1. Fejezet

Felgyorsítottam a lépteimet, hátha Ayato nem követ majd a szobámig, de amint befordultam a második emeleti folyosóra, ami már az én szárnyamhoz tartozott, váratlanul előttem termett. Megragadta mindkét vállam és olyan erővel a falhoz csapott, hogy még a rajta lógó tájképek is megremegtek a keretükben. Kínomban a körmömmel a hátam mögötti tapétába vájtam. A végtagjaim még mindig sajogtak a korábbi vérmegvonástól és nem voltam felkészülve a becsapódás erejére sem. A fájdalmamat magamba tartva, összehúzott szemekkel néztem rá.
- Pedig jobban tennéd, ha elmesélnéd miket művelsz a hátunk mögött. - sziszegett az arcomba, szemfogait fenyegetően villogtatva. - Három hét telt el és a szaguk még mindig rajtad van. - dühöngve távolodott el kissé és mért végig.

Három hét... Túl sok időt vesztegettem el. A Carla, Shin és köztem lefolyt hadakozás sérülései valóban gyógyulóban voltak még, így a két alakváltó szaga továbbra is érezhetően rajtam csüngött, bár azt nem értettem Ayato miért most borult ki olyan hirtelen. A kezeimet a hátam mögé rejtettem, mert a tekintete túl sokat időzött a zúzódásokon, de kihasználtam az alkalmat és a karja alatt átbújva folytattam az utamat a szobámig.

- North! Ne szórakozz velem! - mordult fel, de mielőtt utolérhetett volna, becsaptam az orra előtt az ajtót. Szó szerint, mert a zár kattanásával egyidőben hallottam koppanni az okos fejét az ajtó túlsó felén.
- Megyek fürdeni, úgyhogy jobban teszed, ha nem követsz, mert megmutatom mire vagyok képes tizenhárom kartonnyi vér után. - fenyegetőztem, bár a hangomból eltűnt az él, valóban csak el akartam merülni egy kád forró vízben. Nem is vártam tovább, már félúton voltam a fürdőbe és a levetett ruháim ösvényt alkottak mögöttem.
- Még meggondolom. - morgolódott, de már távolodni hallottam a hangját.

A kádat tele engedtem gőzölgő vízzel és irdatlan mennyiségű habfürdővel. Türelmetlenül buktam a felszín alá mire végre lett annyi víz, hogy el tudjak merülni. Úgy éreztem ismét elszigetelhetem magam külvilágtól és képes leszek gondolkodni.
Kit lenne érdemes megidézni?
Nem hagyott nyugodni az információ és a feltételezések apámról, amiknek birtokába jutottam az elmúlt időszakban.

Mi van akkor, ha mindez valós, és az eddigi élemet hazugságban éltem? Ha apám ez idő alatt képmutató volt és valóban kihasznált, mi a helyzet a többiekkel? Anyám és a testvéreim támogatták, szó nélkül hagyták vagy esetleg fogalmuk sem volt róla?

A kérdések ólomsúlyként nehezedtek rám és legszívesebben felolvadtam volna a vízben, mint a flakonnyi habfürdő amit beleöntöttem.
Nem maradt más választásom, Malachit kell megidéznem. Az majd idővel kiderül, hogy hajlandó lesz-e nekem segíteni és nem veszi a lelkére, hogy előrángatom halotti nyugalmából. Jelenleg ő az egyetlen esélyem.

- Még a végén elolvadsz szépségem! Már elég elviselhető az illatod, a szappan nagyjából elvette annak a két korcsnak a szagát. - azonnal felültem és hitetlenkedve pillantottam Raitora.
- Ide meg ki engedett be? - förmedtem rá.
Csak ekkor csodálhattam meg a művemet, amit a túlzott habfürdő használata okozott. Az illatos buborékok csoportosan buktak át a peremen a vízzel együtt, ami nem fért meg velem egy kádban. Mindenhol tócsák csillogtak a hátukon habot cipelve, Raito is térdig álldogált bennük a mosdókagyló oldalának támaszkodva.
- Senki nem állított meg. Gondoltam megnézem mit művelsz megint, mielőtt a nyakunkra hozod a bolhás alakváltókat.
- Úgy gondolom nem zaklatott titeket senki, amíg elvonultam gondolkodni. - inkább kérdés volt, mint kijelentés, de a válasz beigazolta a sejtésem; Raito inkább csipkelődött, mintsem a szememre hordta, hogy az önfejűségem mindenkire bajt hozott.
- Még a végen filozófus leszel...? - kuncogott, mire én csak a szememet forgattam.

Eleinte bűntudatom volt és rosszul éreztem magam, amiért az unokatestvéreim ellátnak mindennel amire szükségem van, én meg cserébe csak gondot okozok... de sejthettem volna, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű és nekik is megvannak a saját szándékaik. Mióta az Ádám-Éva projektről tudomást szereztem, valahogy kevesebb bűntudat gyötör.
A korábbi nézeteltérésünk szinte már a múlté... olyan értelemben, hogy sikerült lenyugodnom. Lehet, hogy részt vesznek a projektben, de ettől többet nem árultak el, ráadásul Kou és a testvérei is tudnak róla, tehát valószínűleg sokkal több dolog áll a háttérben, nem csak az, hogy az unokatestvéreimmel akarnak összeházasítani ami ellen ők nem tiltakoznak.

Intettem Raitonak, ha már itt van hasznossá teheti magát és ide adhatná a törölközőmet amit a hajamnak előkészítettem. Egyből értette mire gondoltam, fel is kapta a törölközőt, de ahelyett, hogy a kinyújtott kezembe dobta volna, egyenesen az arcomra célzott. Hiába vannak jó reflexeim, erre nem számítottam és az anyag csattant egy kisebbet a fejemen, de mielőtt a habok közé esett volna, sikeresen elkaptam. Kinyomkodtam a hajamból a vizet és turbánba csavartam a törölköző segítségével, miközben Raito jót szórakozott a gyerekes poénján.
- Köszönöm, most már elmehetsz, nincs szükségem rád. – szakítottam félbe a diadalmas kuncogását és az ajtó felé gesztikuláltam.
- Igenis hercegnő. – hajolt meg inasra méltóan. – De az ön érdekében itt maradnék, hogy biztosra mehessek nincsen fizikai sérülése... - meg sem vártam, hogy befejezze a perverz gondolatait, egyből bemutattam neki mindkét kezemmel, mire sóhajtozva eltakarta a szemét, természetesen az ujjai között leskelődve.
Hátat fordítottam neki, kiszálltam a kádból és magamra csavartam a másik törölközőt, ami a fogason lógott. A vámpíroknál a meztelenség teljesen más jelentőséggel bír, mint a prűd emberi fajnál. Természetesen nem rohangálunk fel-alá ruha nélkül az erdőben (bár már láttam ilyet...), a személyes privátszféránkat nem feltétlen sérti meg. A vámpíroknál ez teljesen másban jelenik meg, leginkább a kettőnk közti távolság az, ami számít. Még akkor is, ha valakinek annyira perverz rokonai vannak mint nekem.
- Az a heg... még mindig ott van a hátadon? – amikor megfordultam Raito egyenesen a szemebe nézett. Képtelen voltam az arcán lévő kifejezést értelmezni.
- Igen. Szerintem sosem fog eltűnni. – vontam meg a vállam és elindultam felöltözni. A takarítás még ráér. – Tudod azóta ott van, hogy összeverekedtem a fiatalabbik testvéremmel. – még akkor is összeszorult a torkom, ha elkerültem a nevek emlegetését.
Beléptem a paraván mögé és gyorsan magamra kaptam valami normális öltözéket, ami azt sugallja majd Karlheinznek, mennyire értelemes és okos egy vámpír vagyok és muszáj lesz a könyvtárba mennem, bővíteni a tudásomat. A hangok alapján Raito leült az ágyamra, de továbbra sem szólt semmit. Előléptem a paraván mögül, immár intelligens vámpírnak öltözve és lélekben már készültem a különböző megjegyzéseire, azonban továbbra is csöndben meredt maga elé a krémszínű ágyhuzatomra, föl sem nézett rám.
Tisztában voltam vele, hogy valami nyomja a lelkét, de nem fogja nekem elmondani. Felkaptam a fésűmet az asztalomról, majd törökülésben én is az ágyra huppantam és kiszabadítottam a hajamat a turbánból. Szerencsére nincs szükségem semmi másra, csupán a két kezemre, hogy megszárítsam a szénakazalt, amit a fejem tetején hordok. A lángok az ujjaimat nyaldosták és anélkül simíthattam végig a gubancos tincseimen, hogy bármi is lángra kapott volna és a hajam már száraz is volt.
Raito kivette a fésűt a kezemből és nekiállt kibogozni az egymáshoz ragaszkodó fürtjeimet.
- Ezt a trükköt egyszer nekem is megtaníthatnád. – szólalt meg végül, de a hangján hallottam, hogy nem mosolyog.
- Ahhoz egy kis időre és rengeteg gyakorlásra lesz szükség... meg az sem árt, ha rendelkezel bizonyos képességekkel. De amúgy beszélhetünk róla. – ajánlottam fel, de a próbálkozásaim ellenére sem tűnt úgy, hogy sikerült feloldódnia.
Szó nélkül bontotta a csomókat, gyakorlott mozdulatokkal. Nem az én hajamon gyakorolt, ennél sokkal hosszabb és dúsabb hajkoronával kellett megküzdenie annak idején...
A tekintetem az éjjeliszekrényre vándorolt, ahol a telefonom pihent teljesen némán, fekete képernyővel. Eszembe jutott az üzenet amit Kounak küldtem aznap, amikor a Tsukinamikkal egymásra vadásztunk. Vajon válaszolt? Érdekelte egyáltalán, hogy mire vetemedtem? Nem voltam készen az esetleges válasz nélküli üzenetemre, ezért inkább a helyemen maradtam és nem nyúltam a készülék után. Még magamnak is nehezen vallottam be, de szívesen beszélgettem volna a szőkeséggel, hogy megkérdezem, mit gondol a helyzetről kívülállóként... már ha igazán kívülálló az Ádám-Éva projekt terén. Mindenesetre Malachiról elcsevegtem volna vele, de mindennek megvan a maga ideje.
Mikor ismét egyenes lett a hajam és végre kinéztem valahogy, Raito az ölembe ejtette a fésűt és föltápászkodott, indulásra készen.

- Várj! – kaptam el a csuklójánál fogva. – Kérhetnék tőled valamit? – néztem rá nagy szemekkel, miközben én is fölálltam, hogy ne érezzem magam annyira kicsinek. Raito kérdőn nézett rám, zsebre vágott kézzel.
- Megtennéd, hogy nem engedsz utánam jönni senkit? Szeretnék egy kicsit Karl bácsival beszélni anélkül, hogy az amúgy is gyenge idegeimet nyúznátok.
- Lehet róla szó. – úgy tett, mint aki gondolkozik, majd közelebb hajolt. – De ennek ára van.
- Még mit nem, te kukkoló. – pöccintettem a homlokára, ő meg nagy fájdalmában felhorkant.
- Meglátom mit tehetek. – egyezett bele végül, én meg gyorsan fölkaptam a fiókomból a két ősrégi könyvet, ami a segítségemre lehet. Nem akartam egy perccel többet sem itt tétlenkedni.
- Köszönöm Raito, majd idővel jövök, addig is próbálj meg viselkedni. – erőltettem mosolyt az arcomra. Ő csak megemelte a kalapját és már el is tűnt.
Számomra is elérkezett a teleportálás ideje.

- Máris jövök, Karl bácsi. – üzentem magabiztosan.

A két poros könyvbe kapaszkodtam a teleportálás során és még a sok megivott vér ellenére is felfordult a gyomrom; ismét úgy éreztem begyömöszöltek egy sötét és picike dobozba, jól összeráztak, majd a hatalmas kastély aulájában a márványpadlóra hajítottak. Még az is megfordult a fejemben, hogy a vén vámpír keze van a dologban, lehet, ezen szórakozik magában. Biztosan unja már az életét így pár száz vagy akár ezer év után. Fogalmam sincs mennyi idős valójában a bácsikám.
- Üdvözletem. – pukedliztem illedelmesen. Így kell falra festeni az ördögöt, ebben már biztosan jó vagyok.
- Mi szél hozott erre? – billentette oldalra a fejét Karlheinz, miközben intett, hogy egyenesedjek fel. Valószínűleg sejtette mi járatban vagyok, ha már itt várt engem közvetlen a hatalmas kétszárnyú bejárati ajtó mögött.
- Folytatnám az olvasást, de egyenlőre nem találtam semmi érdekeset a kastély könyvtárában, ami segítségemre lenne, úgyhogy gondoltam benézek ide. Persze bácsikámat sem láttam az Örömtűz óta, szívesen csevegnék egy tea és az új könyveim társaságában. – mosolyodtam el ravaszul. Elvégre jobb alanyt nem is találhatnék a kérdezősködésre. Karlheinz egy két lábon járó őskövület és természetesen az egoja alatt nagyon is bölcs. Amikor kiskoromban idióta kérdésekkel zaklattam a bálok és családi összejövetek alatt, mindig válaszolt, még akkor is, ha valamibe beleütöttem orrom amihez amúgy semmi közöm; olyankor szimplán hazudott. Remélem nem változtatott a jó szokásán.

- Természetesen a könyvtár a rendelkezésedre áll. Az ötórai teára pedig szívesen várlak. – valami nem tetszett abban, ahogy mosolygott rám. Szándékosan csöndben maradtam, mert úgy éreztem, nem fejezte be a mondandóját. – Hallottam a magánakciódról ami nemrégiben ment végbe. – anélkül terelt maga mellett, hogy hozzám ért volna és valamiért pontosan tudtam, hogy a könyvtárba megyünk. Utálom, amikor ezt csinálja.
A fogaimat csikorgattam és megpróbáltam nem ellenkezni a hatalmának. Egyik láb a másik után a drágábbnál drágább és selymesebb szőnyegek tetején, tekintet előre és figyelni. Egész jól kordában tudtam magam tartani annak ellenére, hogy ösztönösen meg akartam szabadulni a rám nehezedő irányítástól.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy én ezt nem támogatom. – tette kezét a gazdagon díszített ajtóra, ami mögött a hatalmas könyvtár rejlett. Pisszenni sem mertem és határozottan úgy éreztem, nem magamtól emeltem rá a tekintetem, de tulajdonképpen farkasszemet néztem a vámpírok királyával. – Tartsd távol magad tőlük, megértetted? – az előbb még pont azt mérlegeltem, hogy vajon miért olyan rettegett a vén vámpír még szűk „baráti" körben is, hisz nem is olyan para mint mondjuk Richter. Erre...
- Megértettem. – a szó szinte a semmiből tört elő belőlem, miután Karlheinz megragadta az államat, nem túl finoman. Ez tuti, hogy meg fog látszani... a francba. Most biztos kiakasztottam.
- Hölgyhöz illő szavakat használj, legalább amikor itt vagy és a közeljövőben próbálj meg nem kiakasztani. – jelen pillanatban semmire nem mertem gondolni, de legalább az állam elengedte.
- Igenis! – válaszoltam most már önkéntesen. – Vagyis, mindennel azon leszek kedves bácsikám, hogy a jóhírét terjesszem és hölgy módjára viselkedjek legalábbis addig, amíg itt tartózkodom. – mosolyodtam el nyájasan amikor az öreg felegyenesedett és végigmért, nyugtázva, hogy működött a megfélemlítésem.
- Helyes. – végre ő is valami mosoly félét produkált, majd a hátam mögötti ajtó felé intett. – Úgy gondoltam a nehéz időkben nem árt egy kis társaság. – sokatmondó tekintetét rám szegezte, majd eltűnt.
Bizonytalanul nyomtam le a kilincset. Ebben a kastélyban nehéz volt észrevenni a dolgokat, hiszen Karlheinz hatalmának egésze tornyosodik a halandó vámpírra, nem tudtam kire számítsak.
- North. – szólított meg amint beléptem. Rá aztán végképp nem tippeltem volna.

Kou támaszkodott az egyik hatalmas könyvespolcnak, mellkasán keresztbe font karokkal. Az ablakokon beáramló délutáni napsugarak megcsillogtatták a könyvektől származó apró porszemcséket és még inkább aranyhoz hasonlóvá változtatták Kou hajkoronáját, ami szinte glóriaként keretezte az arcát.
Azonban az aranyozott glória egy meglehetősen dühös arcot vett körbe...
Kou egyáltalán nem tűnt boldognak, hogy láthat.