Sietve szedtem a lábaim Jungkook után, aki már akkor valószínűleg otthon duzzogott a semmin. Ajánlom neki, hogy értékelje azt amikor előtte állok, mert egy egészen csinos lányt hagytam magára emiatt. Igaz bele telt néhány percbe, mire rájöttem, hogy talán utána kéne mennem, mert valamiért bűntudatom volt, pedig még csak semmi olyan dolog nem hagyta el a számat, ami miatt egy ilyen hisztit le kéne vágnia. Izgulva kopogtam be az ajtójukon, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ki fogja nekem nyitni de amikor megláttam a duzzogó fejét egy mosoly terült el az arcomon. Igazán jól áll neki az, hogy mérges.

-Be is engedsz vagy csak megpróbálsz megölni a szemeddel? - kérdeztem, mikor már egy ideje csak bámult rám.

-Eun nincs itthon még. - dőlt az ajtónak unottan. - Szóval majd később gyere.

-Nem. - állítottam meg az ajtó becsukásában. - Hozzád jöttem, a lelki világodat fogom ápolni. - engedtem be saját magam a házukba és magam után húztam Jungkookot is.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy utoljára itt jártam, gyorsan behúztam Jungkookot a szobájába és elhatároztam, hogy addig nem engedem el innen, amíg el nem mondja, hogy mi a baja. Mivel nem kezdte el magától, csak csöndben nézett engem, közelebb ültem hozzá, hogy nyomatékosítsam a mondandóm.

-Nyílván az előbb valami rosszat mondtam. - kezdtem el piszkálni a pulcsiját. - Csak éppen nem tudom, hogy mit rontottam el. De nem akartalak megbántani. Legyen az bármi is. - tettem hozzá halkabban.

-Minden rosszul esett, amit mondtál. - ült tőlem távolabb, én pedig követtem.

-Ne menj messzebb tőlem. - néztem rá szúrós szemekkel. - A kávézóban szinte már az ölembe ültél, most meg félsz?

Szemforgatva ült újra távolabb tőlem de legalább már egy kisebb mosolyt lehetett látni az arcán, ami szinte egyből lehervadt, amikor közelebb ültem hozzá. Hirtelen pattant fel a helyéről és készült volna már kimenni, engem pedig újból faképnél hagyni. Egy makacs emberrel húzott ujjat Jungkook, nagyon meg szerettem volna beszélni azt, hogy mi a baja, ezért elkaptam a csuklóját és visszahúztam az ágyra.

-Addig ne menj el, amíg nem beszéltünk. - néztem rá komolyan.

Sajnos Jungkook nem hallgatott rám, ezért jobb ötlet híján már majdnem ráfeküdtem, hogy maradjon ott. Az egyik lábamat átvetettem a csípőjén, a kezét meg lenyomtam az ágyra, hogy észre vegye, komolyan gondoltam ezt a beszélgetést. Nem szerettem volna újra elveszíteni őt.

-Ez a megoldásod? - nézett fel rám, kissé elpirulva. - Rám fekszel, mert nem beszélek veled? Ez jutalom vagy bűntetés?

-Még kiderül. - rántottam vállat. - Így legalább itt maradsz és kénytelen leszel beszélni velem.

-Tényleg azt hiszed, hogy ez megállít? Akkor kelek fel innen, amikor akarok. - mosolygott. - Csak élvezem a helyzetet.

-Te hülye vagy. - nevettem fel. - Hiszem, ha látom, hogy el tudsz menni innen.

Felvont szemöldökkel ült fel velem együtt és túl gyorsan fordított maga alá. Elgondolkodtam, hogy ő volt túl erős vagy én voltam túl gyenge. Esetleg mind a kettő. Meglepődve néztem fel Jungkookra, aki eddig alattam terült el, neki az arcán egy hatalmas mosoly volt, ami azt mutatta, hogy mennyire élvezi, hogy neki van igaza.

-Legközelebb legalább az ajtót csukjátok be. - hangzott egy ismerős hang, ami miatt összerezzentem. - Most az egyszer megteszem helyetettek. - csukta ránk az ajtót.

Nem voltam boldog, hogy Jungkook húga egy teljesen félreérthető helyzetben talált engem, így az esélye annak, hogy a sulis bálba vele megyek igen kevés lett de nem adtam fel.

-Bevallom, ahányszor elképzeltem ezt a helyzetet, Eun nem szólt közbe. - szállt le rólam.

Villámgyorsan keltem fel Jungkook mellől és kerestem meg a lányt, aki a konyhában üldögélt. Ahogy megpillantottam egyből megragadta a figyelmemet, hogy mennyire gyönyörű ez a lány. Egy ideig azon gondolkodtam, hogy mit tudnék neki mondani de ennyi év reménytelen epekedés után nem könnyű megszólalnom.

-Bocsi, ha elrontottam a hangulatot. - nézett rám sajnálkozva.

-Nem is volt hangulat. - tiltakoztam azonnal. - Nem vagyunk melegek.

-Vagytok? - kérdezett vissza értetlenül. - Hát oké, ti tudjátok. Mit szeretnél?

-Csak annyit, hogy szép vagy. - bukott ki belőlem. - Mármint nem. - javítottam ki magam de rosszabb lett a helyzet. - Ne érts félre, szép vagy. Eljössz velem a bálba?

-Tessék? - kérdezte meglepődve, amin nem is csodálkoztam.

-Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit és hagyj meghalni.

-Elmegyek veled. - mosolygott. - Ha Jungkooknak nem gond. - pillantott mögém.

Összevont szemöldökkel néztem az irányba és vártam az áldását, ami ha rajta múlik soha nem adja mrg de azért reménykedtem benne.

-Nekem mindegy. - mondta lemondóan és vissza kullogott a szobájába.

-Őszintén nem hittem volna, hogy igent mondasz. - tereltem vissza a gondolataimat a számomra fontos személyre. - Megleptél.

-Persze, hogy veled megyek. Jól nézel ki és a bátyám haverja vagy, csak kísérő kell úgyis a lányokkal leszek ott.

Szinte hallottam, ahogy a szívem apró darabokra hullik és úgy is marad örökre. A hirtelen jött jókedvemnek ezennel búcsút is mondtam és feladtam annak próbálkozását, hogy valaha is járni fogok vele.

-De csak azért, mert van egy olyan érzésem m, hogy valaki egészen másnak is tetszel. - nézett fel a telefonjából. - Az a valaki meg eléggé közel áll hozzám és nem szeretném megbántani, ne vedd magadra.

-És, ha megtetszem neked? - húztam ki magam. - Akkor látsz rá esélyt, hogy egyszer a barátnőm is legyél?

-Egy kicsit igen, előbb érd el, hogy tetszél.

Ezennel a kihívást el is fogadtam. Bárki is az a személy, akiről Eun beszélt az előbb, nem érdekelt. Ezt a lányt bármi áron magam mellett szeretném tudni, szóval minden porcikámmal azon leszek, hogy minél jobb benyomást keltsek benne. Legalább a bálra velem jön, ez is haladás.