Ezen OneShot publikálásakor rettentően izgulok, és ideges vagyook...

Néhol 14+-os jelenetet tartalmaz, mivel nem akarom átlépni a 16+ karikát. Ez az oneshot egy elég megrázó dologról fog szólni, de megpróbálom a lehető legfinomabban megfogalmazni. Mivel nem volt még ehhez hasonló élményem (és nagyon remélem sem nekem, sem az olvasóknak nem lesz/nem fognak ilyet csinálni), ezért nem tudom, hogy milyen. Hogy ne csak utalgassak rá, leginkább a nők bántalmazásáról, és... hát.... megerőszakolásáról lesz szó. Arra kérek mindenkit, hogy ne ítéljetek el amiatt, hogy ilyet írok. Egy ehhez hasonló kis szösszenet már régebb óta kikívánkozik belőlem, és most végre sikerült úgy elképzelnem, illetve kiviteleznem, hogy nem sérült a saját lelkivilágom. És remélem az olvasóimé sem fog. Na, nem blabázok többet, kezdjük az OneShotot.







Kezdett besötétedni, Naito baktatott az utcán. Sötét volt, az utcákat csak a lámpák sejtelmes, sárga fénye világította meg. A délutánt bátyjával töltötte, sétáltak a parkban, és beszélgettek egy-egy fagyi társaságában. Egy idő után menniük kellett, tehát elköszöntek egymástól, és útnak eredtek.

- Hazakísérlek. Nemsokára sötétedik, nem szeretném, hogy valami bajod essen. Vagy aludj nálam. -mondta Chuuya aggódóan nézve a húgára.

- Ne aggódj, Chuuya. Minden rendben lesz, nem először megyek haza azon az úton, holnap pedig korán be kell érnem az irodába, nem akarok zavarni, és neked is biztos dolgod van, én meg nem vagyok már kislány.-mondja megölelve bátyját.

- Hát.... - kutakodott ellenérvek után az idősebbik Nakahara, de, mivel nem talált egy jó érvet sem, aggódva ugyan, de elengedte húgát - ... rendben. Ha hazaértél hívj majd fel, jó?-kérdezi a lány szemébe nézve. Naito bólint, majd puszit nyom a fiú arcára, és hazaindul. Arra azonban nem számít, hogy az út, ahol mennie kellene, le van zárva aszfaltozás miatt, így másik úton kell mennie.

- Ezen az úton is hazajuthatok, igaz jóval hosszabb... -motyogja magában, majd elindul egy másik utca felé, ami hosszabbítás ugyan, de nem kerülőút, és haza tud menni akkor is, ha azon megy keresztül. Dazaijal nem egyszer mentek haza azon az úton, ha szerettek volna egy kicsit több időt tölteni csak kettesben. Amint beér a takarásba, felesbe vált, és beleszagol a levegőbe. Az utca teljesen kihalt, nem érez emberi szagot benne. Egyre sötétebb van, azonban rókaszemeinek köszönhetően mindent jól lát. Az utcán nincs senki, csupán az élettelen parkoló autók és az itt-ott villódzó utcai lámpák. Megindul, óvatosan lépkedve, akár egy róka. Egy árnyékot lát meg az utca egyik mellék sikátorában, mire megmerevedik. Fülel, és ismét beleszagol a levegőbe. Immár megérzi az ember szagát, amihez alkoholszag is társul. Testén végigfut a hideg, és a róka azt mondja:

- Vigyázz, menekülj.- Naito azonban nem teszi. Egyre sötétebb van, és az aszfaltozás mellett nem lehet elmenni, más utat pedig nincs ideje keresni.

- Ez csak egy ember.. Nem fog ártani nekem. Ha bármit is tesz, elszaladok.-nyugtatja magát, majd előre indul. Nem foglalkozik az emberrel, nyugodtan megy el mellette, és már azt hiszi, hogy megúszta, amikor a férfi megragadja a karját. Naito megrezzen, majd futni kezdene, de a férfi nem engedi.

- Nihcsak kislány. Hova tartasz ilyenkor?-kérdezi enyhén ittas állapotban, Naito viszont érzi, hogy az alkohol nem szállt teljesen a fejébe, valamennyire még józan.

- Haza tartok, szóval engedjen el.-szólal meg. Határozott akart lenni, habár egy kissé bizonytalanul hangzik.

- Te még mindig a szüleiddel laksz?-röhögi el magát a férfi.

- Nem, a párommal lakok.-mondja, erősen megnyomva a szót, hogy jelezze: foglalt. A férfi megint röhögni kezd.

-Fogadjunk, hogy többet tudnék neked nyújtani.- krákogja enyhén idegesen a férfi, miközben ismét röhécselni kezd. Olyan harminc-negyven körüli lehet, jóval idősebb Naitonál.

- Azt nagyon kétlem..-mondja Naito, megpróbálva kihúzni a kezét a férfi szorításából, aki ezt nem hagyja, majd ismételten röhögni kezd, és maga felé húzza a riadt Naitot.

- Majd meglátjuk...Ha én nem kellek senkinek, te sem fogsz kelleni többé..-vigyorodik el, és berángatja a lányt a sikátorba. Naito megijed, és menekülni akar, ellenállni. Rókává alakulni, és elfutni, de ez nem sikerül. Valahogy... mégsem akar igazán. A félelem megbénítja, és összekuszálja a gondolatait, remeg a félelemtől. Képtelen bárhogy is védekezni a férfi akarata ellen, aki olyan, mint egy alfahím, akinek az akaratát képtelenség elutasítani. Megbilincseli, és azt tesz amit akar. A férfi pedig nem finomkodik vele, kíméletlenül tesz meg a lánnyal amire csak vágyik, magasról leszarva, hogy ő mit akar. És ekkor Naito úgy érzi, mintha ez nem vele történne meg, hanem valaki mással. Valakivel, aki ugyanolyan, mint ő.

Hallja a saját segélykiáltásait visszhangozni a sikátorban és az utcában.

Látja magát, amint a férfi rongyot töm a szájába, és az sikátor koszos földjére kényszeríti, majd a combjaira térdel.

Hallja a saját sikoltásait, amint a férfi akaratosan magáévá teszi, és nem kíméli.

Látja magát, amint megpróbálja ellökni a férfit, de ő megragadja a karjait, és a feje fölött a földre nyomja.

Látja, amint a férfi körmei szorításának nyomán felszakad a bőre és folyni kezd a vére.

Látja, amint az egész lénye remeg a fájdalom és a tehetlenség miatt.

Látja, amint szemeiből megállíthatatlanul záporoznak a könnyei miközben segítségèrt próbál kiáltani, de minden szava fájdalmas sikoltálsba torkoll.

Látja, amint a férfi otthagyja a sikátor koszos földjén.

Látja, amint a férfi akaratának nyomán vértócsa keletkezik a lábainál, és átáztatja a ruháját.

Szerencsére nem most vesztette el a szüzességét, viszont fogalma sincs miért vérzik.

Látja magát, ahogy összegörnyed és remeg a fájdalomtól, miközben megállíthatatlanul zokog. A férfi az ártatlanságát nem vette el, két fontos dolgot azonban igen. Az bizalmát, és a hitét. Képtelen bízni az emberekben, akik mindig olyan nagyra vannak azzal, hogy milyen jó tettet hajtottak végre, amikor azonban valakinek tényleg szüksége lenne rájuk nincsenek ott, hogy segítsenek. Eddig elhitte, hogy ha bajban van, valaki ott lesz, és segít neki. Többet nem fogja, tudja, hogy magát kell megmentenie, mert mások nem fogják.

Utálja magát, mert hagyta a férfinak, hogy azt tegye vele, amit akar.

Undorodik a testétől, amit hagyott bemocskolni.

Megállíthatatlanul zokog, nagy nehezen kiszedve az ismeretlen eredetű rongyot a szájából. Eszméletlenül fáj az alhasa, és a csuklói, amiből patakként folyik a vére. Képtelen megmozdulni. Fekszik a földön, és el akar tűnni, el a föld színéről, örökkön örökké, hogy csak Dazai és a bátyja találja meg. Most hirtelen, a zárka hivogatónak tűnik, és biztonságosnak, ahol nem bántották, és mindig mellette voltak. De miért voltak mindig mellette? Nem emlékezik. Fáradt, és mindene fáj, mozdulni sem bír. Bármerre néz, mindig a férfi elégtételtől eltorzuló arcát látja, és az ő szagát érzi. Hányingere van, de megmozdulni nem tud... Meghall valamit. Valami, aminek a hangja villámként hasít a sikoltásoktól és fájdalomból kialakult, fojtogató csöndbe. Nagy nehezen megmozdítja a kezét, és kiveszi a kabátja belső zsebéből az eszközt, ami megszűntette a csendet. A kijelzőre néz, ahonnan egy felkötött, vigyorgó, barna hajú alak néz rá vissza.



Naito felveszi, és meghallja barátja hangját, amint beleszól a készülékbe.

- Moshi-moshi, Naito-chan. Merre vagy?-kérdezi, és a lány hallja a hangján, hogy mosolyog. De nem sokáig.

- Osa..mu..-leheli a készülékbe. Fáj a torka, a temérdek kiabálás után, és ki is száradt.

- Naito?-szól bele értetlenül, és már érzi, hogy valami baj van.

- Sajnálom....-motyogja a lány, küszködve a feltörő zokogással szemben.

- Naito, mi történt? Hol vagy?-szól a fiú ismét az eszközbe.

- Saj...sajnálom.. nem akartam..-mondja még mindig a lány. A fiú ideges lesz.

- Naito, mi történt? Bántott valaki?-kérdezi, miközben leszalad és magára kapja a kabátját, majd cipőjét is.

- Nii-chan, hova mész?-kérdezi tőle Isami meglepetten.

- Naitoval történt valami, maradj itthon. Nemsokára visszajövök.

- Mi lett vele?-kérdezi meglepetten a kislány.

- Nem tudom, megyek, megkeresem.-mondja, kilépve az ajtón, amit becsuk maga után. Újra a készülékbe szól.

- Hol vagy most, Naito?-kérdezi.

- Egy... ut..utcában..-motyogja a lány, könnyei megállíthatatlanul folynak végig arcán.

- Ugye nem abban, ahol hosszabbítani szoktunk?-kérdezi ijedten.

- Ne..nem tudtam másfele menni. Bocsánat, nem akartam... -motyogja még mindig könnyezve a lány.

- Maradj ott, odamegyek érted.-mondja az utca felé fordulva, majd minden erejével szaladni kezd. A telefont nem teszi, folyamatosan beszél a lányhoz, hátha így meg tudja nyugtatni. Szemei előtt rémképek sorozata játszódik le, és mindegyik kedvesének halálával végződik. Amikor beér az utcába, hátrahököl a bent honoló sötétségtől, furcsa módon az összes utcalámpa feladta a szolgálatot. Bentről azonban szaggatott levegővételt és elfojtott zokogást hall, ami csakis Naitohoz tartozhat. Telefonjával világítva megy Naitohoz, akit meg is lát, a földön feküdve.

- Naito..-rohan oda hozzá, majd leguggol a lányhoz.

- Mi történt, ki bántott?-kérdezi, akaratlanul is szúrást, lövés nyomot keresve a lány remegő testén. Naito azonban nem tud válaszolni, csak magzatpózban fekszik, görcsösen szorítva az alhasát.

- Nagyon fáj..- mondja, miközben megállíthatatlanul folynak a könnyei.

- Mit tettek veled.. Meglőttek? Megszúrtak? - kérdezi rémülten a férfi, de Naito csak a fejét rázza.

- Csak nem?-szűkűl össze Dazai pupillája, amikor megfogalmazódik benne a gondolat. Ijedten néz a vörös hajú lányra, - holott megkönnyebbülést is érez, hogy kedvesén nem ejtettek halálos sérülést, holott tudja, hogy ez egy életre szóló rossz emlék marad neki - aki most meggyötörve fekszik a földön. Dazai körülnéz, de nem lát arra senkit, egyedül vannak a sikátorban, és az utcában is.

- Megerőszakoltak?-kérdezi fojtott hangon, mire Naito könnyekben tör ki.

- Nem akartam hagyni neki, de rám erőltette... Az én hibám, túl gyenge vagyok, és senki sem mentett meg, magamat pedig nem tudtam... Sajnálom, nem akartam... Most meg fogsz utálni miatta... -mondja zokogva, mire Osamu óvatosan átöleli.

- Nem a te hibád, ilyenre ne is gondolj. Sem én, sem Chuuya nem hibáztathat emiatt, te megtettél minden tőled telhetőt. Nem vagy gyenge... nekem, vagy Chuuyának kellett volna megmentenünk téged, ezért vagyunk neked. Úgy sajnálom, hívhattál volna, hogy jöjjek ki eléd, és megteszem. Csak egy szavadba került volna.. Ha ezek után megutálnálak, meg sem érdemelnek... -mondja a lány meggyötört arcát simogatva.

- De haza akartam érni, és nem akartam ezzel húzni az időt. Azt gondoltam nem lesz baj, és elmenekülök, de nem sikerült..-mondja hozzábújva a fiúhoz.

- És még mindig rettenetesen fáj..-mondja zokogva.

- Annyira, de annyira sajnálom, hogy nem voltam itt, hogy megvédjelek..-mondja keserűen a fiú.

- Te nem vagy hős. Senki sem az, és mindenki azt hajtogatja, hogy ők milyen jó emberek, pedig amikor segíteniük kéne nem tesznek semmit..-mondja dühös-keserűen Naito.

- Akkor én egy szörnyű ember vagyok... a Fegyveres Nyomozó Irodában dolgozok, és téged, aki mindig ott vagy nekem, aki a világot jelented nekem, mégsem tudtalak megmenteni..-mondja, szomorúan magához ölelve Naitot.

- De sok más embert igen... ez pedig jó és olyan vagy, mint egy hős..-motyogja a fiú mellaksába.

- De velük lehet sosem találkozok többet, téged azonban minden nap látlak. És a lehető legkevésbé vagyok hős.-mondja szomorúan magához szorítva a még mindig földön fekvő lányt.

- Pedig közel állsz hozzá, hogy hős legyél...-motyogja Naito.

- Amíg téged nem tudlak megmenteni, addig a legtávolabb állok tőle..-szögezi le. Majd a lány combjai alá nyúl, hogy felvegye, amikor érzi, hogy a lány teste megfeszül.

- Nyugi, csak én vagyok az. Nem bántalak.-nyugtatgatja. Amint karja a lány lábához ér, valami meleg folyik le a kezén, és cseppen le a földre. Kikerekedett szemekkel néz a kezére, majd telefonjával megvilágítja a földet, ahol a vértócsa is van.

- Te vérzel...-suttogja, elködösült tekintettel. A sírás kerülgeti tehetetlenségében, hogy a számára egyik legfontosabb embert így kell látnia. Lassan feláll, és Naitot magához szorítva hazafelé indul. Amint kiérnek a lámpafénybe, meglátja a lány vértől átázott szoknyáját, és csuklóit.

- Mégis kicsoda képes ilyet tenni?-kérdezi megkövülve.

- Nem... nem emberi lény..-motyogja. Naito még mindig reszket, és könnyei nem apadnak. A fájdalom ami a csuklóiban és az alhasában lüktet, nem akar múlni, de legalább nem is erősödik. Hazaérkeznek, és Isami ijedten nézi bátyját és Naitot.

- Mi..mi történt?-kérdezi remegő hanggal.

- Valaki bántotta Naitot.-mondja neki Dazai.

- Mit csináltak vele?-kérdezi a kislány, bár lehet, mégsem kéne.

- Valaki.... valaki megerőszakolta..-mondja halkan a fiú, mire Isami sűrűn pislogva néz rá. Nem tudja, hogy reagáljon. Legszívesebben elsírná magát, de azzal csak rontana a helyzeten. Bárcsak itt lenne most Sachiko, ő biztos meg tudná nyugtatni valahogy, de Naitora nézve neki nem a lenne legjobb, ha Sachiko itt van. Persze, Naito legjobb barátnőjének tartotta Sachit, habár nem találkoztak sokszor. Itt, ebben a pillanatban, azonban nem Sachira van szüksége, hanem Chuuyára. Isami nagyot nyelt, és megpróbálta elfojtani kibuggyanó könnyeit, ami nem sikerült neki a legjobban.

- Ugye, rendbe fog jönni?-kérdezte, könnyeit törölgetve. Rengeteget köszönhet Naitonak, ezt ő is tudja.

- Igen, de sok időbe fog telni.-mondja a bátyja.

- Ne félj, Isami, jól vagyok.-mondta összeszedve magát Naito, és megpróbált a lánykára mosolyogni, de a mosolya egy vájdalmas grimaszba torzult, amint fájdalom nyillalt a csuklóiba.

- Bocsi, a mosolygás nem megy..-mondja sóhajtva, mire Isaminak akaratlanul is egy naaaagyon halvány mosoly kúszik az arcára.

,,Akkor mégsem olyan nagy a baj, ha vigasztalni próbál."-nyugtatja magát, de tudja, hogy ez nem ennyire egyszerű.

- Isami... megkérhetlek, hogy most menj fel a szobádba?-kérdezi aztán. A lány bólint, majd felszalad a szobájába, és becsukja az ajtót.

- Mégis nagy a baj..-gondolja, majd az ágyára fekszik, és próbál megnyugodni, mégis sírni kezd.
Amint meghallja az ajtó csukódását, Naitoból kitör a zokogás, a fájdalom és félelem miatt, ami benne tombol. Szeretné, ha Chuuya itt lenne mellette. Ha megölelné, és megvigasztalná, ahogy kiskorában mindig. Ezt Osamu is pontosan tudja, hogy Naitonak most nagyobb szüksége van a bátyjára, mint bárki másra. A Maffiában is mindig, ha megijedt valamitől, bátyja oltalmazó karjaiba rohant, aki mindig megvigasztalta őt, és megvédte. Naito szemében Chuuya pótolhatatlan, még Osamu sem ér fel hozzá. A fiú lefekteti a lányt a kanapéra. Naito összekuporodik, és könnyes szemekkel, könyörögve néz Dazaira. A tekintetéből a fiú pontosan ki tudja olvasni, hogy Chuuyára van szüksége, senki másra. A vörös maffiózón kívül senki sem lenne képes megvigasztalni most őt. Dazai előkapja a telefonját, és már hívja is a fiút.

- Mit akarsz, szararcú Dazai?-szól bele idegesen a telefonba a vörös, mire Naito szemeibe könnyek gyűlnek, és nagy akaraterőre van szüksége, hogy ne boruljon ki.

- Chuuya...-szól bele Dazai, de nem tudja, hogy folytassa.

- Mi van?-kérdezi idegesen a másik.

- Egyébként, Naito hazaért már, ugye?-kérdezi aggodalmasan, mire a fiú felsóhajt.

- Róla van szó..-kezd bele, de volt társa félbeszakítja.

- Mi történt vele? Dazai, nem tettél vele semmit, ugye?-kérdezi majd' kiabálva.

- Nem tettem vele semmit. Várj, beszélj vele.-adja oda a másik vörösnek a telefont. Naito füléhez emeli a telefont, és amint meghallja a bátyja hangját, képtelen magában tartani, elbőgi magát.

- Chuuya, könyörgök gyere ide, nagyon fáj...-kezdi, majd elkezdi összezagyválni a történteket, a fiú csupán annyit bír kivenni, hogy nagy a baj.

- Naito, nyugodj meg, odamegyek.-szól a telefonba, majd magára kapja ruháit, és hallani, ahogy becsapja maga után az ajtót. Naitonak az is feltűnik, hogy egy nő kiált utána valamit számonkérően de, hogy mit azt nem érti, és nem is érdekli. Chuuya leteszi a telefont. Öt perc sem kell, az ajtó kicsapódik, és beviharzik rajta egy ideges, dühös és aggódó Chuuya. Lerúgja a cipőit, majd a nappaliban terem, ahol Dazai üldögél, a vörös húgának társaságában, és magához öleli. Amint a lány megpillantja bátyját, zokogásban tör ki.

- Chuuya...- sírja, miközben könyörögve néz a fiúra. Dazai felpattan a kanapéról, hogy átadja a helyét a másiknak. Chuuya odarohan, majd a lány mellé ül, és átöleli. Naito fuldokolva szorítja magához bátyját, egy pillanatra sem képes elengedni őt. Chuuya a lány hátát simogatja, miközben fejét a lány fejére hajtja, és úgy vigasztalja, és nyugtatja.

- Mi történt?- fordul Dazaihoz -aki tétlenül álldogál egy helyben- mikor Naito megnyugszik valamennyire.

- Valaki.... nos... valaki.... megerőszakolta..-mondja halkan a barna. Chuuya arcára egy leírhatatlan arckifejezés költözik, van benne fájdalom, szomorúság, hitetlenség, aggodalom, tehetetlenség, keserűség, bűntudat de legfőkébb düh.

- Megölöm.-pattan fel, miközben sziluettje vörössé válik, és kezeit erősen ökölbe szorítja. Alatta a föld megreped, majd hangos robajjal törik ezer és ezer darabra. Sem a fiút, sem Dazait nem érdekli jelen pillanatban a padló épsége.

- Megölöm... a napot is megbánja, amikor meg mert születni az a rohadék... nem, a rohadék nem elég rá..-sziszegi, és szemeiben akkora bosszúvágyat fedez fel Osamu, amekkorát még soha életében nem látott.

- Chuuya, ne itt dühöngj kérlek..-szólal meg halkan Naito, mire a testvére egy hatalmasat sóhajt, majd visszaül mellé, és magához öleli.

- El kellett volna kísérnem téged..-morogja.

- Az én hibám az egész, ha nem hagyom rád az egészet és hazakísérlek es mind nem történik meg... borzalmas báty vagyok..-mondja bűntudatosan.

- Ez nem igaz... az én hibám..-kezd bele Naito, de Dazai leinti őket.

- Mások, vagy önmagunk hibáztatásával nem megyünk semmire.- mondja. Naito felszisszen, ugyanis ismételten fájdalom nyillal a csuklójába.

- Dazai, hozz neki ruhát, és kötszert.-mondja Chuuya idegesen. A fiú csinálja amit a maffiózó mond, most egy pillanatra sem áll le kötekedni, vagy piszkálódni vele. Eközben Chuuya megragadja Naito kezét.

- Tudsz járni?-néz rá. A lány tétován bólint, majd feláll, és támolyogva követi bátyját. Nagy nehezen elbotorkál a fürdőszobáig, ahova be is mennek.

- Maradjak bent, vagy boldogulsz egyedül?-kérdezi Chuuya. Naito megtörli a szemeit, amik így is könnyesek egy kicsit.

- Bent maradsz?-kérdezi. Chuuya bólint.

- De ugye nem fogsz bántani?- kérdezi szemeiben félelemmel és könnyekkel.

- Te lennél az utolsó ember, akit bántanék, ezt te is tudod.-mondja, megpuszilva a lány homlokát. Naito lassan levetkőzik, majd beül a kádba. Chuuya megengedi a vizet, és segít a lánynak megmosakodni. Ezután Naito felöltözik, majd Dazai lefertőtleníti és bekötözi a sebeit. Bár Naito már nem sír annyira, a fájdalma nem múlt még el, ahogy a rémülete sem. Szemei még mindig könnyesek, és képtelen elmenni bátyja közeléből.

- Dazai, Isami is itt van, igaz?-kérdezi Chuuya a barna hajútól, miközben átkarolja Naitot, aki könnyeit törölgetve dől neki.

- Igen, itthon van.-mondja a barna.

- Meg kéne nyugtatnod. Nyilván ő is megijedt.-mondja Chuuya.

- Meg is fogom, de előtte biztosra akartam menni, hogy Naito jól van.-mondja, majd felsétál az emeletre. Nagyjából két óra múlva Naito már teljesen megnyugodott, és kevésbé remeg a fájdalomtól.

- Lassan ideje indulnom..-áll fel Chuuya. Naito rémülten néz rá.

- Chuuya....ne menj el..-kéri.

- Sajnálom, de holnap dolgom van..-mondja a fiú, megsimogatva a lány fejét.

- Ne menj el.... ha elmész megint bántani fognak...-motyogja Naito, megölelve bátyját.

- Ne félj, Dazai majd megvéd. Ha pedig nem, kibelezem.-mondja, magához szorítva a lányt. Osamu mosolyogva nézi őket. Kettejük között olyan kapcsolat van, ami elszakíthatatlan. Kölcsönösen megbíznak egymásban, és a szeretetük a másik iránt határtalan.

-,,Ennyi idő alatt még fele annyira sem tudtam volna megnyugtatni Naitot, mint Chuuya. Elképesztő a kapocs ami köztük van.."-gondolja magában. Nagy nehezen végül Chuuya elmegy, de Naito nagyon nehezen engedi el. Az utolsó percekig öleli, és miután elmegy idegessé, és bizalmatlanná válik, ráadásul egy tapodtat sem hajlandó eltávolodni Dazai közeléből. Ezen az estén még nem is tudják, mit hoz a holnap...