Nemrég kértem avelin_ava_naomi -tól egy OneShotot, amit a Dazai Osamu novellák nevű könyvében van. Nos, hát, ez a novella valami gyönyörű lett, de én úgy érzem, hogy lehet folytatni, ugyanis nincs egy kerek vége. Ígyhát, úgy döntöttem, hogy folytatom, mivel meglátogatott az ihlet. Az első részt Acvelin fent említett könyvének egyik fejezetében találjátok meg, ugyanezzel a címmel, ha érdekel.

U.i. Megváltoztattam a gyűrű kinézetét, remélem nem baj...😊

Hangos, egyenletes pittyegés. Naito erre nyitotta ki szemeit, de rögtön le is hunyta őket, mert a fény bántotta íriszeit, hisz' sok idő óta először használta őket. Délután lehet, az ég enyhe szürke árnyalatát figyelve. A lány utolsó emlékei azok, hogy az a bizonyos képesség használó megragadja a kezét, majd valami felsérti a bőrét, és egy hideg folyadék áramlik a vérébe. Elrántotta a kezét, de mire felsikoltott volna fájdalmában, lábai megbicsaklottak, és ájultan esett össze. Mindenki rémülten nézett rá, mert fogalmuk sem volt, mi történt, és ami miatt még jobban megijedtek, hogy az áldott képességéről sem tudtak semmit, a férfi pedig egy ördögi nevetés után ott helyben öngyilkos lett. Naitot kórházba szállították, de nem tudtak tenni vele semmit.

- Meg kell várniuk, amíg magától felébred.-mondta az orvos az Irodatagoknak. Arra viszont senki sem számított, hogy Naito öt hónapig lesz kómában. Eleinte bejártak hozzá mindannyian, de végül feladták a reményt, hogy Naito valaha is felébredjen. Egyedül Dazai ment be hozzá minden nap, ugyanis belőle még nem hunyt ki teljesen a remény. Mind közül őt viselte meg legjobban a lány kómában léte, hiszen a fiú és a lány már jó ideje egy párt alkottak, és az irodában mindenki tudta, hogy mindketten halálosan szeretik a másikat.

Két nap. Ennyi idő telt el azóta, amióta Osamu utoljára bent járt Naitonál. A lány nem tudja ezt, és kissé szomorúan bámul maga elé. Abban a pillanatban, amikor összeesett tudta, hogy ez nem pár napig fog tartani. Azonban remélte, hogy amikor kinyitja zöld szemeit, valaki ott lesz mellette, és fogja majd a kezét, köszönti őt újra az élők világában. De nem. A szoba üres, még egy légy sem repked benne. Csupán a gépek egyenletes pittyegése, és a fertőtlenítőszer szaga fogadja. Kezeit kissé összeszorítja, amikor megérzi, hogy valami van a markában. Lassan, nehezen felül, de ez csak amiatt fáj neki, mert már régóta nem mozdult meg. Egyéb fájdalma nincs. A férfi képessége egyféle méreg volt, ami szétárad az ember testében, megmérgezve őt, míg végül az áldozat nagy kínok között életét veszti. Bár nem tudni hogyan, Naito a lehető legjobban tette, hogy összeesett, ugyanis a ha az ember alszik, a méreg nem fejti ki hatását. Így Naito abban a pillanatban, amikor megérezte a hideg folyadékot az ereiben, és összeesett megállította a méreg terjedését, így már csak arra kellett várni, hogy a káros anyag kiürüljön a lány szervezetéből. Arra viszont senki nem számított, hogy ez öt hónapig fog tartani. Naito a dobozt kezdte stírölni, majd tekintete az ágya mellett szunnyadó levélre esett. Lassan kézbe vette, majd elolvasta. Mire a végére ért, némán folytak le könnyei az arcán. Kinyitotta a kezében levő dobozkát, amiben egy kis, róka alakú gyűrű szunnyadt. 

- Igen.... leszek a feleséged...- suttogta a csendbe, a szellő pedig felkapta a mondatot, és kiszaladt vele a buktatott ablakon, hogy elvigye a hírt Yokohama lakóinak: Naito felébredt. 
Orvosok özönlöttek be hozzá, kivizsgálni őt, és csodálkozva egészségesnek titulálták, de haza még nem engedték. Naito tovább üldögélt a kórtermében, de gondolatai egy dolog körül forogtak. 
,, Hogy értetted, hogy meg vannak számlálva a napjaid? Kérlek Osamu, ne csinálj semmi hülyeséget...."- gondolta magában. Amikor bejött egy ápolónő, idegesen fordult hozzá. 

- Mondja, amíg kómában voltam nem jött be hozzám senki?- kérdezte. A nő felelt. 

- De, igen. Eleinte az összes kollégája, de a hónapok elteltével már csak egy magas, barna hajú és szemű úriember jött be minden nap. Két napja járt itt utoljára, ami igencsak furcsa volt, mivel egészen idáig mindig eljött.... Volt olyan is, hogy itt maradt éjszakára..- gondolkozott el. 

- Köszönöm.- mosolygott Naito az ápolóra, pedig legszívesebben sírt volna idegességében. Remélte, elhitte, hogy Osamu itt lesz mellette, amikor felébred. Vagy ha nem ő, akkor Chuuya, vagy bárki. De nem, nincs itt senki, és ő egyedül van, mint régen a cellájában. Akkor is egyedül érezte magát, ha a kórház tömve volt betegekkel, ápolókkal, orvosokkal és látogatókkal. 

- Senki más nem volt itt?- kérdezi ismét. 

- Oh, most, hogy említi, volt itt egy alacsony, vörös hajú fiú is, aki kalapot hordott.- mondja az ápolónő. 
,,Hála az égnek, Chuuya is meglátogatott"- gondolja kissé megkönnyebbülten. 

- Rendben... ismét köszönöm..- mosolyog továbbra is Naito. 

 - Ugyan, nincs mit.- húzza mosolyra ajkait a nő, majd kisétál a kórteremből, hiszen idő közben beesteledett. 

- Ma már nem jönnek be többet.- motyogja Naito, majd kikel az ágyból. Lábaiba fájdalom nyillal, de nem törődik vele. Pár kört jár a kórteremben, mire megszokja egy kissé, majd az ablakhoz sétál, és kinyitja. A levegő betódul a terembe, és kiviszi onnan a fájdalmat, magányt és idegességet. Naito nem foglalkozik vele, térdig érő, kék kórházi ruhájának zsebébe rejti a levelet és a gyűrűs dobozt, majd aktiválja Kitsune énjét. Szemei sárgán villannak, amikor rókafülei és farka megjelennek. Az eddig kinti sötétet immár világosnak látja, orrába befurakodik a város bűze: az autók kipuffogójának terméke és a temérdeknyi ember szaga, ami keveredik az ételek mámorító, vagy éppen undorító aromájával. Rókafülei befognak minden pici zajt. De most nem érdekli a város, csakis, kizárólag az, hogyan lépjen le a harmadik emeletről. 

- Hónapok óta nem mozogtam... vajon róka alakban ez jobb?- gondolja, megmozgatva a kezét, és lábait. Nem érez fájdalmat. 

- Ara? Nem fáj?- kérdezi, majd próbaképp guggol párat. Semmi, meg sem érzi. 

- Ez hogy lehet?- kérdezi, de egyből választ is kap, a Kitsunéjétől. 
,,Tudod, nekem is van megszállotság formám, amit ha használok, addíg tombolok, amíg el nem pusztul minden a környezetemben. De ez nagyon leszívja az energiám, így utána alhatok akár több évig is, mire sikerül visszanyernem az erőm. Ezt az öt hónapot meg sem éreztem."- mondja a kitsune. Naito bólint, hogy megértette, majd felhúzza magát az ablak párkányra. Odalent van a kórház kertje, tele fákkal ahol a betegekkel szoktak sétálni, nappal. Most a kert üres. Kicsit oldalra néz, ahol meglátja a konyha épületét, ami a kórház oldalához kapcsolódik. Az ablakpárkányt egy vékony, alig egy talpnyi betoncsík köti össze a szomszédos szoba párkányával. Naito feláll, a szél belekap a ruhájába és hajába, zöld szemei fénylenek az éjszakában, akárcsak a valódi rókaszemek. Naito a falhoz préselődik, majd a vékony párkányon elindul a konyha fele. Félig róka alakban van, jó az egyensúly érzéke. Eljut a szomszédos ablakig, és bekukkant. Odabent egy rossz állapotban levő kislány fekszik. Több helyen is be van kötözve, fején lélegeztető van, arca békés. Ágya végében édesanyja ül, arca meggyötört, látszik rajta, hogy rengeteget sírt. Felnéz, és meglátja az ablakban megcsillanni Naito szemét. Hitetlenül mered oda, mire Naito tovább megy. Az anyuka eltátja a száját, amikor meglátja a rókalány árnyékát. Farka szelíden leng mögötte. 

- Egy kitsune...- csodálkozik az anyuka, és szemében kigyúl valamilyen fény. A remény. A kislány kedvencei mindig is a rókák voltak, a baleset bekövetkezte előtt órákat töltött azzal, hogy a kertjükben üldögélt, azt várva, hátha sikerül meglesnie egy rókát. 

- Kérlek... mentsd meg a lányom...- suttogja könnyes szemmel az anyuka, azt a pontot nézve, ahol Naito elhaladt.  

Naito elér a konyhához. Talpa halkan toppan, amikor leugrik a tetőre. A szél játékosan meglibbenti szoknyáját és haját, köszöntve őt újra a világban. Naito megborzong. Március közepe van, ilyenkor azonban még hűvösek az éjszakák. Lassan futásnak ered, a ház tetején, és áturgik a következőre, majd az azutánira, és háztetőkön ugrálva szeli át a várost. Tíz körül járhat az idő, amikor lemászik az utcára. Senki sem jár arra, a főút kihalt, Naito pedig futásnak ered, léptei alatt visszhangoznak a macskakövek. A szél kíséri, fújja haját, ruháját, és rókafarkát. Naito, maga az éjszaka. A neve ezt jelenti. Ő az éjszaka rókadémona, aki a széllel és szellemekkel táncol amikor lemegy a nap, és a hold világít az égen, megannyi csillag parányi, sejtelmes csillogásának segítségével. 
Csak szalad, amikor ismerős környékre ér. 

- Ez az Iroda..- szólal meg, és meglepődve veszi észre, hogy odabent ég a villany. Gondolkozás nélkül rohan oda, majd' feltépi az ajtót, és felviharzik az emeletre. Kitárja az ajtót. Odabent Kunikida tartózkodik, aki meglepődve néz a nyíló ajtó irányába, de szemei még jobban kikerekednek, amikor felismeri Naitot. 

- Na...Na...Naito?- ad hangot a meglepődésének. 

- Kunikida-san.... Hol van Osamu?- kérdezi a lány, szíve majd kiugrik a helyéről. 

- Azt mondta, hogy ki akar próbálni egy új, száz százalékosan sikeres öngyilkossági kísérletet, ugyanis... már nem bírja tovább.- mondja a szőke, arra utalva, hogy a fiú már belefáradt a tudatlanságba és tehetetlenségbe. Naito bólint, majd köszönés, minden nélkül kiviharzik az irodából. Kunikida utána kiált, de nem foglalkozik vele. Ismét futásnak ered. 
,,Hol lehet? Hol lehet? Hol lehet? Hol lehet?"- cikáznak a gondolatok a fejében, amikor megtorpan. A szél segítségére siet, és megérzi a fiú illatát. Szélsebesen rohan abba az irányba, gyomra egyre jobban szorul össze. Hamarosan meglátja a fiút, aki egy ház tetején álldogál, homokszín kabátját és haját fújja a szél. Szomorúan bámul maga elé, könnyei némán folynak le arcán. Most az egyetlen egyszer nem akar meghalni. Még nem. Látni, hallani akarja Naito hangját, elbúcsúzni tőle, megölelni, a karjaiban tudni. Azonban tudja, hogy ez lehetetlen, mert Naito békésen, erről mit sem tudva alszik a kórházi ágyban, kezeiben a sorsukkal. De ez nem így van. Naito odalent áll, lefagyva, kikerekedett szemekkel nézi a fiút, majd megindul. Felugrik a parkoló autókra, onnan pedig a ház oldalára, ahol mászni kezd, fel a ház tetejére. Dazai ott áll, a mélységbe, vagy inkább gondolataiba meredve. Naito megáll mögötte, és csak nézi. Most, hogy itt van, fogalma sincs mit mondhatna. Nem tudja, mit érezhet a fiú, mi játszódhat le benne, hiszen neki ez nem tűnt sok időnek, pedig az volt. Nagyon sok. Sejtelme sincs róla, mennyire borzalmas, rettenetes lehetett a fiúnak, hogy fogalma sincs róla, mikor fog felébredni, ha egyáltalán felébred. 

- Meddig fogsz még a hátam mögött álldogálni?- szólal meg hirtelen a fiú. Naito megrezzen, de boldogság költözik belé, hallva a fiú hangját, akkor is, ha az rettenetesen szomorú.  Viszont, még mindig néma marad. Fejéből kiürültek a szavak, nem tud megszólalni. 

- Nem hallasz? Mit akarsz tőlem...?- halkul el a fiú hangja. Naito még mindig hallgat. Végül, megfogalmazódik benne egy mondat. 

- Ismered... azt az érzést, amikor annyi mindent akarnál mondani, de..... nincsenek szavak a fejedben..?- suttogja alig hallhatóan, Osamu azonban meghallja, és fél másodperc alatt perdül meg, íriszeit a lány tekintetébe fúrva. Hitetlenül áll ott, könnyes szemekkel, és Naito nem tudja eldönteni, hogy most amiatt könnyes, mert fáj neki, vagy amiatt, mert újra láthatja. Dazai hitetlenkedve nézi a lányt.

- Te.... te egy szellem vagy, ugye? Te nem lehetsz Naito.. ő..ő..- nem tud mit mondani.  Az ő fejéből is kiürültek a szavak, némán néz a lány zöld szemeibe, amik úgy fénylenek a holdfényben, akárcsak esténként a Naitoé, amikor védelmező ölelésébe bújt a sötétben. El akarja hinni, hogy valóban Naito áll előtte, de az esze nem engedi. Nem akar pislogni, attól fél, ha megteszi, a lányt elfújja a szél. Mégis, pislogni muszáj, így neki is kell, és sűrűn pislog párat, de Naito nem tűnik el. Ott marad. Osamu közelebb sétál, és kinyújtja a kezét Naito felé, aki habozás nélkül kulcsolja össze ujjaikat. A lány piciny keze eltűnik a fiú hatalmas mancsaiban. Amint a fiú megérzi a lány puha kezét összekulcsolódni a sajátjával, magához húzza Naitot, és örökké tartó ölelésbe zárja, majd, a megkönnyebbülés ránehezedik a testére, és Naitot magával húzva a földre rogy. Soha nem akarja többé elengedni, örökké karjaiban akarja tartani, hogy ezzel megvédje mindentől. Naito fejét a fiú mellkasába fúrja, és mélyen beszívja az illatát, amit rókaként sokkal erősebben érez. Farkát maguk köré csavarja, és közelebb húzza magához a fiút. 

- Vártalak...- suttogja Naito, mire Osamu kíváncsian néz rá. 

- Azt reméltem, hogy amikor felkelek, te ott leszel mellettem, de nem voltál ott.... egyedül voltam, mint a cellában. Nem akartam egyedül lenni. Aztán megtaláltam a leveled, és nagyon megijedtem...- suttogja, könnyes szemekkel. Dazai simogatni kezdi a hátát, és állát a lány fejére hajtja. 

- Ne hagyj magamra....- suttog tovább Naito, próbálva visszanyelni könnyeit. 

- Nem foglak..- válaszol neki a fiú, még jobban magához szorítva a vöröst. 

- Ja, egyébként. Boldog születésnapot, Naito.- mondja a fiú felemelve a lány fejét. 

- Köszönöm... És Osamu.- felel a lány belebámulva a szerelme barna szemeibe. 

- Hozzád megyek feleségül...- suttogta a fiú ajkaira, majd öt hónap után végre, újra megcsókolták egymást. 

Remélem tetszett és nem baj, hogy folytattam. Ha nem így képzelted el, vagy mégsem tetszett, szólj nyugodtan, és leszedem/átalakítom. Viszlát a kövi részben!