- Szép jó reggelt~ - sétált be derűsen a szobába Naito, kezeiben egy tálcát cipelve, tekintete egy pillanatra elkalandozott a tárolóeszköz színein, mely csíkos volt, piros, sárga, zöld végezetül pedig kék, középen pedig összefutottak, mintha batikolva lett volna a tálca. Rajta egy piros tányér volt elhelyezve, mellette szépen összehajtva a szalvetta, rajta villával és késsel. A tányéron a nemrég elkészült reggeli gőzölgött.

- Jobbat... - morogta Dazai hason fekve, fejét a párnába fúrva. Naito értetlenül nézett a fiúra, majd lerakta a reggelit az ágy mellett elhelyezkedő éjjeliszekrényre, arrébb lökve a rajta lévő lámpát.

- Mi a baj? Bal lábbal keltél, Osamu? - nézett aggodalmaskodva Naito a fiú barna íriszeibe. Dazai magába folytott egy mosolyt, a lány aranyosságát látva, majd megrázta a fejét.

- Nincs semmi baj... - mondta, mire egy szemforgatást kapott válaszul.

- Higgyem is el, mi?- nézett rá a lány hitetlen mosollyal.

- Az a baj, hogy sosem kelhetek fel veled a karjaimban....- motyogta a párnába a fiú, majd érezte, ahogyan finoman besüpped a matrac a lány súlya alatt, aki, minden bizonnyal leült az ágyra. Dazai feltápászkodott, majd Naitohoz kúszott, fejét a lány ölébe hajtva. A rókica kezeit a fiú dús, barna fürtjeibe vezette, majd simogatni kezdte a fejét, ami a fiúban egy réges rég elveszett emléket csalt elő, mely szinte feledésbe merült, most azonban hirtelen, mint egy hurrikán, végigsöpört a fiúban, eleinte jó érzéseket keltve benne, azonban, mint ezek a pusztító szelek általában, káoszt hagyva maga után, undokul megsúgva a fiúnak, hogy ami egyszer volt, sosem lesz többé. Újra lehet csinálni, de nem lesz ugyanolyan. Dazai előtt felrémlett egy sötét szoba, csak a hold fénye világította meg, ugyanis az ablak tárva-nyitva állt és besütött az égitest fénye, egy ágy, melynek csak a sziluettje látszott, és a szobában található többi tárgy úgyszintén. Az ágyon egy nő ült, az alakja beleolvadt a szoba sötétjébe. Mellette egy ötéves forma kisfiú feküdt az ágyon, fejét anyukája ölébe hajtva, aki egy félmosollyal az arcán simogatta egyszem kisfia fejét, annak meséit hallgatva. A fiú egy egészen megtépázott plüssmackót szorongatott, róla talált ki meséket, melyeket esténként örömmel osztott meg édesanyjával. Az emlékdarab megrepedt, majd ezer darabra törött szét, a szilánkok hangosan hullottak a padlóra és a fiú előtt felderengett egy másik emlék: a pillanat, amikor lelőtték anyját a szeme láttára, szinte hallotta a pisztoly dördülését, érezte az akkor még csak két éves húga, Isami testének súlyát a kezeiben. Elgondolkozott, milyen gyorsan eltelt az idő, szinte észre sem vette, csak hagyta, hogy ússzon az árral, azt sem tudta volna megmondani, hogyan maradt talpon, hogyan nem tiporták el mások.

- Hahó, Osamu, élsz még? - lengette meg a kezét Naito a fiú arca előtt, mire Dazai feleszmélt, és kizökkent az emlékek tömkelegéből. Lassan felült, még mindig az emlékekbe meredve bólintott. Szabadulni akart tőlük, de nem tudott. Mindig a leglehetetlenebb pillanatban törtek a felszínre, főleg mostanában, és nem tudott tenni ellenük semmit.

- Majd legközelebb megvárom, amíg felébredsz te is, jó? Na, edd meg a reggelid, kihűl. - adta a tálcát a fiú kezébe, de ő eltolta azt.

- Nem vagyok éhes.

- Osamu! - csattant fel a lány, a fiú sértettséget fedezett fel a szemeiben.

- Majd megeszem később. - mosolygott a lányra, de hamar le is hervadt a mosoly az arcáról. Naito őt nézte, nem tűnt mérgesnek, a tekintete azonban mindent elárult a fiúnak. Felsóhajtott. A lány előtt nem lehettek titkai, jól tudta. Hiába, Naito belelátott egyenesen a lelkébe, egyből rájött, ha baja volt a fiúnak, és hiába mondta, hogy nem akarja kierőszakolni belőle, a vége mégis mindig az lett, hogy a kötszeres elmondott neki mindent, ahogyan most is. Naito a karjaiba zárta, hagyta, hogy elmondjon mindent, mi nyomja így is viharvert és szétkaszabolt szívét, lelkét, ami, a lánynak köszönhetően kezdett újjáépülni. Nem sírt, már nem tudott, elhasználta az összes könnyét, immár csak fájdalommal a hagjában tudott erről beszélni, könnyet nem hullajtott miatta.

- Neked változás kell... - állapította meg Naito, de a fiú nem értette, mire akar kilyukadni.

- Milyen változás?

- Olyan, hogy kiszakadj a megszokott hétköznapokból, fellélegezz és pihenj. Ki kéne venned szabadságot az Irodától, aztán elmenni.

- Elmenni? Mégis hová?

- El. Messze, messze, el a problémáktól, ahol a szárnyalhatsz a szabadságtól és az örömtől. Ahol önmagad lehetsz.

-  De... ez minden olyan hely, ahol te is velem vagy Naito.

- Akkor én is veled megyek, jó Osamu? Elmegyünk csak kettesben valahová, ahol végre megtalálhatod azt az önmagad, aki mélyen el van temetve benned.

- Nagyon jó lenne... Mert akkor megszűnnének a rémálmaim is, ugye?

- Persze, hogy megszűnnének, de ne aggódj, én gondoskodom róla, hogy ne zargassanak téged többet! - mosolygott a lány a fiúra, mielőtt újra karjaiba zárta volna.

- Mi lenne velem nélküled Naito? - sóhajtotta a fiú, fejét a lány mellkasára hajtva. Naito vállat vont.

- Fogalmam sincs róla...

- Hát.... Nem tudnám milyen érzés tiszta szívből szeretni valakit... Azt sem, hogyha mindenkinél jobban szeretnek... Azt sem, milyen igazán, kívül-belül, lelkileg és fizikailag egyaránt őszintén boldognak lenni... Vagyis... Ha nem lennél, nem tudnám milyen érzés igazán élni, úgy, hogy élvezed is az életet, nem csak elviseled. És... Ez csak egy kis töredéke annak, amit köszönhetek neked... Nem hiába jelented te a világmindenséget a számomra! - nevetett fel Dazai derűsen, az előbbi fájdalma, mintha csak Naito varázsolta volna el, egy pillanat alatt elillant. A lány csak rámosolygott a fiúra a kötszeres pedig nem tudta megállni, hogy meg ne csókolja a vörös hajút, így mire Naito feleszmélt a fiú már mohón, éhesen és imádatának minden cseppjét kifejezve falta a Naito ajkait, melyeknél finomabb, édesebb dolgot az életben képtelen lett volna felidézni.