére rejtettem a Baton

Rouge Post egy héttel ezelőtti számát.

Apám úgy tervezte, hogy az összegyűjtött újságokkal megpróbál kedvelt csinálni a környékre való költözéssel, de csak rontott a helyzeten.

– Ez az újság nem szól másról, csak gyilkosságról, eltűnt emberekről és a hurrikánszezonra vonatkozó óvintézkedésekről!

Apu az alsó ajkát szívogatta.

– Hazel, ne várj csodát – mondta szelíden. – Ez a hely még mindig jobb, mint Los Angeles.

– A környéken több az akció, mint egy Tom Clancy könyvben – forgattam meg a szememet, arra gondolva, mennyire vártam, hogy az egyik legdélebbi állam fantomvárosába vackoljuk be magunkat, ami a legtöbb térképről hiányzik, és ahol remélhetőleg soha nem történik semmi.

Apa erre megkukult, naná, hogy nem tudott semmit sem mondani. Totál letekertem az ablakot, az iPodomon Linkin Parkot bömböltettem, miközben hagytam, hogy a szél arcomba csapja hosszú hajamat.

Ha az ember szülei elválnak, abban mindig van valami szívás. Nem elég, hogy az egész életem fenekestül felfordult, és hogy a válás után az ősök végérvényesen megutálták egymást, de elhatározták, hogy két különböző államba menekülnek. Mindegy, hová, csak jó messzire legyenek egymástól.

Anyám megcsalta apámat. Reméltem, hogy kibírják a középiskola végéig, amikor elmegyek egyetemre és csöppet sem érdekelt, hogyan rendezik le maguk között az ügyet. De aztán anyám kitalálta, hogy nem hajlandó tovább titkolni az érzéseit sem előttünk, sem a rajongói előtt, így végül ő tette fel az i-re a pontot.

Apu nem csinált nagy ügyet belőle – legalábbis ezt mutatta mások felé. Kinézett magának egy helyet, ami a lehető legmesszebbre esett a hollywoodi csillogástól, és alig egy hónap alatt lezárta az életét Los Angelesben. A szüleim eladták a közös otthonunkat, megosztották a vagyont, aztán ki-ki ment a saját útjára.

Jelen tények ismeretében azt mondanám, hogy a válás mindennapos és sima ügy. Kivéve akkor, ha az ember anyja befutott színésznő.

Anya hivatásának hála mindannyian a középpontba kerültünk: a kíváncsiskodó rajongók, pimasz paparazzik folyamatos kereszttüzében álltunk. A filmszakmával járó felhajtás csak anyának jelentett szórakozást, apám hamar megelégelte a rivaldafény sötét oldalát, ezért otthagyta a filmstúdiót, ahol korábban vezető technikus-

ként dolgozott, hogy átvegye nagyapám villanyszerelői vállalkozását.

A válás nemcsak azt jelentette, hogy a szüleim más államban folytatják az életüket, hanem azt is, hogy választanom kellett kettejük között.

Úgy éreztem magam, mint egy játékmackó, amit a céllövölde legmagasabb és legelérhetetlenebb részére lógattak, és minden játékos megpróbált ügyeskedni, hogy engem elnyerjen.

Anyám megesküdött, hogy kapok egy saját kocsit és kifizeti nekem az egyetemet, bárhová is akarnék menni – jóllehet ehhez újdonsült pasijának volt némi köze, aki dúskált a milliókban. Burnett – még a neve is olyan utálatosan hangzott, mint egy gyorséttermi menüé – egy ötcsillagos hotelkomplexumot vezetett Hawaii-on.

Apa megígérte, hogy lehet külön szobám és fürdőm, és nem szól bele az életembe, ahogyan korábban anyám tette, amikor még azt is meg kellett fontolnom, kivel, s mikor lépek ki az utcára.

Mindkét ajánlatot elengedhetetlennek tartottam egy normális felnőtt élethez. De anyám mellett folytathattam volna látszatéletemet filmbemutatókkal, lesifotósokkal és hazug újságcikkekkel; vagy választhattam a könnyebbik utat. Amikor szüleim hallani akarták a végső döntést, megvontam a vállam, és amellett döntöttem, aki a szabadság mellett egyben nyugtot is ígért.

Leendő otthonunk, az alig kétezer fős kisváros a Mississippi keleti partján feküdt Louisianában. Születésem óta Santa Monicában éltünk, hozzászoktam a felhőkarcolók és luxusvillák látványához. Számomra idegennek tűnt egy olyan hely, mint Obscure Valley.

A városban összesen három tisztességes étterem, négy templom, egy közkönyvtár, egy szupermarket, egy apró kórház és – mivel erre nem nagyon járnak turisták

– egyetlen motel található. Javarészt nagyobb birtokokhoz tartozó bekötőutak keresztezték a főutat, a házak korrekt távolságra épültek egymástól.

Kétfajta ház létezett itt. Vagy az utóbbi években felújított tornácos, vörös cédrusból készült zsindelyes fajta, vagy a többgenerációs, erkélyes, stukkós komplexum, amelyhez hatalmas ültetvény, legelő vagy jelentős tenyészállat-állomány tartozott. A tornácokon mindenhol ott lobogott az amerikai zászló, a kertekben rendezett sorokban virágok nyíltak, a sövényeket és a gyepet mintha polgármesteri utasításra vágták volna egyforma nagyságúra és alakúra. A kölykök az úttesten kosaraztak vagy görkoriztak, nemigen zavarta meg őket arra járó autó.

Az út Kaliforniából kisebb-nagyobb megszakításokkal három napig tartott. Apu hosszú idő óta akkor szólalt meg ismét, mikor ráhajtottunk a főutcára. Végig cédrusok, mocsári ciprusok és tölgyek szöktek a magasba, ágaikat tömött szakállbromélia fedte be.

Kihúztam a fülhallgatót, apa pedig kikapcsolta a kocsi kazettás magnóját legnagyobb örömömre. A sok közös tulajdonság ellenére apával a zenei ízlésünk merőben eltért. Míg ő imádta a hatvanas-hetvenes évek zenéjét, engem egy ilyen nótával a világból is ki lehetett üldözni.

Más apja pornóvideókat, söröskupakokat, Playboyt vagy pénzérméket gyűjtött, addig apám betegesen ragaszkodott a közel ötszáz lemezből álló gyűjteményéhez, amit csupa olyan előadók slágerei töltöttek meg, mint a Hollies, The Who, Bob Dylan vagy Johnny Cash.

Persze, apám sosem szeretett beállni a sorba.

Ahelyett, hogy nagyszüleim kérésére mérnöknek tanult volna, négy haverjával alapított egy zenekart a The Subset néven. Szentül hitték, hogy a kampuszokon alakult bandákat előszeretettel karolják fel, ezért mind Los Angelesbe költöztek szerencsét próbálni. Csakhogy nagy volt a konkurencia, a Guns N' Roses és a Red Hot Chili Peppers mellett nehéz volt labdába rúgni.

Apámék közös kedvenc bandája a The Beatles volt, sokat heccelték azzal, hogy hasonlít Ringo Starr-ra, amit nem kifejezetten bánt. Hogy hangsúlyozza rajongását, apám mindig pilóta napszemüveget hordott, körszakállat növesztett, és fülbevalót is lövetett. Alig tizenhat volt, amikor az „I am a Beatlemaniac" feliratot a jobb alkarjára varratta. Elmondása szerint ezzel a fizimiskával bomlottak utána a csajok. Elmondása szerint így csavarta el anyám fejét is, aki a nagyapám kocsmájában segédkezett hétvégente, amikor a banda ott játszott. A Winston street-i kocsmában gyakran megfordultak feltörekvő zenészek, néhányukra fel-felfigyelt a szakma.

Anyának köszönhetően a The Subset havonta többször is fellépett, de a várt siker elmaradt. A beatzene kezdett kimenni a divatból. Sokkal inkább ennek tudható be, hogy apámból nem lett nemzetközi popsztár.

Elértük a város végét, az aszfalt eltűnt a kerekek alól, amikor apa kotorászni kezdett a kesztyűtartóban. A papírtérképet kereste, amit néhány héttel korábban szerzett be a netről. Furcsálltam, hogy anélkül nem tudja, hová megyünk, ez cseppet sem biztató egy ilyen zsebkendő méretű kisvárosban.

– Ne nyissam meg a GPS-t? – kérdeztem.

– Fölösleges. Azon nincs rajta az út, ami a házhoz vezet.

– Hogyhogy?

– A ház régóta lakatlan, a bekötőútja egy kicsit vadregényes.

Előrehajoltam, hogy segítsek neki, de a térképet sem a kesztyűtartóban, sem a táskámban nem leltem. Egy kietlen földúton zötykölődtünk, mikor egy kanyar után apa megállt az út szélén.

– Hova a fenébe lett... – Kikapcsolta a biztonsági övét, majd matatni kezdett az

ülése alatt. Elpakoltam a lábam mellől a csomagjaimat, odébb söpörtem az úton elfogyasztott gyorséttermi kaják papírjait, hogy átkutassam a csomagjaink tartalmát, amikor...

BUMM!

------------------

(*-*)

Köszi, hogy elolvastad a történetem!

Nézz be a blogomra további érdekességekért! http://cassyblacksmith.com