Ez a nap is ügy kezdődött mint az összes.
Reggel felöltöztetem, meg reggeliztem és vártam Stacyt aki szokás szerint késett.
Ameddig rá vártam elolvastam anyuék hűtőn hagyott üzenetét:
"Szia Bella.
Sajnáljuk de nekem és apádnak kora hajnalban el kellett indulnunk dolgozni. Mire hazaérsz a suliból remélhetőleg mi is itthon leszünk. Nagyon nagyon szeretünk.
Puszi:Anya és apa"
Nem nagyon volt még ilyen hogy a munka miatt el kellett volna korán menniük így ez esetben nem lehettem rájuk mérges. Imádnak engem és én is imádom őket, azt hiszem az én családom tényleg olyan mint a filmekben lévő tökéletes családok. 
A csengő idegesítő hangja rántott ki a gondolataimból. Amint kinyitottam az ajtót Stacy a nyakamba ugrott és alig akart elengedni. Miután szétváltunk gyorsan fel kaptam a táskám, bezártam az ajtót és elindultunk a suliba.
-Na mi volt tegnap Calebbel?-kérdeztem tőle izgatottan utalva a tegnapi randijukra.
-uuuu, el sem fogod hinni! Elösszőr elmentünk sétálni aztán addig addig beszélgettünk míg besőtétedett és Úú hazakisért!-miközben ezt mondta végig csillogó szemekkel nézett rám és vigyorogva ugrándozott.
-Mondtam én hogy rendes srác-kacsintottam
rá.
-Na és te meddig jutottál a Hp (Harry Potter) maratonnal?-kérdezte előre félve a válaszomtól
-Hát az úgy volt..-kezdtem bele-hogy elkezdtem nézni suli után rögtön és ömm hajnali 4 kor fejeztem be.-mondtam a végét szemlesütve és hadarva.
Mire az én barátnőm válaszolhatott volna pont beértünk a suliba és külön váltunk hiszen míg én kémiával, ő földrajzzal kezd.
Az első 2 óra nyugodtan eltelt aztán jött a 3 óra, ami Matek volt. Mivel szokás szerint unatkoztam rajta, ezért úgy, hogy a tanár véletlenül se vegye észre elővettem a telefonomat és írtam rajta Stacynek.
"Bella: Szia. Mizu?
Stacy: Dögunalom mint mindig. Ott?
Bella: Szintén."
Épp mikor olvastam volna hogy mit válaszolt erre elkezdett csörögni a telefonom. Az az egy mázlim volt hogy még a suli előtt lenémitottam.
Nem nagyon foglalkoztam vele hiszen ismeretlen szám hívott.
Végre kicsöngettek és elindultam a tesiterem felé amikor is újra hívott az az ismeretlen telefonszám. Gondoltam mit veszíthetek, felveszem.
"-Halló tessék!-szóltam bele.
-Jónapot Zajacz Isabellával beszélek?
-Igen én vagyok az miben segíthetek?
-Én Dr.Conrad Gabe vagyok és közölni szeretném magával azt a rettenetes hírt mi szerint a szülei a mai napon 10:28 perckor autóbalesetet szenvedtek. Most a sürgősségi osztályon fekszenek ha esetleg szeretné meglátogatni őket. -Mondta nyugodt hangon a doki miközben engem a sírás kerülgetett.
—É-én na-nagyon szépen kö-köszönöm, hogy fel-felteccet hívni engem.- válaszoltam dadogva és a szememmel Stacyt keresve.
-viszont hallásra!-köszönt el a doki, mire én csak ki nyomtam a telefont."
Teljesen megszeppenve, a sírás küszöbén álva sétáltam a folyosón, majd hirtelen irányt változtattam és a tanári felé kezdtem el menni, hogy elkéreckedjek osztályfönökömtől.
Amíg odaértem írtam Stac-nek egy "SOS gyere a tanárihoz!" Üzenetet.
Miután nagynehezen elmagyaráztam a tanárnőnek a helyzetet azonnal elengedett engem is meg a Bff-emet is.
Amíg odaértünk a kórházhoz Stac próbálta tartani bennem a lelket:
-Figyi Bella! Egyenlőre a sürgősségin vannak. Nem haltak meg! Érted? Még életben vannak és ha minden jól megy életben is maradnak. Lehetne jobb a helyzet? Igen. Lehetne rosszabb? Persze. Akkor meg? Örüljünk neki hogy még itt vannak jó? Na Figyi semmi baj nem lesz. 😘❤️-mondta majd szorosan megölelt.
-Ugye tudod Stacy hogy mennyire hálás vagyok hogy tartod bennem a lelket!-mondtam neki hálásan.
Mikor megérkeztünk azonnal megkérdeztük, hogy merre találjuk őket, majd azonnal oda szaladtunk. Amikor megláttam őket az ablakon keresztül, hogy mennyire össze vannak törve, elszakadt nálam valami. Sírtam, sírtam és sírtam. Aztán rájöttem hogy be kéne mennem hozzájuk.
Bent láttam ahogy egymás mellett fekszenek és semmit sem tudnak mert (mint azt a recepción megtudtuk) kómában vannak. Eszembe jutottak a közös családi nyaralások, az első iskolai napom, amikor új városba költöztünk, amikor elmentünk focimeccsre vagy éppen korizni, amikor minden tökéletes volt. És itt vagyunk most. Egy kórházi szobában sírok miközben ők semmire sem emlékeznek és nincs tudatuk.
A nagy gondolkodásomból arra eszméltem fel hogy 2 rekettes hang engem szólít. Felemeltem a tekintetem anyákra s rájöttem ők azok.
-anya, apa-mondtam halkan, sírva miközben odasétáltam hozzájuk és óvatosan átöleltem őket.
-Bella, tudnod kell hogy apád is és én is nagyon szeretünk és büszkék vagyunk rád..
-anya-szakítottam félbe-kérlek, nagyon szépen kérlek ne búcsuzkodjatok.
-Bella nagyon figyelj kérlek! Anyukáddal nagyon örülünk hogy egy ilyen csodálatos kislányunk van és végtelenül büszkék vagyunk rád.
Ezt végig se mondta mikor anyu folyamatosan csipogó gébe, elkezdett sipolni, majd hirtelen apué is. Stacy berohant szorosan átölelt és kivitt engem. Ez után akkora sokk hatás ért a szüleim elvesztésétől hogy az elkövetkezendő fél órából semmire sem emlékszem.
Egyszer csak elkezdtem hüvős esőcseppeket érezni, ami lehütötte a forró bőrömet. Hirtelen ötlettől vezérelve arrébsétáltam Stacytől és elkezdtem elösszőr mosolyogni majd már nevetni miközben az eső úgy folyt az arcomon mintha a könnyeim lennének. Nevettem és boldog voltam. Boldog voltam hisz jó helyen vannak. Csak szaladgáltam az esőben miközben Stac hülye fején nevettem. Rájöttem valamire.
Apa az eső ami befolyásolja a növényeket viszont szinte mindig jó amikor itt van. Ő az aki most megmosolyogtat bár végtelenül szomorúnak kellet volna lennem. Anya a szivárvány aki az eső után is megmosolyogtat mindenkit.
Rájöttem hogy az esővel és a szivárvánnyal mindig velem lesznek.

Az  életem további része már nem ez a történet, mert hogy mi is volt ez?
Csak egy tánc. Az esőben.