Másnap még mindig kellemetlenül éreztem magam Endersonék társaságában. Később megnyugtattam magam, hogy Richard és Blaise átlagosak, eltekintve azoktól a sebektől, amiket magukon viseltek. Kiderült, hogy Blaise testén jóval több heg rejtőzött. Vacsorakészítés után elvállaltuk, hogy elmosogatunk. Blaise felhajtotta az ingujját, és belemártotta a kezét a megengedett vízbe. Ekkor láttam meg a második sebhelyet. A forradás a jobb könyökénél kezdődött és felfutott az alkarjáig, mint egy tekergőző féreg.

– Az mi? – szakadt fel a hang torkomból gondolkodás nélkül. Tudtam, hogy milyen érzéketlenül hangzott, abban a pillanatban, ahogy kicsúszott a számon.

– Csak egy régi seb – mondta, aztán visszahajolt a víz fölé és folytatta a munkát. Azt gondoltam, muszáj mondanom valamit, csak nem találtam a megfelelő szavakat. Láttam rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, ezért inkább csöndben maradtam.

Apa vasárnap a boltunkba ment elrendezni a megrendelt árut és átvenni néhány szállítmányt a nyitás előtt, így egyedül kellett hagynia. Megkérdeztem, hogy vele menjek-e, de azt mondta, úgysem tudna velem foglalkozni, és különben sem akarja elrontani az utolsó pihenőnapomat.

De Endersonék házában olyan kívülállónak éreztem magam, hogy még az árupakolás is jobban esett volna. Ürügyként, hogy végre elszabaduljak a nyomasztó légkörből, azt találtam ki, hogy bemegyek a városba feltölteni a sulis készletemet füzetekkel és íróeszközökkel.

A vendégszobában nézegettem a lehetséges útvonalat a szupermarketbe, amikor Blaise kopogott az ajtófélfán.

– Zavarlak?

– Dehogy – feleltem, majd elraktam a zsebembe a telefonom, a táskámba pedig a bevásárlólistát. – A városba készültem. Kéne vennem néhány sulis cuccot.

– Szívesen elviszlek. De mit szólnál, ha elmennénk még valahova?

A fuvar felajánlásának örültem, de hogy ismét cink szituba kerüljek Blaise-zel, annak kevésbé.

– Hová? Vállat vont.

– A városháza mellett vurstli van. Gondoltam, érdekelne.

– Vurstli?

– Tudod, mi az? – Blaise bizonytalannak látszott.

– Persze, csak még sosem jártam olyanon. – Hogy ne hangozzon olyan cefetül, hozzátettem: – Mifelénk mindenki inkább a Universal Studiosba megy. Persze filmeken már egy csomószor láttam.

– Akkor, mire vársz? – villantotta ki Blaise a fogsorát. – Ha nem jártál még vurstlin, az olyan, mintha nem is lett volna gyerekkorod.

Hiába szánta viccnek a megjegyzését, nekem nem számított annak.

A városháza melletti, több háztömbnyi nagyságú zöldterületen tulajdonképpen egy vadonatúj várost építettek, ami körhintákból, büfés kocsikból, nyerőautomatákból és zsibongó embertömegből állt.

Lemerevedtem a hatalmas tömeg láttán. Belépni a hatalmas tömegbe számomra azt jelentette, mint egy tériszonyosnak felmenni a Burdzs Kalifa tetejére és a mélybe vetnie magát. Nekem nem a magassággal kellett megküzdenem, hanem az

emberekkel, akik lépten-nyomon belém ütköznek, lökdösnek vagy bámulnak. Szaporábban vert a szívem, mint valaha.

Az igazat megvallva, egy kis tömegfóbiában szenvedtem. Mióta kitudódott anyám hűtlensége és az egész válás, begubóztam. Azt vettem észre, hogy mindenki kerülni kezd, nemcsak az állítólagos legjobb barátaim, hanem a családom is, mintha megfeledkeztek volna rólam a nagy perpatvar közepette. Elterveztem, hogy az új városban más lesz, megpróbálok beilleszkedni. Nagy levegőt vettem és követtem Blaise-t.

A bejáratnál nem kellett jegyet váltani, ahogyan más vidámparkokban. Lassan bandukolva haladtunk el egyik-másik körhinta mellett, mígnem egy hatalmas, fém földönkívüli lényhez értünk, aminek a karjaira kétszemélyes rakétaalakú kocsikat erősítettek, s azok minden irányba forogtak a magasban az ufó villogó feje körül.

– Klassz, mi? – Blaise kíváncsian nézett rám. A neoncsövek fénye zöldes árnyalatot kölcsönzött az arcának. – Szeretnél felülni rá?

– Inkább kihagyom. – Elfogott a hányinger, és inkább hátat fordítottam neki. – Ez nekem túl meredek.

– Pedig az UFÓ a legjobb. Szinte mindenhogy forog. – Blaise karjával imitálta, hogy milyen mozdulatokat tesz a levegőben a játék. Én az óriáskerékre koncentráltam a háta mögött, ami csigatempóban járt körbe.

– Elég ijesztő látvány. Nem nekem való az ilyesmi.

– Ne már! – Blaise ajka lebiggyedt. – Nem mehetsz el úgy, hogy nem ültél fel semmire.

– A legtöbb körhintán pocsékul vagyok. Van egy rossz gyerekkori élményem egy ilyenen – mutattam a villogó UFÓ-ra, ahonnan fülsértő gyereksikolyok hallatszottak. Kiskoromban mindenáron fel akartam ülni egy ilyenre. Egy percig sem bírtam hányás nélkül.

– De azért az óriáskerékre felülsz velem?

Az ég egyre sötétebb lett, én meg bágyadtan bámultam a kerék szivárványszíneit, amik vonzottak, mint bogarat a neonfény. Nem akartam, hogy Blaise gyávának tartson, ezért belementem.

Nemcsak nyugdíjasok álltak a sorban, vagy olyan nyúlbélák, mint én, hanem a fiatalabb korosztályból is sokan látni szerették volna a várost a magasból. Tíz perc alatt a pénztárhoz értünk, ahol Blaise váltott két jegyet, majd engem előre engedve beszálltunk a kabinba.

Odafent minden olyan távolinak tűnt, pedig alig lehettünk húsz méterrel a föld felett. A kocsit védő plexin keresztül hallottam a kiáltásokat, a játékok zümmögé- sét és a nyerőgépek csipogását. A kerék lassan cammogott a legmagasabb részhez, onnan elláttam egészen a kanyargó Mississippi folyóig és a közeli Baton Rouge-ig. A bíborszínű nap a horizont felé mászott, ettől úgy nézett ki, mintha a két várost elválasztó erdő teteje lángolna. A szél befújt a plexi illesztései között felénk hozva főtt kukorica, vattacukor és karamellás popcorn mázos szagát.

– Szóval, mire ez a nagy felhajtás? – kérdeztem. Blaise enyhe csodálkozással nézett rám. – Mármint a vurstli.

– Ma van a város alapításának ünnepe. Minden évben megrendezik.

– Mit kell tudni a város történelméről?

– Nos, 1773-ban érkeztek a területre a kapucinus rend szerzetesei. A Bayou Sara folyón elakadt a hajójuk. A völgyben akkor csaktó indiánok éltek, akik kisegítették a rend tagjait. A rend tagjai annyira megszerették a környéket, hogy építettek egy fából készült kolostort. A csaktók hívták „Homályos Völgynek" a helyet. Mivel az egész egy teknőben fekszik, és gyakran megáll a köd, így a szerzetesek maradtak ennél a névnél. Annyira jó adottságai voltak a területnek, hogy egyre több spanyol érkezett. Virágzott a gyapotkereskedelem, így a hajón le a Mississippi felé az egyik legnagyobb kikötő itt lett, ami viszont a polgárháború után már kevésbé volt jelentős.

Csöppet sem lepett meg, hogy Blaise kívülről fújta ezt a mesét, én fele ennyit sem tudtam volna mondani Los Angelesről.

– A helyi általános iskolában minden évben eljátsszák a sztorit. Nagyon örülök, hogy már gimibe járok – mosolygott.

Pár perccel később már egy büfénél álldogáltunk, mert egy kicsit rosszul lettem lefelé jövet a kerékről. Néhány suhanc azzal szórakozott, hogy ugrálni kezdett a fölöttünk lévő kabinban, amitől persze a többi is beremegett. Blaise nem hagyta, hogy fizessek, kába voltam, ezért elfogadtam tőle az első vásári perecemet.

Amíg vártunk a sorban, az egyik közeli bodega portékáját néztem, ahol gyönyörű gyöngyből, bőrből és kristályokból készült ékszert árultak. Odasomfordáltam, amíg Blaise kikérte a pereceket. A szemem végigfuttattam a kézzel készített ékszereken, amikor valaki megszólított.

– Ezeknek az ára tíz dollár. Ha kettőt veszel, akkor darabja csak nyolc.

A lány ajkát vastag réteg szájfény fedte. Majdnem suttogott, mintha félne tőle, hogy bárki kihallgathatná a beszélgetésünket. Elsőre rendesnek tűnt, de a felszínes mosolya a banya fogatlan vigyorára hasonlított a Hófehérkében, aki a szerencsétlen hercegnő orra alá dugta a mérgezett almát.

Elgondolkodtam, hogy vajon az avokádózöld szabadidőruhát viselő lány miben

tűnik veszélyesnek. Pillanatok múlva rájöttem, amikor a szeme felragyogott, az ajka csodálatra nyílt.

– Jesszuskám, te Hazel Clavette vagy!

Ahogy a szőke lány kiejtette a nevem, tudtam, a maradásommal csak bajt hozok a fejemre. Letettem a kezemből a karkötőt és hátráltam.

– Biztosan, te vagy az! – A lány ujja felém szegeződött, mintha lopással akarna megvádolni. – Megismerlek a magazinokból!

Ahogy általában, ha valaki felismer az utcán, a fejemre húztam a kapucnimat, majd megpróbáltam elkeveredni a tömegben.

Viszonylag zökkenőmentesen sikerült eltűnnünk Los Angelesből. Anyám menedzsere hírzárlatot rendelt el. Megtiltotta mindenkinek az ismerősi körünkben, anyám kollégáinak, barátainknak, hogy akár egy szót is beszéljenek a sajtóval. Burnettet korábban lenyomozták, így sejtették, hogy anyám Hawaiira költözik, de azt nem, hogy apu és én merre. Közel egy hónapot vártunk, hogy végre kimozdulhassunk arról az ideiglenes szálláshelyről, ahová a válóper alatt és a válás után cuccoltunk apával.

Ha a lány elkotyogja, hogy a városban vagyok, csak napok, talán órák kérdése, hogy megrohamoz minket a sajtó. A legkevésbé sem hiányzott, hogy egy hangyás rajongó feltegye Facebookra vagy Twitterre, hogy a minap összefutott velem. Reméltem, hogy ez nem az első nap fog bekövetkezni.

Miután jól belegyalogoltam a hullámzó látogatóseregbe és tettem pár karikát, rájöttem, hogy sikerült eltévednem és Blaise-t is elveszítenem. Megpróbáltam visszatalálni a büféhez, de nem jegyeztem meg az útvonalat, így egy ideig csak kóvályogtam. Elfelejtettem elkérni Blaise számát, így egyedül maradtam. A lánnyal való találkozás után nem volt kedvem mástól segítséget kérni.

Ahhoz képest, hogy Obscure Valley milyen kisváros, a vurstlinak megadták a módját. Ötven különböző büfés kocsi mellett is elmehettem, de egyik sem volt az a bódé, amit kerestem. Blaise-ék háza egyszeriben békés és biztonságos menedéknek tűnt.

Amikor hosszas bóklászás után úgy döntöttem gyalog indulok el apám boltjához, valaki megpöccintette a vállam.

--------

(-.-)

Köszi, hogy még mindig itt vagy velem!

Légy a pártfogóm!
Ha tetszik a munkásságom és hasznosnak találod a cikkeimet, akkor itt támogathatod a munkámat: https://ko-fi.com/cassyblacksmith