Ez egy kis OneShot lesz, ami nemrég fogalmazódott meg bennem. Elég szomorú, és sírós lesz, szóval ha nem szereted az ilyeneket ugord át. Köszi

Az oneshotot a fenti zene ihlette.

(Yep, ezt én csináltam... No comment)

Kunikida kinyitotta a szoba ajtaját, majd belépett, Atsushival az oldalán. A szürke hajú fiú kissé ideges volt, mivel az eset óta nem találkozott a barna hajú kötszeressel.

Dazai az ágyban feküdt, halványkék színű pizsamában, és kinézett az ablakon, de mikor meghallotta az ajtó nyílását odanézett, majd az épp érkezőkre mosolygott.

- Yo, Kunikida-kun, Atsushi-kun, rég találkoztunk.-mondja fél kezével integetve.

- Szia, Dazai.-szólal meg Kunikida.

- Ho..hoztunk neked pár dolgot, az Irodabeliek küldik.-mondja idegesen Atsushi, felemelve a műanyag zacskót melyben az ajándékok voltak.

- Ugyan, nem kellett volna.-kacag a fiú. Atsushi mozdulatlanul áll tovább az ajtóban, nem tudja, mit tegyen és mit ne.

- Gyere be, Atsushi.-mondja Dazai beljebb invitálva a fiút. Atsushi belép a szobába, és megcsapja a fertőtlenítő szer szaga. A szobában van egy ágy, illetve egy szekrény és egy íróasztal székkel és polcokkal. Egy nagy ablak van a falra szerelve, ahonnan kilátni a kertre, és látni Yokohamát is.

- Hogy vagy?-érdeklődik Kunikida, majd elveszi a szatyrot Atsushitól és elkezdi kipakolni az asztalra az Irodatagoktól kapott tárgyakat, illetve vázába rakni a virágcsokrot, amit útközben vettek a fiúnak.

- Jól, habár még mindig nem engednek ki az udvarra..-sóhajt fel Dazai. Atsushi nyel egyet,de még mindig megkövülten áll egy helyben.

- Naaa, Atsushi-kun, ne légy ennyire megilletődve.-nevet fel Dazai, majd megpaskolja az ágya végét. Atsushi Kunikidára néz, aki bólint, mire a fiú odasétálva leül.

- Na és, milyen az irodában?-kérdezi Dazai, mire a két látogató beszélni kezdenek.

Fél óra lejártával Kunikidáék szedelőzködni kezdenek. Dazai csodálkozva néz rájuk.

- Hova mentek? Hisz' Naito és Isami nem érkeztek még meg.-mondja csodálkozva, nem is sejtve, mennyire le fogja sokkolni a válasz.

- Tudod jól, hogy Isami egyenlőre nem jöhet be hozzád. - mondja Kunikida.

- Jó, jó, de Naito? Ő miért nem látogat meg? Elfelejtett? - Atsushi leblokkol, Kunikida pedig az orrnyergét kezdi masszírozni. A kórház igazgatója azt mondta, hogy Dazai már van olyan jó állapotban, hogy közöljék vele a dolgot, azonban Kunikida nem biztos benne. 

-,,Próbáljuk meg"-gondolja, majd megszólal.

- Dazai... Naito nem fog megérkezni.-kezd bele.

- Miért?-kérdezi Dazai, azonban félni kezd a választól.

- Ő... nos... ő...-kezd bele Kunikida, de képtelen kimondani, maga sem hiszi el, hogy a dolog igaz. Mintha egy rémálom volna az egész, amiben benne ragadtak örökké.

- Ő már nincs többé.-szólal meg halkan Atsushi. Dazai tekintete meglepetté válik, majd, amint realizálta az elhangzott szavakat, elsötétül.

- Hazudtok... ne hazudjatok nekem...-szűri a fogai között.

- Dazai, ez az igazság.-kezd bele Kunikida, de a fiú kiabálni kezd.

- NE HAZUDJATOK NEKEM!! MIÉRT HAZUDTOK?! -kiáltja, és a szemei szikrákat szórnak.

- Dazai-san, mi az igaz..-kezd bele Atsushi, de a fiú túlkiabálja.

- NEM NEM NEM NEM NEM NEM NEM!!! NEEEM!! HAZUDTOK!! NE HAZUDJATOK NEKEM!!-kiabálja teljesen kiakadva, mire két nővér szalad be a kórterembe, és a fiút visszanyomják az ágyába, de ő továbbra is Kunikidáékkal ordítozik.

- MENJETEK EL HAZUGOK!! HAGYJATOK BÉKÉN!! NEM, NEM NEM NEM NEM!! AMIT MONDTOK, AZ NEM LEHET IGAZ! NEM! SEMMIKÉPPEN SEM! -kiabálja, de végül lenyugszik és visszaroskad az ágyra. A nővérek elengedik, majd kimennek a kórteremből. A fiú felnéz a nyitott ajtóra, és kerek szemekkel nézi azt. Atsushi odanéz, de nem lát semmit ott. A szobában egyedül Osamu látja a lányt, aki az ajtóban áll. Látszanak a színei, de halványan, szinte átlátszó. Olyan, mint egy szellem. Megindul, lassú, kimért léptekkel a fiú felé, vörös haján meg-meg csillan a nap fénye. Zöld szemei élettelenül merednek a fiúra, ajkán szomorú mosoly nyugszik. A fiú a lány minden lépését figyelemmel kíséri. A vörös felugrik az ágyra, fehér, csipkés ruhája meglibben, mezítelen talpai nem fáznak a hideg csempe miatt, majd négykézláb a fiúhoz mászik, és az ölébe ül.

- Naito..-suttogja maga elé a fiú. A lány ha lehet még szomorúbban mosolyodik el.

- Osamu...-szólal meg nem evilági hangon. A hangja olyan, mint a visszhang a távolból, mint vízcsepp halk, semmit mondó csobbanása egy pocsolyában.

- Osamu... engedj el.-mondja, ám a fiú hallja a fájdalmat a hangjában. Dazai nemet int a fejével.

- Soha.. Hogyan is lennék képes rá? -motyogja. A lány két kezét a fiú arcára rakja, majd megemeli a fiú fejét, és homlokukat összedönti.

- Osamu, engedj el.-mondja újra, hüvelykujjával a fiú arcát simogatva, könnyeivel küszködve. Tudja, hogy fájdalmas a búcsú, de soha nem hitte volna, hogy ennyire. Dazai kezét a lány bal kezére rakja, és  zöld szemekbe bámul.

- Naito...-motyogja.

- Sssssss...- csitítja a lány, és megpuszilja a fiú homlokát, könnyei elárasztják arcát, de ezek nem igazi könnyek.

- Naito... Naito mi van veled? - kérdezi össze szorult torokkal a fiú. A lány ránéz, az arckifejezése mindent elmond. A kötéses szeme kitágul, nem akaródzik kimondania, de tudja, hogy muszáj.

- Te... Te meghaltál... - suttogja hitetlenül, ám a lány keserű mosolyából rájön, hogy eltalálta. Dazai erősen magához szorítja a lányt, aki kicsúszik a kezei közül és köddé válik.  Ekkor, két hónap után először, Dazaiból kirobban az eddigi összes, visszatartott fájdalom, és keserűség, majd felzokog. Fejét a kezeibe temeti, és szeméből megállás nélkül ömlenek a könnyei. Kiadja magából két hónap visszatartott összes sérelmét, hangosabban zokog mint eddig bármikor.

- Miért? Miért hagytál itt? Ne hagyj magamra, ti jelentetted nekem a világot, hogy éljek nélküled? Hogy legyek boldog nélküled? Hisz te voltál számomra a napfény, maga az élet...-mondja fuldokolva, a levegőt szorítva magához, ami egész eddig Naitot jelképezte.
- Ne hagyj magamra, vigyél magaddak... Nem.. nem akarok elképzelni egy világot nélküled..-egyre csak zokog, és zokog, és belül üresebb, mint valaha. Képtelen azzal foglalkozni, mi lenne Isamival nélküle, képtelen rá gondolni. A fájdalom vasmarokkal szorítja össze a szívét, és ólmos nehézséggel préseli össze, hogy alig kap levegőt. A lelkében, és szívében egyaránt egy hatalmas lyuk tátong, ami egész idáig nem volt ott.  És ekkor Dazai megértette. Megértette, hogy miért nem látta soha Naitot sem Kunikida, sem senki más. Miért hallotta olyan távolinak a hangját, és miért nem látta élőnek a szemét.
Mert....  a két hónappal ezelőtti autóbalesetben... Nakahara Naito életét vesztette.

Atsushi eleinte azt hitte, hogy minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. Dazait kiengedték a kórházból, ahol eddig volt, és visszament dolgozni az Irodába. Azonban tévedett. Atsushi hatalmasat tévedett amikor azt gondolta, hogy minden ugyanolyan marad, mint azelőtt. Ugyanis soha többé nem látták mosolyogni a barna hajú fiút. Bármit tettek, bármit mondtak, a fiú arcára nem ült ki az a bolondos mosoly, ami eddig mindig. A fiú képtelen lett a mosolygásra. A lelke teljesen kiürült, egy sima porhüvely lett, ami önmagában létezett, oka nem volt annak, hogy miért. Még Isami sem érdekelte, nem tudta érdekelni, hogy otthagyja, hogy szenved miatta. Önző volt, de nem tehetett róla. Mindenki önzővé válna, ha elvennék tőle a boldogságot. Még a kislány sem tudta mosolyra fakasztani őt, tehetetlenül nézte, amint bátyja elpusztítja önmagát.

Ami feltűnt az Iroda tagjainak az az, hogy a fiú sokkal komolyabban veszi az öngyilkossági kísérleteit. Sokszor jött be dolgozni, kötél szorulásának nyomával a nyakánál. És Kunikida egyre többször vette észre, hogy a fiú karjain a fáslik véresek. Isami sem tudott tenni ellene semmit. Eltávolodtak egymástól, jobban mint valaha. Sem Kunikida, sem a többiek nem hittek a szemüknek. Az addig életvidámságot mutató fiúból minden életvágy, ami eddig létezett benne kihunyt, mintha nem is lett volna.

- Dazai, megint vagdostad magad!-kiáltott a fiúra Doppo, aki csak bólintott, majd a helyére sétált, és lefeküdt oda. Nem beszélt senkivel, egész nap ült egymagában. Ugyan járt pszichológushoz, az állapota nem javult. Hiába mondták neki, hogy engedje el Naitot, képtelen volt rá. Képtelen volt túltenni magát a történteken. Nem hitte el, hogy megtörtént, és várta, remélte, hogy egyszer csak megjelenik újra az életében. Ez azonban nem történt meg, és a fiú egyre lejjebb süllyedt a sötétbe. Képtelen volt érzelmeket kiadni magából. Fájt mindene, de ez egy soha el nem múló fájdalom volt, amit idővel megszokott. És ahogy egyre jobban telt az idő, rendesen ráfüggött az öngyilkosságra, már be sem járt az Irodába, egész álló nap próbált véget vetni az életének. Isami eközben az élő poklon ment keresztül, de sehogy sem tudta jobb belátásra bírni a fiút, így szépen, lassan kihunyt belőle minden remény, és felkészült a legrosszabbra. Dazainak azonban  soha nem sikerült kioltania élete lángját, ami kikészítette. Már az okát sem tudta, hogy miért, de öngyilkos akart lenni. A történtek feledésbe merültek, viszont végig kísérték és kísértették a fiút. Hiányzott mellőle valami, valaki, aki egész eddig fényt vitt a mindennapjaiba, és ebbe szépen, lassan teljesen beleőrült. Három hét után beesett az irodába. Ruhája csupa víz volt, nyakán a fásli meggyűrődött, és látszott a kötél szorítása is. Karján a fásli csupa vér volt, egy fehér folt sem volt látható.

- Végre... sikerült..-sóhajtotta, majd lehunyta a szemeit, és fejét a földre ejtette. Isami abban a pillanatban zokogásban tört ki, az irodatagok vígasztalására siettek.

- Dazai!- rohant a fiúhoz Kunikida, majd hátra fordította, és kitágult pupillával nézte a fiú hasába fúródott kést.

- Dazai, mit tettél már megint.-rázta meg a fiút, aki azonban nem reagált. Arcán, hónapok, évek elteltével végre egy mosoly jelent meg, a leges leghamisabb amit egész eddig imitált.

- Osamu... Osamu... OSAMU!-a fiú kinyitotta a szemeit. Egy ismerős alak állt előtte, de nem tudta ki az. Amint azonban kitisztult a látása, felismerte Naitot, és ekkor minden eszébe jutott. Hogy mi történt, és mièrt akart valójában öngyilkos lenni.

- NAITO!-kiáltotta, majd könnyekben tört ki, és magához szorította a lányt, akinek a szemei lángoltak a dühtől.

- Végre... végre végre végre végre...-hajtogatta, miközben szemeiből patakzottak a könnyei.

- Osamu, mit tettél?-suttogta Naito a fiú ingébe kapaszkodva.

- Végre, sikerült véget vetnem a rémálomnak, és újra veled lehetek..-mondja, mire Naito felnyög, és a fiút magával húzva térdre rogy.

- Miért teszed ezt... miért jó ez neked? Isamira nem is gondolsz? -kérdezi fuldokolva.

- Mert veled akarok lenni. Csakis veled. Senki mással. Isami megvan nélkülem is, biztosan boldogabb így -mondja a fiú, naivan és ártatlan mosollyal, mintha elhinné, hogy minden szava teljes mértékben igaz.

- Ne... ne... NEE!-kiáltja a lány és megrázza a fiút.

- Nem kell ezt tenned, csak felejts el engem!! Engedj el, ne emlékezz rám! Mintha sosem léteztem volna! - kiabálja.

- Miért? Miért olyan nagy baj az, hogy veled akarok lenni... Te jelented nekem a világot, hogyan éljek a világ nélkül? - suttogja a fiú. A lány belekapaszkodik a karjaiba, és a szemeibe néz. Naito szemei tele vannak könnyel, amik lassan kifolynak.

- Persze, hogy nem baj... Csak fáj látnom, ahogy szendvedsz... Főleg, hogy ez mind miattam van.. Ha... ha jobban vigyázok ez mind nem történt volna meg..- már zokog, és átöleli a fiú nyakát, majd fejét a fiú vállába fúrja. Dazai magához hùzza Naitot, és ùgy szorítja, mintha soha többé nem akarná elengedni. Habár, ez így is van. A fiú soha többé nem akarja elengedni Naitot, örökkön örökké a karjaiban akarja tartani. Úgy fogja, mint egy kincset, amit ha elenged elveszt, és többé nem kapja vissza.

- Soha többé nem megyek el mellőled. Örökké veled leszek, nem taszíthatsz el magadtól. Te és Isami jelentitek nekem a világot, nélkületek még annyi értelmét sem látom az életnek, mint eddig.-mondja még jobban magához szorítva a lányt.

- Isami! ISAMI! OTTHAGYTAD! MAGÁRA HAGYTAD! MIATTAM! NEM EZT ÉRDEMLI OSAMU! SZERINTED ŐT NEM VISELTE MEG?! SŐT, MÉG JOBBAN IS, MINT TÉGED! MERT Ő EGYSZERRE KÉT EMBERT IS ELVESZTETT, AKI FONTOS VOLT NEKI! - üvölti a fiú arcába, azonban a hangjában nem düh, hanem felfoghatatlan mennyiségű szomorúság rejlik. Dazai elszégyelli magát.

- Ha.... Ha választanom kéne köztetek... - kezd bele, de a lány csendre inti.

- Erre ne is gondolj. Nem kell választanod, a sors már választott. Várnak vissza. Siess. - mondja, majd, mintegy áldásként, ismételten homlokon csókolta Dazait. Hasogató szívvel ugyan, ellökte magától a fiút, majd hagyta, hogy angyalszárnyai feltűntek háta mögött, feje felett arany színű glóriával, egy hirtelen támadt fuvallat meglibbentette haját és térdig érő, csipkés, hószínű ruháját, miközben ellökte magát a talajtól, és visszanyelve könnyeit, emelkedett egyre magasabbra. Úgy érezte, mintha a szíve ezer és ezer icipici darabra törött volna szét, melyet nem lehet már összerakni - az örökös búcsú fájdalma. Nem akarta megtenni, de muszáj volt.

- Ne, ne menj el, ne hagyj magamra megint.. Kérlek, ne, ne!  Maradj itt...- kiabál kétségbeesetten Naito után, majd rohanni kezd, de megbotlik és a földre esik. Patakzó könnyekkel néz a lány után, a szívében tátongó űr még nagyobbra nő, hiányolva a Naito szíve nyújtotta boldogságot. Nem tudhatja, hogy a lány szívében is egy feneketlen űr keletkezett, éppen olyan, mint a fiúéban. Elválasztották őket egymástól, és a kötszeres már csak emiatt is utálja még jobban azt, amit mások Életnek és Halálnak neveznek.

- Ne... ne hagyj magamra megint... Nem akarom..- suttogja, lehunyva szemeit. Ekkor látta életében legutoljára a lányt, mégis, egész életében, ekkor volt a legszebb a szemében Naito.

És ekkor kinyitja a szemeit. Egy kórteremben fekszik, karjában infúzióval. Felül, és ezen mozdulatára az ágya végében ülő fiú ránéz.

- Hála az égnek, hogy túlélted..-sóhajt Kunikida.

- Miért? Miért? Miért? Miért? Miért?-kérdezgeti magától a fiú, remegő ajkakkal. Nem akarja ezt. Nem akar élni, mégis, mindenki rákényszeríti.

- Hát sosem lehetek én is boldog?-dől hátra az ágyban, lehunyva szemeit. Beletörődött a sorsába, miszerint egy olyan utat kell járnia, ahol neki nem lesz happy end, csak másoknak.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

És ekkor kinyitja a szemeit. Egy kórteremben fekszik, karjában infúzióval.  Mikor látása kitisztul, nagy nehezen felül, és ezen mozdulatára az ágya végében alvó lány felkapja a fejét. Dazai szemei elkerekednek.

- Naito?-kérdezi, mire a lány könnyekben tör ki, és magához szorítja a fiút.

- Osamu.... Istenem, hát mégis felébredtél...- mondja, miközben magához szorítja a fiút, viszont vigyáz, nehogy fájdalmat okozzon neki.

- Naito, mégsem haltál meg...-folynak ki a könnyei a fiúnak is, és még jobban magához szorítja a lányt, aki patakzó könnyekkel kapaszkodik belé. Mikor kissé megnyugodnak, a fiú lágyan megcsókolja Naitot. Csókjában minden érzése benne van, és ezt a lány is tudja. Végül elválnak egymástól, és a lány a fiúra néz, aki kezét Naito arcára teszi, és simogatni kezdi azt.

- Olyan gyönyörű vagy...-suttogja, szemei előtt pedig egy vörös hajú, zöld szemű angyal képe rémlik fel, aki szakasztott olyan, mint élete szerelme, Naito. A lány arcára kis pír kúszik, és lesüti a szemeit. Osamu tovább nézi a lány arcát, simogatva azt.

- Mi történt?-kérdezi a lánytól, aki sóhajt egyet, majd leül az ágy szélére, és összekulcsolja ujjaikat.

- Baleseted volt. Egy autónak elromlott a fékje, pont ott, ahol te is voltál, az autó elcsapott, mire te átestél a híd korlátján. Senki sem volt ott, mivel hamarabb be kellett menned az Irodába. Napokig nem találtunk rád, amikor viszont igen, alig pislákolt benned az élet, azt hittem soha sem fogsz felkelni többet. Aztán... aztán kómába kerültél, és kezdtem reménykedni, de miután csak nem keltél fel kezdtem elveszteni a reményt, ami addig éltetett. De.... azután reagáltál valamire. Sírtál. Sírtál... Amikor pedig nyugtatni próbáltalak, még jobban kezdtél zokogni, és megijesztettél. Én végig itt voltam, és tartottam benned, és magamban is a lelket. Féltem... rettenetesen féltem, hogy többé nem kelsz fel, és nem hallhatom a hangod, és nem nézel rám, és nem mosolyogsz többet már soha...-mondja, akaratlanul is megszorítva a fiú kezét. Szemeiben ismét sós könnyek sorakoznak fel, amik le is folynak a lány arcán. Osamu letörli őket a lány arcáról, majd magához húzza őt. Naito fejét a fiú mellkasába fúrja, és fél kezével a pizsamáját markolja, a másikkal pedig összekulcsolja az ujjaikat.  Dazai tudja hogy érez a lány, mivel ő is hasonlóan érzett. Ezek szerint az egész csak egy álom volt, és nem ő vesztette el  Naitot, hanem pont fordítva. És már azt is tudja, hogyan értette az angyal azt, hogy várják, és siessen.

- Sajnálom, vigyáznom kellett volna magamra.-hajtja le a fejét.

- Ami megtörtént, megtörtént, nincs mit tenni. Az a lènyeg, hogy itt vagy velem, és élsz.- mondja csókot nyomva a fiú szájára, aki elmélyíti azt.

- Mennyi ideig voltam kómában?-kérdezi Osamu, mikor elszakadnak egymástól.

- Több mint négy hónapig. Lehetett az fél év is.-motyogja vissza hajtva fejét a fiú mellkasára.

- De úgy megkönnyebbültem amikor felkeltél..- sóhajtja, majd lehunyja a szemeit, és fejét a fiú mellkasára hajtva álomba merül, a fiú pedig mint egy őrangyal, vigyáz Naito álmára