Lehull a remény, mint májusi zápor a porba*,
Villámok hadával az árvizet elhozza.
Háború szele törne be ott, hol senki várja,
Miért kell elszenvednünk újra és újra, mi népünknek nem vágya?

Miért van, hogy mire békédet lassan utolérnéd,
Májusi vihar mossa el mindennek emlékét?
Miért van, hogy mire végre feljebb jutnál,
Lentebb csúszol annál, ahonnét indultál?

Miért van, hogy az ember annyit ér, mennyit a munkája,
S értéke megszűnik, ha bábként már nem a rendszert szolgálja?
Miért van, hogy szavad annyi, amennyi diplomád,
S a józan paraszti észt elveti a sok beképzelt, sznob szamár?

Miért van, hogy te csak élnél, békésen, magadban,
Mégis halálod közeleg a visszatérő hadban?
Miért van, hogy ha csak a jelent egy kicsikét élveznéd,
Azt is sajnálja tőled az, kitől egy kicsit jobbat reméltél?

Talán nincs jövőd, talán soha nem is volt,
Talán csak, amid most van, mindig is ennyid volt:
Csak ez a kicsike, amit megbecsülnél, lassan kiélveznél.
Végre egy kis nyugtot, az ember ennyit kér.

* Írói megj.: Ne értsetek félre, nem politizálni akarok ezzel, viszont sokakkal együtt tartok attól, hogy rosszabb idők jönnek. S emellé még becsapott tegnap egy váratlan magánéleti vita, ami szintén inspirálta a verset. Ha valaki tud azonosulni nehány sorával, már megérte éjjel bepötyögni. Legalább azt tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül az érzelmeinkkel.