2023. október 20., péntek

Befordulok a sarkon és máris az utcánkban vagyok. A szokásos pénteki próba utáni lakománk után mindenki elindult haza. Átlagos családoknál a péntek délután a hétvége kezdete, ahol együtt tudnak csinálni valamit, egy filmet megnézni vagy kártyázni. Sajnos nálunk ez egyáltalán nincs így.

Végigsétálok az utcán, köszönök a velem szembejövő szomszéd házban lakó két kisgyereknek és az anyukájuknak. Többször is voltam náluk bébiszitterkedni, amíg kisebbek voltak, így jól ismerem az ötéves ikreket.

A házunk a Duna-parton van, és bár egy ilyen családi forma mellett nem lenne meglepő, nem omladozik. Szép állapotban van, bár ez betudható annak, hogy csak egy éve lett minden még borzalmas és én azért figyelek a dolgokra.

A kilincsért nyúlok, majd egy sóhaj kíséretében lenyomom azt. Nem tudom itthon van-e, bár lényegtelen is. Úgyse lehet vele értelmesen kommunikálni. Észreveszem ledobott kabátját, ami nem garancia arra, hogy itthon lenne, viszont az enyémmel együtt felakasztom a fogasra. Legalább látszólag legyen rend. A konyhába megyek és a hűtőhöz lépek, hogy valami vacsorát csináljak magamnak. Már alig van valami étel a hűtőben. A hétvégén el kell mennem bevásárolni. Összedobok magamnak egy szendvicset, majd apámnak is kikészítek némi ételt, hogy legyen mit ennie. A szobám felé indulnék, amikor a lépcső felől tomba puffanás hangját hallom meg. Megint nem tudok majd vele normálisan kommunikálni.

- Merre voltál eddig? - teszi fel a kérdést. Szavait néha egy-egy csuklás szakítja félbe.

- Zenekaron. Hagytam neked kaját a konyhapulton, ha megéheznél - mondom, és mennék tovább. Tudatosan nem nézek a szemébe.

- Elfogyott a vodka, venned kellene majd - jegyzi meg. Meg kell erőltetnem magam, hogy ne szökjön az égbe a szemöldököm, de uralkodom magamom. Annak nem lenne jó vége, ha látná a reakciómat.

- Még nem vagyok tizennyolc. Kérlek, az alkoholt intézd magadnak. - Annyiszor megfogadtam, hogy fellépek ellene, de nem megy.

- Ne szájalj! - csattan fel, én pedig összerezzenek. Nem akarok itt lenni. Nagyon nem. Csendben bólintok, jelezvén, hogy felfogtam. - Ha pedig hozzád beszélek, válaszolj! - üvölti teljesen kikelve magából. A padlót kezdem fixírozni, ami meglepően tiszta annak ellenére, hogy utoljára múlt hétvégén takarítottam fel.

- Nem érted? Anyád nem tanított meg rá? - folytatja, és elég, hogy egy pillanatra felnézek a dühtől felindulva felpofoz. A családi ereklyeként őrzött pecsétgyűrű, ami mindig rajta van, a szemöldökömtől alig egy centire talál el.

Mindig ez megy. Valami apróságért ideges lesz, aztán valahogy felhozza anyát, és nekem esik. Valójában szerencsém van, hogy ez most egyetlen pofon volt csak.

Nem tudok mit csinálni, pedig szívem szerint elmennék. De így van hol laknom annak ellenére is, hogy az apám egy szörnyeteg. Fellépni esélyem sincs ellene, ötször annyira erős, mint én, ha még jobban felidegesíteném, minden csontomat összetörné. Arra pedig pláne nincs esélyem, hogy rendőrségre rohangáljak ezért. A szemöldököm felett lévő sebet akármi okozhatta, könnyen kimagyarázná. Ráadásul a rendőrség szemében ő egy gazdag sznob, akinek minden szava többet ér annál, mint amit egy gyerek mond.

Könnycsepp gördül le az arcomon. Nem a fájdalomtól, azt már megszoktam az évek során. Ellépek mellette, felmegyek a lépcsőn. Egyszer visszanézek, látom, hogy dülöngélve sétál tovább. Semmit nem fog abból, mit tesz. Nézem a hátát, de nem látom benne azt az embert, aki az apám, akinek tíz éve még semmi baja nem volt. Csak egy szörnyeteget látok, aki napról napra, percről percre süllyed lejjebb és lejjebb. És mióta anya sincs itt, már nincsen visszaút.

∞

A tükör előtt állva óvatosan nyomom neki a vattát a felszakadt szemöldökömnek. Mondhatnám, hogy gyakorlott vagyok, mégis felszisszenek. Viszont muszáj kitisztítanom a sebet, amit apám pecsétgyűrűje okozott. Volt, hogy eltört az orrom, és azt is helyre tudtam hozni magamnak. Ez ahhoz képest semmi, bár igaz, hogy akkor másnap azért elmentem a kórházba.

Fertőtlenítőt nyomok egy tiszta vattára. Felkészülök arra, hogy csípni fog, majd a sérülésemre szorítom. Nem figyelek arra, hogy fáj, csakis az lebeg a szemem előtt, hogy apám minden mocskát lemossam magamról. Mindent, amit ő okozott nekem.

Valójában valamilyen szinten szerencsém is van, hogy péntek este esett mindez meg. Elvileg egész hétvégén nem kell emberek közé mennem, hétfőre pedig összeforr annyira a seb, ha figyelek rá sminkkel könnyedén eltüntetem.

Villő erre mindig azt mondja, hogy ez ijesztően profi, hogy elfedem a sebeimet. És tényleg; senkinek se tűnt eddig fel. Egyedül Villőnek meséltem apámról. Persze ő borzasztóan aggódik értem, de mindig mellettem van. Ez pedig mindig erőt ad ahhoz, hogy elviseljem még ezt a szörnyeteget is.

Miután ellátom a sebem, visszacsúsztatom az elsősegélydobozt a mosdókagyló szekrényes-fiókos asztala alá. Remélem, a közeljövőben nem nagyon fog kelleni.

Már indulnék vissza a szobámba, amikor megrezzen a farzsebemben a telefon. Villő az. Miközben végigsétálok a folyosón, majd óriási szobám ajtaja elé érve kitárom azt, és belépek. Az ajtót kulcsra zárom a biztonság kedvéért. Az elkészített szendvicsem még a dohányzóasztalon hever. A szobám elmenne egy királyi palota lakosztályának. Az emberek nagyrészt az alsóbb rétegekben keresik a bűnt, de ez ne tévesszen meg senkit se. A romlottság mindig a lefelsőbb rétegekben lesz. Ez így alakult ki, nem lehet ellene mit tenni.

- Szia - szólok bele a telefonba, miközben levetem magam az ágyamra.

- Szia, Bogesz! - Hallom a hangján, hogy mosolyog.

- Ennyire hiányoztam? Alig két órája láttál utoljára - heccelem. Ha valaki, ő mindig képes mosolyra deríteni.

- Persze. - Tudom, hogy most a szemét forgatja. Vesz egy mély levegőt, majd belevág a mondandójába - Vasárnap lesz egy meccs, és játszani fog Krisz is. A fél suli ott lesz, és azt akarom kérni, hogy gyere el velem!

Tudja jól, hogy mivel kell engem megzsarolni. Ha valaminek, a labda ‐és vízisportoknak nem tudok ellenállni - kivéve persze a focinak -, és ezt előszeretettel használja ki, amikor éppen olyan alakulója van, aki sportol.

- Ennél még az is egyszerűbb lett volna, ha vasárnap beállítasz délután, hogy menjek - válaszolok, mire hallom, hogy ujjongani kezd.

- Egyébként, Villő - szólok bele újból a telefonba, mire elhalkul. - Együtt vagytok már ezzel Krisszel, vagy még mindig csak alakul a dolog?

- Még nem vagyok együtt... nem sietem el és ő se. Azt viszont jó jelnek veszem, hogy meghívott a meccsére, bár nem tudom, mire véljem, hogy mondta, nyugodtan hozzak mást is. Remélem, csak azért, hogy kevésbé legyen kínos.

- Lehet. Mindenesetre holnap megnézem magamnak ezt a gyereket, nehogy valami gonosz törpe legyen. - Szavaimat hangos nevetés követi a telefonból.

- Szívből remélem, hogy nem annak fogod látni - komolyodik el a hangja. - Remélem, te is találsz magadnak valakit nemsokára. Csak jól válassz! Ideje lenne túllépned Benedeken - mondja lágyan. Tudom, hogy jót akar nekem.

Valójában nem is azzal van a baj, hogy ne léptem volna túl Benedeken. Már nyár végén szakítottunk, ráadásul nem volt vészesen komoly a dolog köztünk. Régen túlvagyok már rajta. Viszont most egyelőre élvezem, hogy szingli vagyok. Hogy nem esek bele negyedjére is egy olyan fiúba, aki nekem nem jelent annyit, és már előre tudnom kellene, hogy valójában semmi nem lehet köztünk. Valójában Benedekkel tartott a leghosszabb ideig a kapcsolatom, picivel tovább, mint öt hónapig. Ő kezdeményezte a szakítást, én pedig nem állítottam meg benne. Kettőnk közül szerintem amúgy is neki voltak erősebbek az érzelmei, és jóval többet érdemel egy olyan lánynál, aki nem szereti őt olyan mértékben viszont, mint ő. Szóval békésen váltak el az útjaink, és a másik kettő után a harmadik kapcsolatom is szakítással végződött. Ha jól tudom, azóta Benedek is szingli, bár néha össze szoktunk futni, amikor a lányokkal kimegyünk Dóra evezős versenyeire, hiszen ők ketten és még egy-egy fiú és lány alkotja a négyes egységet. Nagyon normálisan szokta kezelni a helyzetet, általában érdeklődni is szokott felőlem, de mindig rájövök, jól tette, hogy szakított velem.

- Itt vagy, Bogesz? - Gondolataim kusza hálójából Villő harsány hangja ránt vissza a valóságba.

- Persze - felelem, bár fogalmam sincs, miről magyarázhatott az elmúlt percekben.

- Oké - mondja kétkedve, mint aki jól tudja, hogy nagyon máshol jártam eddig fejben. - Ó, és jövő hét pénteken Abonyiéknál lesz halloweeni buli. Oda muszáj jönnöd!

- Legyen - sóhajtok, aminek nagyon megörül. - Azzal amúgy képben vagy, hogy ha nincs is programod, te tuti csinálsz nekem? - Bár hangom megrovó, közben mosolygok. Mindenkinek olyan legjobb barátnőt kívánok, mint Villő. Mellette az unalom szó nem is létezik, mindig felpörgeti a környezetét.

- Sajnálom, te választottál legjobb barátnődnek. Plusz gondolom, jó egy picit kiszaladni otthonról - teszi hozzá, amitől megmerevedek. Na igen, apám. Valójában meg sem érdemli, hogy így szólítsam. - Nem tudom átérezni, min mész keresztül, de én mindig itt leszek neked, oké? És ez nem csak hamis ígéret.

- Köszönöm - válaszolom alig hallhatóan. - Na, menj nyugodtan, és írj, hogy vasárnap mikor hova menjek.

Elköszön, majd leteszi a telefont. A beállt csend jóleső, még az én zeneimádó fülemnek is. A dohanyzóasztalra nézek, már legalább egy órája ott hever az a szendvics. Abban se vagyok biztos, hogy meg akarom még enni.

Végül mégis felállók az ágyamról, és odasétálok, hogy megegyem, ha már elkészítettem. Közben bekapcsolom a zenét, amit magánéneken fogok az első félévi koncerten énekelni. The Winner Takes It All. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom, a Mamma Mia! nagy szerepet játszott a gyerekkoromban. És még most is. Ezt a dalt pedig különösen szeretem.

Folyamatos lejátszásra teszem, miközben megvacsorázok. Ekkor egy pillanatra elhalkul a zene, üzenetem érkezik. Megtörölve morzsás kezeimet az eszközért nyúlok, amin Villő neve villan fel. Feloldom a telefont, és megnyitom az üzenetváltást.

Villő
A városi sportcsarnokhoz
gyere vasárnap
háromnegyed négyre <3

Szóval akkor tényleg megyek... valamit csinálnom kell a szemöldökömmel addig még, hogy ne legyen feltűnő.

∞

AUTHOR'S NOTE

Drága Olvasóim!

Magam sem gondoltam volna, hogy egy héten belül új részt hozok, de itt van. Kifejezetten nehéz lesz megírni azokat a részeket, amikben Bogi otthon tölti az időt, ez nem egy könnyű téma, és ebben a részben ez kb. semmi volt... de ezt is meg kell írni 🫣

Remélem tetszett ez a rész! 🫶🏻

2025. január 27.
∞ 𝖊𝖒𝖘𝖟 ∞