- Mégis mit művelsz? – förmedt rám Kou, miközben ellökte magát a könyvespolctól és közelebb lépett a szemöldökét ráncolva.
Hirtelen nem értettem a kérdését. Azt hittem eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy jussak valamire, de a Szőkeség szokásához híven keresztbe tett a terveimnek. A tudatom peremén égő bűntudat egyre erősebb lett, immár csatlakozott hozzá az is, amit a számára hagyott üzenetek miatt éreztem. Vajon olvasta őket?
- Örülnék, ha elmondanál mindent ezzel kapcsolatban – tartotta az orromhoz túlságosan közel a telefonja képernyőjét, amiből bár semmit nem láttam, pontosan tudtam mire céloz – valamint azt, hogy miért bunyózol alakváltókkal vacsora után, majd zárkózol be a pincébe mindenki elől.

Szóval a történésekről nagyjából tudomása van, de arra most nem volt időm, hogy kifaggassam kitől szerezte az infót. Válaszadás helyett kikerültem és a könyvtár belseje felé vettem az irányt, mert annyira kavargott a gyomrom, hogy attól féltem kinyitom a szám és megpróbálok válaszolni neki, még a végén elhányom magam.
- Dolgom van. – szűrtem a fogaim között és a szememmel az ősrégi könyvek gerincét fürkésztem megállás nélkül.
- Na nem mondod. – mordult fel Kou majd elkapta a karomat és erőteljesen maga felé fordított. Fél kézzel szorítottam a két poros kötetet a hasamhoz amiket a szobámból hoztam, hogy egy kis távolságot kényszerítsek kettőnk közé. – Amikor elolvastam az üzenetet... és megtudtam mi történt... Azt hittem meg fogsz halni. – annyira halkan beszélt, hogy szinte csak morgott, jobb szeme vörösen izzott. Erősen szorította a karomat, de a bennem égő bűntudat jobban fájt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fölkavarják az események.

- Fogalmam sem volt róla, hogy élve távozhatok-e majd, de természetesen nem meghalni mentem oda. Mint említettem, dolgom van. – nyomatékosítottam és kirántottam magam a szorításából, de csak egy lépést hátráltam, a szememet nem vettem le róla. Ötletem sem volt, hogyan kezeljek egy ilyen helyzetet, de miután kiderült, hogy saját erőmből öltem meg a teljes családomat, jobban szerettem volna Kout távolabb tudni magamtól, miközben az érzelmeim ismét viharként dúltak bennem. Finom arca dühtől torzult el, vonásai megkeményedtek és emellett mindenféle egyéb érzelmek suhantak át az arcán, a jobb szeme hol vörös volt, hol kék. Még mindig nem tudtam, mit gondoljak a Szőkeségről; mennyire bízhatok meg benne és milyen hátsó szándékai vannak, de nem állt szándékomban megbántani.
- Egy kicsit hagyj magamra kérlek, ígérem utána... megmagyarázok mindent. – néztem a szemébe határozottan. Immár jéghideg, kék tekintetét emelte rám és csak megvonta a vállát. Nem tudtam tovább nézni a sértődött arcát, ezért sarkon fordultam és tovább sétáltam a polcok között ő pedig néma léptekkel követett. A többek között latin, görög és démoni nyelveken feltüntetett könyvcímek megnehezítették a dolgomat, de végül megtaláltam a részleget, ami után kutattam.

Elvégre a mai nap legfontosabb feladata a halottidézés volt.

Húsz perces keresgélés után az asztalra fektettem a magammal hozott könyveket, amikhez még hármat sikerült kiválasztanom, reméltem legalább az egyik a segítségemre lesz egy rég megvetett gyakorlat felelevenítésében.
Kou velem szembe ült le, tenyerébe támasztotta az állát és pislogás nélkül figyelt engem, én pedig a lehetőségekhez mérten megpróbáltam kizárni őt mert tudtam, hogyha nekiállok azon gondolkodni mit mondok neki, sosem kezdem el olvasni ezeket az ősrégi sorokat. A különböző idegen nyelvek sosem tartoztak az erősségeim közé, de nem gondoltam volna, hogy az unalmas órák amiket az iskolapadban töltöttem különböző szavakat és mondatokat bogozva, még egyszer a hasznomra válnak.

A leírások sajnos meglehetősen homályosak és elnagyoltak voltak minden könyvben, de úgy tűnt menni fog, mert értek a dolgok elrontásához és a rend felkavarásához, ráadásul az összes hozzávalóval rendelkeztem - egy kivételével. Mégis honnan kellett volna személyes tárgyat szereznem egy olyan vámpírtól, aki már egy ideje a túlvilágon tengeti az idejét? Viszont amennyiben elhihetem az előttem elterülő ezeréves paragrafusokat, mindenképp szükségem van valamire, ami alapján azt a bizonyos személyt elő tudom hívni halottaiból. A halottidézés nem kifejezetten volt tiltott a démonvilágban (a halandókéban annál inkább tabu tárgya), de nem is teljesen megengedett. Egyébként is említést kell tennem a terveimről Karl bácsinál, ezek után azonban biztosan részt kell vennem azon a fránya ötórai teán.

- Végeztél? – zökkentett ki a bosszankodásomból Kou, miközben előre hajolt az asztal fölött és félresodorta a könyveket, amiken már csak céltalanul kóborolt a tekintetem. Felszisszentem, amikor a lapokból porfelhő szállt fel a hirtelen mozdulattól. Semmi kedvem magyarázkodni elszakadt lapok miatt, viszont az aggodalmam elszállt a porral együtt mikor a Szőkeség megragadta az állam így kénytelen voltam rá figyelni. – Nem tudom, mit forgatsz már megint abban a túlságosan is okos fejedben, ellenben nem árt néha pihenni. – hogy azt a megjegyzést bóknak szánta-e vagy sértésnek sosem tudom meg, mert a szánk pár másodpercre összeért, de Kou még nem fejezte be. – Aggódtam. – ajakai az enyémeket súrolták, minden mozdulatukkal.
Amikor leültünk, esküszöm az asztal ennél sokkal szélesebnek tűnt, ötletem sem volt, hogyan került hozzám ilyen közel. Hazudnék, ha azt mondanám nem élveztem a pillanatot, viszont szaggatottan vettem egy levegőt és arrébb helyezkedve a szék támlájának döntöttem a hátam és megpróbáltam rendet tenni a sebesen cikázó gondolataim között. Vészesen közel álltam ahhoz, hogy elbóduljak az előbbi pillanattól, amire most a legkevesebb szükségem volt.
- Elhamarkodott döntést hoztam, amikor elküldtem neked azt az üzenetet...
- Megbántad? – szakított félbe, még mindig tulajdonképpen az asztal tetején hasalva. Meglehetősen türelmetlennek tűnt, nekem viszont mintha a nyelvemre csomót kötöttek volna, nehezemre esett beszélni.
- Nem, de másként is fogalmazhattam volna. – sütöttem le a tekintetem, majd újabb szaggatott levegővétel után folytattam. – Komolyan gondoltam. Minden egyes szót. – néztem aztán mélyen a szemébe, miután összeszedtem magam.
- Hmm.
Csupán ennyi hagyta el a száját, ami az előbb olyan közel volt az enyémhez. Visszaült a saját székére úgy, hogy egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, mintha bármelyik pillanatban köddé válhattam volna, ő pedig csak a levegőt markolhatná nekem meg hűlt helyem lenne.

Csönd telepedett közénk, azonban a helyzet nem vált kínossá. Az egyik könyv borítóján dobolva tűnődtem azon, mitévő legyek ha Karlheinz nemcsak a segítséget tagadja meg, de esetleg megtiltja, hogy alkimistát játsszak ma este. „Szerencsére" Kou itt maradt, mert így volt kinek kizökkenteni engem a gondolataimból; megszorította a kezem, amivel az egyetlen hangot keltettem a helyiségben, majd felállt és magával húzott.
- Ha nem tévedek ötkor jelenésed van egy teapartin, amire természetesen én is hivatalos vagyok. – lassan, féloldalas mosolyra húzta a száját, arckifejezése rémisztően Ayatora emlékeztetett. Legyőzötten biccentettem egyet és a könyvtár egyértelműen úgy döntött helyettünk, hogy elmegyünk innen; az összes asztalon heverő könyv engedelmesen a helyére lebegett, még azok is amiket a fiókomból hoztam.
- Sajnos a teaparti után elfoglalt leszek, de remélem az estéd szabad. – pillantottam rá sandán és magamban döbbenten jegyeztem meg, hogy nem engedte el a kezem. Pedig kivételesen terveztem eltűnni tulajdonképpen sehova.
- Lehet róla szó. – magához képest keveset beszélt és csöndes volt, de a hangján hallottam, hogy mosolyog. Kinyitotta a nehéz, faragásokkal díszített ajtót, amit idefelé közelebbről is érezhettem a hátamba vájódni, majd előre engedett. Meglepetten pislogtam, amikor kilépve félhomály fogadott, nem gondoltam volna, hogy ennyi időt töltöttünk odabent. A mellkasom előtt keresztbe vontam a karomat és szapora léptekkel indultam meg a déli szárny felé, el sem kellett gondolkodnom azon, a bácsikám melyik teraszon vár minket. Kou szó nélkül követett és csak akkor lépett mellém, amikor immár a szabadban, alkalomhoz illően köszöntöttük a vámpírok királyát. Már helyet foglaltunk és a sütemények a teáscsésze mellett illatoztak az orrunk előtt, mégis nehezemre esett ellazítani az ökölbe szorított kezeimet.
- Mit szeretnél tudni? – nézett rám a csészéje pereme felett Karlheinz. Bár nem terveztem tudatosan titkolni azt amire készülök, azonban Kou jelenléte megnehezítette a dolgomat. Amit tenni készültem, a meggondolatlanság és egyéb, kevésbé veszélytelen dolgok határát súrolta.
- Malachi... - kezdtem bele lassan. – Hagyott hátra bármilyen személyes tárgyat mielőtt meghalt? – az sem segített a kutakodásban, hogy nem tudtam milyen halandó nevet használt. Mivel az ősömről volt szó, ezt a nevet akkor kapta, amikor még a démonok is szabadon léteztek, azonban az idők változtak és ő azért nem halt meg olyan régen, hogy ne kapott volna valami emberibb nevet, ami mögé elrejtőzhetett.
- Lehet, hogy tudok valamivel szolgálni, ami a hasznodra lehet, de te is tudod, hogy a dolgoknak ára van, főleg ha olyasmit engedélyezek, ami nem feltétlen az érdekeim részét képzi. – emelt fel egy teasüteményt elgondolkodva a bácsikám, majd szúró tekintetét ismét rám szegezte, mire felfordult a gyomromban a teába kevert édes vér.
- Szükségem van arra a valamire, különben semmire nem jutok. Ismét. Bácsikám is tudja, hogy nem fogom itt föladni. – húztam ki magam határozottan, bár tartottam attól, amit mondani készült. Eltűnődve mért végig, majd Kou felé intézett egy „tudod mi a dolgod" biccentést, majd a figyelmét ismét nekem szentelte.
- Adok neked egy tollat, ami az övé volt. Megtarthatod, egyébként hasztalan egy tárgy. – csúsztatott felém egy hímzett zsebkendőbe bugyolált töltőtollat – A következő egy hetet azonban a Mukami háztartásban fogod tölteni, kiemelt tekintettel a segítségnyújtásra, amivel Yumának tartozol a kúria kertjében.

Ha idegességemben nem préseltem volna össze a számat, az állam biztosan az asztalon koppant volna. Karlheinz szemöldöke enyhén megemelkedett miután bólintva, némán elfogadtam a sorsomat, hiszen tőlem csak ellenkezésre várhatott...
- Kou, te azonban itt maradsz és innen végzed a teendőidet a hét folyamán. – ... amit meglepő módon a Szőkeségtől kapott meg.
- Kérem, biztosíthatom róla, hogy North szempontjából is jobb lenne, ha én is a kúriában maradnék –
- Makacs és önfejű egy gyermek, de nem lesz semmi baja. – legyintett a bácsikám, mire sértetten ráncoltam az orrom, Kou pedig legyőzötten csukta be a száját, amit hitetlenségében elfelejtett becsukni. Száz év után is gyerekként fog vajon kezelni?

Természetesen engem is bosszantott a kopott töltőtoll (és a hozzá tartozó királyi címerrel hímzett zsebkendő) ára, azonban a tudás iránti vágy mindezt fölülmúlta. Egy hónapot is mondhatott volna, sőt ha igazán az idegeimre akart volna menni még Ayatot is velem küldené a Mukami házba, hogy garantált legyen a baj. Így erre csupán kilencven százalékos esély van.

***

A márványlépcsők alá rejtett szobáról kevesen tudtak, és az elhelyezkedésével szemben itt találtam a legnagyobb nyugalomra, amikor bizonytalan krétavonásokkal rajzoltam rúnákat és pentagram-szerű alakzatot a gyertyák gyér fényében a padlóra. Az ereimből patakokban csordogáló vér és a tudatom elvesztésével játszadoztam, mégis némán kicsit sem sietve és meglehetősen döbbenten lefagyva meredtem az előttem álló alakra.

Legjobb tudásom szerint Malachit vámpírvadászok ölték meg, azonban a túlvilágra nem hordozott magán jeleket brutális haláláról. Viharkabátot viselt, ami alól rangjához, korához és képességeihez mérten egyszerű ruházat bukkant elő, amikor a nemlétező szél meglibbentette enyhén összehúzott kabátja szélét.

Kopp...kopp...

Csak ennyit lehetett hallani a félhomályos helyiségben, ahogyan óramű pontossággal csöpögött a vérem a padlóra, ami nem hagyott maga után tócsát, ugyanis horrorfilmbe illően szívta magába minden cseppjét a hófehér krétarajz.
A férfi markáns arcvonásokkal rendelkezett, de apám jellegzetes orrát nem tagadhatta volna le soha. Úgy markolta viharkabátja egyik szélét mintha öltönyt viselne, azonban rendezetlen haja megtörte az illúziót. Azonnal megbántam amikor a szemébe néztem; Malachi jelenléte kősziklaként nehezedett a mellkasomra és emlékképek kezdték megszállni a tudatomat amik sajnos meglehetősen haszontalanok és hátborzongatók voltak. Magamat láttam; totyogó kisgyerekként, hegyes fogacskákkal, vértől maszatos arccal, de csillogó, éles tekintettel. Az elmém mélyén tisztában voltam vele, mégis mindenemmel azon voltam, hogy elhitessem magammal, ezek nem az ő emlékei. Már réges-rég halottnak kellett lennie, amikor én ennyi idős lehettem. A képek azonban sosem fogyatkoztak és kívülről láttam magamat, amikor a testvéreimmel civakodtam, anyám haját fontam be ügyetlenül és apám mellett zongoráztam újból és újból, amíg a lábam lassan elérte a pedált. Nem bírtam az érzéseket elviselni, amik az emlékekkel együtt jártak; megpróbáltam magam kiszakítani a transzból. Ügyetlenül, zsibbadtan nyúltam a vérző bal karom után, a maradék öntudatomat és erőmet összeszedve szorítottam a jobbomat a vágásra, hogy megszüntessem a pentagram egyenletes vérellátását. Hirtelen szédülni kezdtem amint megszűntek a képek és térdre rogytam, levegő után kapkodva passzíroztam ismét a vért a karomból, hogy ne szűnjön meg a kapcsolat.

- Meddig áll szándékodba ellenállni az igazságnak? – a hangja a fejemben szólalt meg és sokkal kevésbé volt ijesztő, mint amire számítottam, azonban hogy a helyzet bosszantotta, egyértelműen kiérződött belőle. A baj csak az volt, hogy részemről a kommunikáció nehézkesnek bizonyult; úgy éreztem a testemmel egy sűrű mocsáron kell átgázolnom meg-megcsukló térdekkel, miközben a mellkasomat folyamatos súly nyomja, a szám kiszáradt és a nyelvem kővé vált. Malachi színpadias sóhaj kíséretében összecsapta a két kezét, ami félretéveszthetetlenül olyan hangot adott ki, mint a menydörgés. A képzeletbeli mocsár hirtelen megszűnt, ezzel egyidőben a férfi alakja elmosódott, csupán egy hozzávetőleges alak maradt a kör közepén, ahogy valószínűleg nagylelkűen kevesebb energiát szívott el tőlem.

- Mi köze van apámnak ahhoz a naphoz, amikor az egész családom a tűz áldozatává vált? Valóban én okoztam a tüzet, ami mindent elpusztított engem kivéve? Tényleg kísérleti nyúl voltam a saját házunkban? Tudott erről bárki is apámon kívül, akinek a kedvenc tevékenysége az volt, hogy élő gyufává változtasson? Biztos, hogy egyikőjük sem élte túl? – daráltam egy levegővel, azonban az utolsó mondatot meglehetősen kifulladva leheltem magam elé, remélve, hogy egy meglehetősen halott férfi maszatja ki tudja venni a szavaimat.
- Mivel lassan a vérveszteségtől fogsz összerogyni, röviden kell szót ejtenünk; először is legyél szíves nem folyamodni ilyen eszközökhöz a jövőben, ugyanis tisztában vagy vele, hogy a véred mellett a tudatod valamely darabkájával fogsz fizetni mindezért, meggondolatlan gyermek! Örömömet lelem abban, hogy ismét láthatlak, viszont rossz hírek hozója kell legyek. Édesapád nagy tudással és odaadással folytatta a munkásságomat, amit sosem feledek, azonban aggodalmad teljeséggel igaz, miszerint rajtad kívánt beteljesíteni egy próféciát, amit te kísérletezésnek hívtál. – csupán a jelenlétét éreztem, látni már nem láttam, de a hangjából egyértelműen kicsengett a szóhasználatom iránti megvetés. Szóval ebben a vérvonalban nem Reiji az egyetlen etikett mániákus.
- Aznap amikor a kúriátok lángba borult, sok dolog nem a tervek szerint alakult. Az erőd egy új arcát mutatta meg, azonban az édesapád által emelt falak körbe ölelték az elmédet és lehetetlen volt elérni téged a lángtenger közepén... – bár még nem fejezte be, a bűntudat kezdett maga alá gyűrni, azonban Malachi türelmetlen, csettintő hangot hallatott – Összpontosíts gyermek! Az általad okozott lángok a családodnak, sőt még a személyzetnek sem ártottak, bár édesanyád meglehetősen dühös volt amikor az antik bútorok odaveszett, no meg a legidősebb bátyád gördeszkája. – ahelyett, hogy segített volna a helyzeten az információ, összezavart és arra döbbentem rá ismét; tulajdonképpen töredékét ismerem az igazságnak. Az általam összeillesztett darabkák hamisak voltak, Malachi egyetlen mondattal törte össze az így is homályos képet, amit arról az eseményről alkottam.
- Mint tudod, engem is a vámpírvadászok öltek meg, úgy a családod többi tagjával is ők végeztek. Téged csupán a fehéren égő tűz lángja óvott meg a vadászoktól, azonban a családod többi tagját sajnos nem védelmezte. Erős vér csörgedezik az ereidben gyermek, a helyedben nem pazarolnám ilyenre. – a hangja mintha elakadt volna, de megköszörülte a torkát és még így is képes volt rosszabbnál-rosszabb dolgokkal folytatni.
- A két alakváltónak meglehetősen sok köze van a tragédiához, akik Carla és Shin néven vannak jelen az elmédben. A démonvilágból való sikeres szökésük óta a megfelelő pillanatra várnak, Karlheinz és az összes vámpír számára meglehetősen nagy problémát jelent, hogy az alapító démonok királyi vérének utolsó két tagja köztetek jár. Légy észnél gyermek, az általuk okozott sérüléseid okkal nem múlnak, ennek ellenére hajthatatlan vagy és nem veszed tudomásul a nyilvánvalót, pedig Carla személyesen engedett számodra betekintést a múltba. – ha nem lettem volna a megidézés súlya alatt, biztosan úgy tátogtam volna, mint egy partra vetett hal. Még hogy... démonok?! A csontjaimban éreztem a kimerültséget és tudtam, hogy az időm véges. Éppen megköszöntem volna a segítséget, hiszen Malachi is érezte az erőm fogytát, azonban sietősen folytatta mondandóját.
- Gyermek, mit már említettem és ismét nyomatékosan kijelentem, az ereidben erős vér csörgedezik, édesapád okkal kísérletezett rajtad, nem pedig a testvéreiden, édesanyádon vagy éppen bárki máson. Többek között Karlheinz is ezen okból sietett segítségedre s tekint rád a család fontos tagjaként, akit óvni kell a bajtól. – vagyis ezek szerint a véremet akarja mindentől megvédeni. Eszembe sem jutott a jelenlegi helyzetről kérdezni Malachit, elvégre aki már jó ideje halott, hogyan tudhatna elmúlása utáni eseményekről? Főleg olyan dolgokról, amiket a megfontolt bácsikám forgat a fejében?
- Az Ádám-Éva Projektről hallottál, azonban nem a te idődben kezdődött a vérvonal megóvása. Édesapád folytatta a munkásságomat, amivel feltárta a benned rejlő erőt, mellyel bebizonyosodott a sorsod Évaként. Az információ azonban eljutott a világ legsötétebb bugyraiba is, és nem a Tsukinami fivérek voltak az egyetlenek, akik maguknak akartak egy újabb, feltámasztott alapítót, illetve elpusztítani azokat, akik közel állnak egy lehetséges Évához és támogatják a vámpírok Projektjének sikerét. Így a tragikus nap még tragikusabbá vált, viszont itt érkezel gyermek a saját történeted középpontjába, mint irányító hatalom. Bölcsen használd szavaimat és ne feledd honnan jöttél!

Reagálni, sőt még levegőt venni sem tudtam, Malachi megszűnt létezni, távozása engem pedig szó szerint a falhoz vágott egy halom információval együtt. Rongybabaként hullottam a padlóra és annyira sem volt erőm, hogy tompítsam az ütést, amikor a fejem a padlóval találkozott.